Vergődés a politikai korrektség káoszában

Mindenkit igyekszik kigúnyolni (A négyzet)

A magyar film fantasztikus sikerei 2018-ban is folytatódnak. A cannes-i és berlini győzelem, a két Oscar-díj, a Bafta, az Európa-díj után itt az újabb nagy siker: Enyedi Ildikó Testről és lélekről című gyönyörű filmjét Oscar-díjra jelölték. Kétségtelenül erősek az ellenfelek, ráadásul két, komoly riválist már legyőzött: a francia, cannes-i nagydíjas AIDS-filmet és a német-török migránsfilmet. Egy sokak által dicsért libanoni és chilei film mellett egy nagyszerű orosz filmet is jelöltek, illetve a cannes-i Arany Pálma-győztes A négyzet című svéd filmet. Utóbbi apropóján írjuk le, mi jutott eszünkbe a filmről. 

Mi történik, ha egy mindent elsöprő erő találkozik egy elháríthatatlan akadállyal? Ezt a kérdést tinédzser koromban olvastam egy könyvben, amelynek célja az volt, hogy a logikát megismertesse és megszerettesse gyerekekkel, laikusokkal (akik nem matematikusok, sem filozófusok).

A könyv egy része a paradoxonokról szólt, ekkor találkoztam először a kifejezéssel és a definíciójával is: feloldhatatlan ellentmondás. És ebben a részben szerepelt az idézett kérdés is. Amelyre természetesen nincs válasz, hiszen egy paradox állítás bújik meg benne: a mindent elsöprő erő és az elháríthatatlan akadály definíciója – jelentése – szerint nem létezhet egyszerre. Vagy az egyik létezik, vagy a másik. Így aztán persze nem is találkozhatnak, vagyis a kérdés logikai nonszensz.

Forrás: AFP/Collection Christophel/Plattform Produktion

Éppen ez jutott eszembe A négyzet című film vége felé. A főszereplő, Christian, egy modern múzeum vezetője, sajtótájékoztatón kényszerül magyarázkodni: legújabb kiállításukat egy olyan kisfilmmel akarták népszerűsíteni, amelyben egy hajléktalannak látszó, koszos, szakadt ruhájú, sovány, de egyébként nagyon szép kislányt fölrobbantanak. A hatás azonnali és elsöprő, minden várakozást felülmúl a felháborodás: hogyan juthat eszébe egy művészeti intézménynek, hogy egy gyerek brutális kivégzésével kampányoljanak? Christian kénytelen lemondani. Csakhogy ekkor váratlan kérdés érkezik egy újságírótól: azzal, hogy lemond egy provokatív film miatt, elismeri-e, hogy bizonyos dolgokat még a művészettel kapcsolatos céllal sem lehet elmondani, vagyis cenzúrázni kell, vagyis nincs szólásszabadság?

A főszereplő ekkor már a korábbinál is nagyobb kínban makog valami ostobaságot, ami sem igen, sem nem. Tehát akkor, jön a kérdés, mégis rendben van a gyerek felrobbantása. A válasz megint sem igen, sem nem, és a jelenet egy középkori autodafét idéz jellegében, mintha a szerencsétlen muzeológust nyárson pirítanák a máglyán (nem mintha nem érdemelné meg). Pedig csupán egy paradoxont nem tud feloldani. Ugyanis a korlátlan szólásszabadság (amikor nincs olyan téma és vélemény, amelyet ne lehetne nyilvánosan elmondani, ha tetszik, ez a mindent elsöprő erő) nem tud egyszerre létezni a politikai korrektséggel, amely igen hosszú listán sorolja, hogy mi mindent tilos mondani (vagyis elháríthatatlan akadályokat állít).

Mire idáig jutunk, többé-kevésbé megismerjük ezt az igen hosszú listát.

Nem lehet az értekezletre a pár hónapos gyerekét mindig becipelő kollégától megkérdezni, mégis hogyan döntsenek az új kiállítás kampányáról, ha közben a csecsemő sír, de legalábbis állandóan foglalkozni kell vele. Láthatóan mindenki a falra mászik, de persze szólni nem lehet, hiszen a bababarát munkahely elvárás, meg egyébként is, milyen bunkó az, aki nem imádja a kisbabákat.

