Eszeveszett: A tiszta lelkű bevándorlók tudják csak megmenteni a világot

Klasszikus francia propagandafilm. Egy újabb. 

Aki követi az életmódcsatornák és kereskedelmi adók áldokumentarista, ál-reality show-it és vetélkedőit, tévedhetetlenül tudja, mely foglalkozás trendi éppen. Az elmúlt egy-két évben az új sztár egyértelműen a szakács, bocsánat, a chef, mert úgy mégis előkelőbb, ha tetszik, a chef az „újragondolt" szakács, ahogy egy magára valamit is adó étterem ma már a paprikás krumplit is „újragondolja", mintha attól automatikusan finomabb lenne, pedig általában nem, sőt. De egy önkiszolgáló étteremben vagy céges menzán sem párolva puhítják vagy zsírjára sütik a húst, á dehogy, hanem szuvidolják és konfitálják. És mintha kéjes örömet okozna az étteremtulajdonosoknak, ha az étlapon minimum minden második étel nevében van egy szó, amit az átlagember kimondani sem tud.
A chef mögött alig fél lépéssel lemaradva ott áll a cukrász és a rendezvényszervező – mint szépségverseny eredményhirdetésén a királynő mögött a két udvarhölgy. A „ki lesz a legjobb szakács, cukrász" – típusú műsorok mellett régóta megfigyelhető az esküvők köré szervezett dokurealityk konjunktúrája, az olyan bugyutaságig egyszerű műsoroktól, mint hogy a menyasszony ruhát választ az esküvőjére, odáig, amikor egy komplett esküvő megszervezése körül forog minden. És persze aki látott már két ilyen epizódot, nagy eséllyel képes lenne megírni a következő háromszázat, annyi a kötelező klisé. Minden remekül indul, a házasulandó pár tüneményes, bár nem baj, ha egyikük valamilyen hátrányos helyzettel küzd, aztán jön pár extra kívánság, aztán még több, aztán jaj, kevés lesz a pénz, és az örömanyáknak persze véletlenül sem ugyanaz a ruha tetszik, a koszorúslányok közt viszály támad, de lassan minden rendeződni látszik, na ekkor beüt a krach (mondjuk a májusi szabadtéri esküvőn meglepetésre zuhogni kezd, mert ki gondolná, hogy tavasszal néha esik), de a stáb profin és óriási empátiával minden akadályt elhárít, így a tortaszeletelésnél és a menyasszonytáncnál már olyan elnéző mosollyal nézik az ügyfelet, mint büszke szülő pajkos csemetéit a homokozóban.
Na, ezek a klisék adják az Eszeveszett esküvő cím francia film, sőt vígjáték dramaturgiai gerincét, és ezzel azt hiszem, mindent elmondtunk. Vagy majdnem mindent.

Az ember eleve hatalmas sóhajjal veszi tudomásul az újabb Bazi nagy ... lagzi-film érkezését, eredeti címe ugyan nagyon szabadon fordítva Az ünnep lelke, de a magyar cím gyaníthatóan csak azért nem lett Bazi nagy francia lagzi(k), mert olyan már van. Képzelhető, hogy dühöngött a forgalmazó: lelőtték a poént. Tegyük hozzá: ennek a filmnek mindegy. Más poén meg nem is nagyon van. És tényleg csak azért érdemes foglalkozni vele, mert ahhoz képest, hogy Franciaországban óriási siker lett, négymillióan látták, Éric Toledano és Olivier Nakache egy kifejezetten gusztustalan filmet hozott össze.
Azt most hagyjuk, mit mond el egy társadalomról, hogy az emberek tudatában a siker megtestesítője a szakács, a cukrász meg a rendezvényszervező, és nem mondjuk a tanár, az orvos vagy a mérnök. Hagyjuk, mert álszent, álnaiv és ostoba értelmiségi nyávogás lenne, valamint tök eredménytelen: abból, hogy Marika néni vagy Kovács tanárnő kezei közt a diszlexiás Pistike félév végére elolvassa a Háború és békét, nyilván nem lehet dokurealityt rendezni. (Orvos-talkshow-k amúgy vannak, és ha nem is velük, de a betegségekkel foglalkozó dokuműsorok is bőven.)

