Azzal írt sporttörténelmet, hogy eltörette a riválisának térdét

Margot Robbie

Tonya Harding párját ritkítóan tehetséges műkorcsolyázó volt, mégis a sporttörténelem egyik legaljasabb bűnügye tette igazán híressé. Az Én, Tonya című filmből kiderül, hogyan történhetett ez, ám az igazi meglepetés mégis az, mennyire pofátlanul vicces fekete komédiát csináltak egy rémesen tragikus életútról.

Az 1994-ben Lillehammerben megrendezett női műkorcsolya olimpiai döntőt szokatlanul nagy figyelem övezte, csakhogy a kiemelt érdeklődés nem annyira a sportnak szólt. Egy hónappal korábban egy férfi viperával zúzta le az egyik nagy esélyes, Nancy Kerrigan térdét (az esetről itt látható egy sokkoló videó). Akinek emiatt ki kellett hagynia a nemzeti döntőt. A szálak riválisához, Tonya Hardinghoz és férjéhez, Jeff Gilloolyhoz vezettek. Az amerikai döntőt Harding nyerte, de Kerrigan végül elindult az olimpián, ahol ezüstérmes lett.

Én, TonyaForrás: Vertigo Mediahttp://www.origo.hu/filmklub/galeria/20180202-en-tonya.htmlmiddleon20001334

Sok akarásnak nyögés lett a vége: Hardingnak be kellett érnie a nyolcadik hellyel, ráadásul bűnösnek találták őt és férjét, el is tiltották egy életre a műkorcsolyától. Pedig, mint Craig Gillespie filmje bemutatja, Harding világklasszis volt, például lazán megcsinálta a tripla axelt (három és fél pördülés, azaz egy 1260 fokos ugrás), amit vetélytársai meg sem mertek próbálni.

A versenybíróknak viszont nem volt elég szép és elegáns.

Hardingot csak a sport érdekelte, a látszatra nem adott, ráadásul szegény és iskolázatlan családból származott, így fogalma sem volt arról, hogyan kellene úrinőként viselkednie. Harding tehetségben és atletikusságban magasan verte a mezőnyt, de fiús volt, vad és szabadszájú, így a sportág döntnökei nem tartották jó példaképnek.

Margot Robbie és Sebastian StanForrás: Vertigo Mediahttp://www.origo.hu/filmklub/galeria/20180202-en-tonya.htmlmiddleon27001800

Máig nem tisztázott, mennyit tudott Harding a támadásról, és ez a filmből sem derül ki: az Én, Tonya az ügy szereplőivel készített interjúkra épül, amelyek gyakran ellentmondanak egymásnak. Harding hevesen tagadja, hogy férje beavatta volna a tervébe, a férfi viszont a támadóra hárít, és azt sem tudhatjuk, mennyi igaz abból, hogy Gillooly a feleségverést űzte sportként, a nő anyja pedig egy láncdohányos, piás szörnyeteg volt, aki igen kreatív lelki terrorral akart übermensch sportembert faragni egyetlen gyermekéből.

Gillespie nem spekulál arról, bűnös-e Harding, viszont azzal sem vádolható, hogy ne mert volna hozzányúlni a megtörtént esethez. Az Én, Tonya igazi meglepetése ugyanis az, hogy ilyen vicces életrajzi filmet még nem láttunk.

Ez részben az áldokumentumfilmes stílusból fakad: Gillespie egymás után mutatja meg az ellentmondó vallomásokat, amik ettől csak abszurdabbnak tűnnek. A színészek nem csak belenéznek a kamerába a beszélő fejes interjúk stílusában, de egy-egy mozgalmas jelenetben is kiszólnak a nézőhöz, emlékeztetve, hogy ez nem a valóság, csak valakinek a verziója, amivel ők talán egyet sem értenek.

Alison JanneyForrás: Vertigo Mediahttp://www.origo.hu/filmklub/galeria/20180202-en-tonya.htmlmiddleon40001673

A humor másfelől abból fakad, hogy Harding és hozzátartozói egytől egyig prosztók, örök vesztesek, senki nem az eszükért szereti őket. Gillespie láthatóan vonzódik az ilyen ösztönlényekhez: ő rendezte a Frászkarika (Fright Night) 2011-es remake-jét, amiben Colin Farrell pont egy olyan atlétatrikós macsót alakított, mint Marlon Brando A vágy villamosá-ban.

Persze, nem lenne ennyire vicces a film a jobbnál jobb alakítások nélkül.

Margot Robbie úgy lényegül át a durva vonású, faragatlan Hardinggá, hogy alig maszkírozták el, az anyját alakító Allison Janney pedig groteszkebb nem is lehetne, nem véletlenül jelölték mindkettejüket Oscar-díjra, Janney pedig már megnyerte az Aranyglóbuszt és az amerikai színészcéh elismerését is alakításáért. A film kapott még egy Oscar-jelölést vágásért is, de többet is megérdemelt volna: cenzúrázatlan humora tökéletesen illik Tonya Harding stílusához.