Nem lehet nemet mondani, amikor a tökéletes kisváros tökéletes főterén tökéletesen öltözve munkába siető emberek között egy nő üvöltve segítséget kér, mert valaki üldözi; még akkor sem, ha kiderül, hogy a nő, az üldözője és a másik segítőkész járókelő valójában mind egy bűnbanda tagjai, és kifosztják a főszereplőt: kilopják a zakójából a telefonját és a tárcáját.

Nem lehet a közönségtalálkozón trágárságokat bekiabáló Tourette-szindrómás férfire rászólni, hogy persze, értjük, hogy beteg, de mégiscsak lehetetlenné tesz egy beszélgetést, ha valaki tíz másodpercenként tapsol egyet és azt üvölti, picsa. Amikor valaki mégis felveti, hogy ez így nem igazán működik, azonnal megkapja a többiektől, hogy kulturálatlan, intoleráns barom.

Tolerancia, ez a kulcsszó, magyarul türelem, tűrés, a mai demokratikus társadalmak morális parancsa. Gyönyörű fogalom, fontos erény, jogos parancs, mert tolerancia nélkül nincs együttélés, család, szerelmespár, baráti kör, társadalom, semmi. A baj a mértékkel van. Illetve a mérték elveszítésével. Meddig kell türelmesnek lenni, tűrni? A végtelenségig, mindig, mindenkivel? A saját időm, pénzem, energiám, idegrendszerem kárára is? Úgy tűnik, igen. És ez a valódi probléma. Hogy már szinte soha nem lehet megtenni, amit az ösztön és a józan ész is diktál az embernek.

A végeredmény, Freud óta így nevezzük, az elfojtás, amiről a mai fejlett társadalmakkal kapcsolatosan legalább annyit beszélnek, írnak, mint a toleranciáról. Meg a megfelelési kényszerről is, amely, mint egy belső, nehezen elhárítható akadály, naponta többször is megtiltja az embernek, hogy azt tegye, amit akar, és ráadásul nemcsak a környezetének kell azt hazudnia, hogy azt akarja tenni, mondani, amit valójában nem akar, hanem saját magának is, hiszen a morális parancs Kant óta belülről kell, hogy fakadjon.

Forrás: Cirko Film

Mindezek eredője aztán egy frusztrált, bizonytalan, gyáva és ebből fakadóan sunyi és néha váratlanul agresszív személyiség. Christian ilyen. A többi szereplő is ilyen – a rendező, Rubern Östlund szerint az egész nyugati társadalom (a fejlett, vagyis Skandinávia is) ilyen. Mert egyszerre kell megfelelni a korlátlan szabadság (liberalizmus) és a legkorlátozóbb politikai korrektség elvének. A paradoxonnak persze az is része, hogy ugyanazok akarják az egyiket és a másikat is, egyszerre.

Posztmodern filmnek tartja a kritika A négyzetet, elsősorban formája, a töredezettség hatását keltő jelenetsorok miatt. Valójában nagyon is klasszikus a kapcsolat a rablás-szál, a reklámfilm-szál vagy a szerető-szál között: a főszereplő. Csakhogy ezt az embert klasszikus hősnek semmiképpen sem lehet nevezni, legfeljebb szereplőnek.

Hogy miért, az már elvezet a posztmodern Lyotard által megfogalmazott jellemzőjéhez: a posztmodern művészet nem hisz többé a nagy, klasszikus elbeszélésekben, amelyek megmutatták az embereknek, hogyan éljenek, mi kívánatos és mi tilos bizonyos szituációkban, és hogy a különböző életmódoknak, legyenek a társadalom szerint jók vagy rosszak, mi lesz a következménye (mi a jutalom vagy a büntetés). A négyzet ennek a meghatározásnak tökéletesen megfelel: csak azt lehet megtudni belőle, hogy ha valaki ma a nyugati társadalom elvárásai szerint él, az maga a csőd. Vagyis, a társadalom képtelen kidolgozni és bemutatni működő viselkedésmintákat, amelyekkel meg lehet felelni a saját elvárásainak. Hogyan is tudna, ha egyszer az elvárásai egymással feloldhatatlan ellentmondásban állnak?