Forrás: Mozinet

De Max, az Eszeveszett esküvő ötvenes, kiégett esküvőszervezője már az első jelenetben olyan ellenszenves, hogy jó érzésű ember baltát vágna a mozivászonba. A főszereplőt bemutató, a fő cselekményhez nem tartozó első jelenetben (akciófilmben, krimiben ilyen a hős legutóbbi, általában katasztrofális bevetése / nyomozása) egy jegyespárral van konfliktusa: hamar kiderül, hogy a fiataloknak egyszerűen nincs pénze arra a flancos lagzira, amit Max rájuk akar erőltetni. A reakció: a szervező, akit a pár fizet (!), tehát a megbízott vállalkozó, egy nyomorult, viccesnek tényleg semmiképpen nem mondható monológban porig alázza a megbízóit. Azért, mert nem milliomosok.
Szóval értjük, hogy a főhős akkor fő és hős, ha olyan renegát és szociopata, mint Philip Marlowe és Sam Spade együtt (a fiatalabbak kedvéért James Bond vagy Ethan Hunt). Hiszen ez garantálja, hogy nem köt kompromisszumot, semmi el nem tántorítja missziójától, csak ez most sajnos nem a világuralomra törő gonosz vagy egy gyerekeket kínzó sorozatgyilkos leleplezése, hanem azt eldönteni, hogy milyen virágdísz legyen az asztalon, és legyen-e keret az esküvői ajándékfotón.
Teljes tehát a szereptévesztés: egy rendezvényszervező, aki „nem enged a minőségből"? Antipatikus, kötekedő, kompromisszumképtelen vállalkozó? Ez legyen a hősöm két óra hosszat, érte izguljak? Ez most vicc? Mert ha az, hát nagyjából az egyetlen a vígjátéknak csúfolt filmben.

Na de mindegy, Max elindul a 17. századi vidéki kastélyba, ahol egy különösen ellenszenves, nárcisztikus vőlegény még rajta is túltesz parasztságban. Aztán ott van egy kocsis módjára káromkodó, ellenszenves és közönséges nő, aki Max jobbkeze. Aztán egy beteg pszichopata sógor, aki szégyelli, hogy tanár létére most rokoni kegyelemből pincérkedhet egy esküvőn. Aztán egy szintén ellenszenves DJ, aki Jamesnek hívatja magát a saját kollégáival is, bár sajnos csak a francia nevére, az Etienne-re hallgat, őt Gilles Lellouche játssza, aki akkora színész, hogy egyedül neki sikerül valami emberit és humorost vinni a figurába. Aztán egy ellenszenves fotós, aki felzabálja a büfét, és pofán vágja a vendéget, aki mobillal fotózni merészel, amikor ő éppen művészileg alkotva kiteljesedik.
Szóval mindenki ellenszenves és pszichopata, amivel kissé túllőttek a célon, mert egy krimiben csak egy Batman vagy Bond lehet. De ennél is nagyobb baj, ahogyan ezek a rendezők eszerint a világról gondolkodnak: a fizetett emberek kioktatják a megbízóikat, leckét adnak nekik, hogyan kell élni (esküvőt csinálni), megnevelik őket, és a bunkó gazdag a végén elismeri, hogy a pincér jobb ember nála. Ami persze lehetséges, de – nem azért, mert pincér.
A film egyik alapgondolata tehát, hogy minden gazdag ember rossz ízlésű bunkó, és a szegény (átlag)ember biztosan jobb nála, egyszerűen azért, mert nem gazdag. Ezt magyar nézők utoljára a Szomszédok teleregény (!) évtizedei alatt kapták meg az arcukba nagy dózisban. Mert a szocializmustól a rendszerváltás évein át majdnem 2000-ig ívelő epopeia mindvégig változatlan, alapvető tézise az volt, hogy akinek a havi fixen kívül is van pénze, az bűnöző, de ha mégsem, akkor kulturálatlan tahó, hiszen a pénzvadászat vadkapitalista sportja kizárja, hogy valaki akár az Ablak zsiráfot kinyitotta életében, színházba azért megy, hogy legyen hová szmokingot húzni, az operáról meg homályosan sejti, hogy valami kórházi dolog.
Kicsit továbbvezet ennél a gondolatnál, hogy amikor DJ James nem akarja azokat a borzalmas, ósdi számokat játszani, amit a násznép kér, milyen is ez a kívánságlista. Nem soroljuk a magyar olvasó számára teljesen ismeretlen címeket, a lényeg, hogy mind igazi, reakciós francia sanzon. Vagyis ezek a gusztustalan franciák nem csak gazdagok, hanem nacionalisták is. És ezen a ponton csatlakozik egy másik gondolat a gazdagok alázásához: hát persze, hogy a migrációé.

Forrás: Mozinet

Mert a második, mélyebb törésvonal a filmben nem gazdagok és nem-gazdagok, hanem franciák és bevándorlók között húzódik. Ehhez csak azt kell megvizsgálni, kik azok, akik nem ellenszenvesek és nem pszichopaták: a tamil szakácsok.
Már amikor a személyzet közös ebédjénél elhangzik, hogy a két tamil úr zenész volt, mielőtt el kellett menekülniük Srí Lankáról, az emberből felszakad a sóhaj: lesz itt még boldog világzenélés (lsd. még Csehov fegyvere a színpadon és hasonló közhelyek). A sóhaj nyögéssé nehezül, amikor DJ James zenészeinek kilencven százaléka kidől és a földön fetreng, ételmérgezést kaptak a megromlott báránysülttől. Vagyis veszélyben a zenés produkció... Mellesleg újabb kioktatásra is okot ad az incidens: kellett a zenészeknek felvágni, és a vendégeknek járó ételből bezabálni, ették volna azt, amit a többiek, köztük a jó tamilok! A büntetés és az erkölcsi elégtétel gyors és kínos.
Szóval az étel megromlik, az örömanya elvész, a zenészek képtelenek zenélni, Maxot megcsalja a felesége, és kidobja a csalódott szerelme, egyébként is el akarja adni az egész vállalkozást, mert elege van, a vőlegény elszáll egy óriási héliumos léggömbbel, a tűzijátékot rosszkor indítják, és az áram is elmegy az egész kastélyban. Aztán mégis minden megoldódik, és béke lesz és boldogság. Hogy miért? Mert a két tamil szakács gyönyörű koncertet ad fuvolán! Igen, ezért!

