Kutyák szigete: gazdiknak kötelező!

Kutyák szigete
Vágólapra másolva!
Wes Anderson legújabb animációs filmje „szerelmi vallomás": óda az ember legjobb barátaihoz. A Kutyák szigete hamisítatlan Anderson-mozi, képi világa nem csupán a rendező előző animációját, A fantasztikus Róka úr-at idézi meg, de a vizualitásukban csúcsra járatott élőszereplős filmjeit is, miközben a sztoriban visszaköszönnek az olyan „szabadságkereső" Anderson-opusok, mint a Grand Budapest Hotel vagy a Holdfény Királyság.
Vágólapra másolva!

És ezek csak az Anderson-művek. A saját filmjeire mindig új lapot húzó „barokk pop" szerző Japánban játszódó filmjében ugyanis ezúttal például nem kevés Mijazaki-hommage is van. A „japán Walt Disney-ként" is emlegetett, Andersonra bevallottan nagy hatást gyakorló Mijazaki Hajao (Chihiro Szellemországban, A vándorló palota, Laputa- Az égi palota, Porco Rosso) kedvenc témáiból ugyanis kapásból kettő megjelenik a Kutyák szigeté-ben:

a környezettudatosság és a pacifizmus.

De ennél konkrétabb áthallások is vannak a Studio Ghibli alapítójának filmjeire: kamasz hősök, repülés, a kapitalizmus finom kritikája, némi steam-punkkal fűszerezve.

Ráadásul az egész történet Japánban játszódik. És ami azt illeti, a japán mese nem csak Mijazakit, de Ozu Jaszudzsiró minden részletre kiterjedő precizitását, Szuzuki Szeidzsun álomszerű képeit, no meg Kuroszava Akira szamurájerkölcsről zengett himnuszait (a soundtrackben konkrétan) is megidézi.

(Ehhez képest sokan azzal vádolják Andersont, hogy meglehetősen sztereotipizálta a japán kultúrát, ami nem csak a japán filmes idézetek miatt is érdekes, de azért is, mert a történet egyik agytrösztje a Grand Budapest Hotel-ben is szereplő, japán Nomura Kunicsi volt.)

Kutyák szigete Forrás: Fórum Hungary

A Kutyák szigete prológusában ősi szamuráj mese elevenedik meg, még az „engedelmesség kora" előtti időkből, amikor a kutyák szabadon jelölték meg területüket, amíg a gonosz, macskabarát Kobajasi-klán úgy nem döntött, leszámol az ebek szabad népével. Ami sikerült is volna, ha nem akad egy bátor szamuráj-gyermek, aki a kutyák védelmére sietett.

Aztán előreugrunk a mához képest két évtizedet. Megaszaki polgármestere rendeletet hoz, hogy a metropolisz összes kutyáját a közeli szemétlerakóra kell száműzni, mivel az emberre is veszélyes új kórt terjesztenek. A gonosz polgármestert (akit mintha csak Kuroszava kedvenc színészéről, Mifune Tosiróról mintáztak volna) persze Kobajasinak hívják, a városban pedig örülhetnek a macskabarátok.
Egyedül a polgármester 12 éves nevelt fia indul kedvenc testőrkutyája megmentésére: elköt egy repülőgépet, amivel a Mad Max kietlen világára emlékeztető szemétszigeten csak lezuhannia sikerül, hogy aztán különös kalandokat éljen meg, s ébresszen rá embert és ebet az őket összekötő ősi kapcsolat tisztaságára.

Mindezt persze az Andersonra olyannyira jellemző extrém vizualitással, elegáns szellemeskedéssel a melankólia és fekete humor elegyéből (már az eredeti cím is egy szójáték: Isle of Dogs = I love Dogs; az emberek japánul beszélnek, amit csak akkor fordítanak le „kutyanyelvre", ha a sztori érthetősége megköveteli), kiváló színészekkel (az eredetiben olyan sztárok adták a hangjukat, mint Bryan Cranston, Edward Norton, Bill Murray, Jeff Goldblum, Liev Schreiber, Scarlett Johansson vagy Tilda Swinton), egyre nagyobb túlzásokkal turbózott cselekménnyel, plusz kiváló stop-motion animáció és intelligens játék az anakronizmussal (steam-punk díszletek és megoldások a cyber-punk sztoriban).

A szigorúan 12 éven felülieknek ajánlott mesének egyetlen hibája van: rendkívül tömény. Mintha a rendező a világ összes kutyaeledelét egyetlen fogásba sűrítette volna, hogy aztán (puszta humanizmusból) lenyomja a néző torkán: eméssze csak jó hosszan, azon morfondírozva, vajon miféle sztorit is látott. Mert a Kutyák szigeté-nek értelmezésében egyaránt benne rejlik a legegyszerűbb megoldás (szimpla mese egy fiúról és a kutyájáról) és a legösszetettebb is (állatjogoktól a sokszínűség elfogadásán át a demokrácia-szeretetéig).