Christian éppen minden határon túl igyekszik megfelelni ezeknek az elvárásoknak – és a végeredmény a teljes káosz. Képtelen akár egyetlen szituációban is normálisan vagy emberi módon reagálni. Képtelen igent vagy nemet mondani, ahogy képtelen bármiről a saját véleményét elmondani, így azt sem tudjuk, van-e véleménye bármiről. Mert össze van zavarodva, mert minden lélegzetvételével csak megfelelni akar, de sokszor fogalma sincs, mit tegyen, hogy megfeleljen, hiszen a kényszer kívülről jön.

Posztmodern irónia hatja át a film hangvételét szinte az első perctől az utolsóig. Minden, de tényleg minden hétköznapi, unalomig ismert és unalmas szituációban történik valami abnormális, ami akár vicces is lehetne – de a nézőnek valahogy nincs kedve nevetni. Talán, mert annyira magára, a saját életére ismer. Például a már említett kisbabás szülő nem fiatal anya, hanem egy hatvan feletti férfi, aki ősz copfjával, nevetségesen fiatalosnak szánt rockeres külsejével, amint a nyilván harminc évvel fiatalabb, sokadik feleségétől született gyerekét dajkálja, mint a kapuzárási pánik szimbóluma, kinek ne lenne ismerős? És az ember mégsem neveti ki őszintén, mert valójában ki ne rokonszenvezne az öregedéstől rettegő másik emberrel, ki ne félne, hogy előbb-utóbb (vagy máris) megtapasztalja? Ki akarná saját magát kinevetni?

Máskor a kettőzések, ugyanannak vagy majdnem ugyanannak a motívumnak a kétszeres szerepeltetése lesz az irónia forrása. Mert látunk itt embert, aki majomként viselkedik (a performance-művész), és egy házikedvenc majmot, amelyik hobbiból festeget. Elrabolják a főszereplő telefonját, később aztán az egyik kiállítás során azt kérik a látogatóktól, mindenki tegye le a mobilját a földön kijelölt helyre, és hagyja ott – az a hely üres.

Forrás: AFP/Collection Christophel/Plattform Produktion

Maga a négyzet az a hely, a címadó szimbólum, a múzeum legújabb installációja. "A négyzet a bizalom és a törődés szentélye. Benne mindenki ugyanazokkal a jogokkal és kötelezettségekkel bír." Ez olvasható a négyszer négyméteres, világító LED csíkkal határolt területen, és tudni lehet, hogy egy létező kiállítástól kölcsönözte a rendező a feliratot. Miközben a film lényege, hogy senki nem bízik senkiben, de még önmagában sem. Csak egy, talán a legabszurdabb példa: a világ egyik legszánalmasabb szeretkezési jelenete után (körülbelül annyira erotikus, mint a pódiumbeszélgetés a picsát kiabáló beteggel) a szeretkezők szinte összeverekednek a használt kotonon – Christian sejthetően attól fél, a nő ellopja és felhasználja a spermáját.

Ami pedig az egyenlő jogokat és kötelezettségeket illeti: miért is kell ezek számára külön helyet biztosítani egy olyan társadalomban, amely elvileg mindenki számára garantálja az egyenlő jogokat és kötelezettségeket? Mintha a felirat már félig beismerése lenne a kudarcnak. Merthogy az emberek hajlamosak az egyenlő jogokat az egzisztenciális egyenlőséggel azonosítani – amit még a demokrácia sem képes megteremteni. A filmben elég a gyorséttermi koldusra, akár a rémes lakótelepen élő migráns családban született kisfiúra gondolni.

Csakhogy ezek a szereplők, a társadalom peremére szorultak, a szegények, kiszolgáltatottak ugyanolyan ellenszenvesek, mint a többiek. A morcos koldusnő nem is annyira kéreget, mint inkább követel, hiszen feltételül szabja, hogy hagyma ne legyen a felajánlott szendvicsben. Hiszen a jótékonyság nem erény már, hanem elvárás, miért kellene akkor hálásnak lenni érte? A migráns (származású?) kisfiú pedig, aki magára veszi Christian vádját – egy egész háztömbnek küld a telefonlopás miatt fenyegető, vádló levelet -, az Al Kaida szótárát idéző fordulattal üvöltözve fenyegetőzik, hogy káoszt hoz a főszereplő életébe. Christian nem is tud mit kezdeni egy gyerekkel, aki agresszív felnőtt módjára viselkedik. Eleinte próbál vele szót érteni – végül lelöki a lépcsőn.

Így fordulnak ki a szereplők magukból, miután a normálisnak induló jeleneteket is mindig kifordítja valami váratlan mozzanat. Nemcsak a főszereplő, hanem vagy száz díszvendég is egy vacsorán, amikor a fő attrakció, a performance-művész kicsit nagyon túlmegy a társadalmi tolerancia határán. Ő a majom, aki egyre durvábban zaklatja a vendégeket, végül egy nőt a hajánál fogva rángat a földön, hogy megerőszakolja, mire a tömeg rárohan és összeveri. Persze, ez a jelenet sem egyértelmű. Jó ötven évvel a happening és a performance fénykora után, most tényleg ezen kéne meglepődnünk, hogy egy csapat estélyi ruhás emberből kitör a vadállat, ha vadállat támad rájuk? Hogy milyen kevés kell, hogy a nyugati civilizáció öntelt, jóllakott és büszkén kulturált egyedei úgy viselkedjenek, mint egy barbár horda? Elámulni, hogy ez mekkora ötlet? A posztmodern szerint a modernitás – politikai kiáltványaival, provokációival együtt - avítt és túlhaladott, Östlund szépen elő is készíti a dilemmát, hogy talán nem minden művészet, csak mert bevitték egy múzeumba.

Forrás: AFP

Csakhogy maga a jelenet jól felépített: a vacsorázókat egy hangfelvétel figyelmezteti, hogy ha vadállattal találkoznak, ne nézzenek a szemébe, hajtsák le a fejüket és ne mozduljanak, mintha ott sem lennének. És a kezdeti vihorászás, sikkantgatás és tapsok után tíz perccel a vendégek már pontosan ezt teszik. A rendező mintha azt tesztelné, van-e még az emberekben önfenntartási ösztön. Szerinte van, de ez sem nagy öröm.

Ez a jelenet értette meg velem a film lényegét. Sem nevetni, sem sírni nem tud a néző. Valószínűleg éppen ez volt a cél: hogy az ember ne tudjon mit kezdeni a látottakkal. Ne nevessen, mert akkor úgy érezné, felülemelkedik a problémákon. És ne is sírjon, mert akkor meg az érzelmi érintettség, az együttérzés által megtisztulna, a katarzisban jórészt megszabadulna a problémáktól. És akkor a filmmel éppen az történne, ami a happeninggel és a többi lázadó, provokatív modern művészeti műfajjal, amelyek kanonizálódtak, sőt divattá váltak, és végül bekerültek a művészet ketrecébe – a múzeumba? Vagyis: a vadállat (a probléma) megszelídíttetett, ha tetszik most egy összkomfortos lakásban él Svédországban, és festeget.

Lefordítva: a film nézője – aki nevet, sír vagy mindkettő – úgy távozhatna a moziteremből, mint egy múzeumból: elégedetten, hogy lám, volt mersze kitenni magát valami kellemetlennek, vagyis (közhelyes kifejezéssel) feszegette a saját határait: szembesült a saját élete legnyomasztóbb problémáival. Valójában persze úgy, hogy azért (lelkileg) biztonságban maradt. Vagyis nem viszi magával az életébe a problémákat, és a kényszert, hogy talán neki magának kellene valamit tenni a megoldásukért. Azt érezhetné, hogy a film – beszélni valamiről – már maga megoldás, vagyis, amikor megnézte a filmet – szembesült a problémával –, már meg is oldotta.

Érezhetne, gondolhatna ilyesmit, már persze, ha van türelme kivárni a film végét. Amikor én láttam, szokatlanul sokan álltak fel és hagyták ott a mozit. A két és fél óra objektíve nagyon hosszú, a film pedig néha hihetetlenül lassan vánszorog, nagyon sok a jelenetekben az üresjárat, és egy részük nem is igazán vezet sehová, nem ad hozzá semmit az egészhez – egy PR-értekezlet a semmiről hosszan és unalmasan beszélő kommunikációs tanácsadókkal és az ebből semmit nem értő (de ezt persze titkoló) múzeumvezetőkkel jobban megtenné a hatását, mint két ilyen jelenet, hiszen az unatkozó néző elkezd nem figyelni. Fontos film lenne tehát A négyzet, de félő, nem elég jó ahhoz, hogy hatását valóban elérje.