Szóval megkapjuk ám a balliberális értelmiség minden kötelező közhelyét attól kezdve, hogy egy migráns, ha nem agysebész, akkor művész, odáig, hogy a nyugati civilizáció elmebajos világát csak a tiszta lelkű bevándorlók tudják megmenteni.
Éppen ezért a filmben a két tamil szakács a rezonőr, vagyis időnként tamil nyelven kommentálják, ami éppen történik, vagyis értetlenül csóválják a fejüket, hogy minek bonyolítják túl ilyen ideg- és agybajos módon az életüket ezek a nyugat-európaiak. A csúcspont a film végén, amikor arról beszélnek, hogy Max és Josiane régóta szeretők, de mindenki úgy tesz, mintha ezt nem tudná. De hát ez hülyeség, miért csinálják? – kérdi a később érkezett migráns társától, aki már régebben szívja a beteg európai levegőt. Ennek megfelelően kedvesen csak annyit mond: Franciák, majd megszokod.
Most azt hagyjuk, hogy Srí Lankán tehát nincs sem házastársi hűtlenség, sem titkolózás. (Aki egyébként jó filmet akar látni a Srí Lanka-i, 26 évig tartó polgárháború menekültjeiről, az nézze meg a Dheepan című szintén francia filmet, őszinte alkotást fog látni a migrációról, de előre szólunk, nem lesz könnyű estéje.) A rezonőr ugye francia szó, gyökere a raison, ami ész és értelem, tehát ő az a szereplő, aki talán a józan észt képviselné a színdarabban (filmben), egyébként meg a szerző gondolatait szokta közvetíteni. Hát most már tudjuk, mit gondol Éric Toledano és Olivier Nakache a világról és saját nemzetéről.
Azt viszont garantáltan ők nem tudják, mit gondolnak saját maguk valójában a migránsokról. Mert miközben a tamil fiúk lennének az egészséges lélek és a józan ész, úgy megalázzák őket, hogy még. Mert a rendezők fejében a romlatlanság előfeltétele valami gyermeki együgyűség. A legkínosabb jelenet, amikor Max a sógorával családi gondokról beszél a teherautóban, és mellettük ül az egyik tamil szakács, fején egy cowboy-kalappal (!), olyan bután vigyorogva, mintha gyengeelméjű lenne – és Maxék úgy is beszélnek vele, mint egy retardálttal. Ismerjük ezt, van hagyománya a francia kultúrában: ez a nemes vadember, a bon sauvage irígyelt, de lesajnált figurája.

Forrás: Mozinet

Rousseau még nem használta ezt a fogalmat, csak azon mélázott, hogy az ember addig volt jó, amíg a társadalmi fejlődés meg nem rontotta. Voltaire viszont utolsó regényében pontosan azt csinálja, amit az Eszeveszett esküvő rendezőpárosa (illetve persze fordítva). A címe is A vadember, aki ebben a gondolatban összegezi véleményét a törzséről és a franciákról (huron indián egyébként, illetve mégsem, de ez bonyolult...):
„Vadaknak nevezik őket s csakugyan nyers, de jó emberek; viszont ez ország emberei mind agyafúrt himpellérek."
Meg ebben: „Huronképp éltem húsz évig; azt mondják, barbárok vagyunk, mivelhogy bosszút állunk elleneinken; ám sose üldöztük barátainkat." (Gyergyai Albert fordításai.)
Jellemző módon Voltaire huronjáról, akinek hangsúlyozottan világos a bőre (!), kiderül: francia nemesek elrabolt unokaöccse. A felvilágosodás korában, amikor Európában általánossá vált az istenbe vetett hit válsága, és a társadalom úgy érezte, megoldhatatlan problémákkal került szembe (a forradalomig vezettek), némiképpen érthető volt a kesergés az elveszett ártatlanság felett, mert hát valamiféle okot akartak találni a bajaikra. Persze, naivitás volt azt hinni, mindjárt megvan a megoldás is, elég visszaártatlanítani az embert. Mára ebből a hagyományból csak annyi maradt, hogy magukat liberálisnak tartó művészek, gondolkodók mint cirkuszi fókát mutogathatják a migránsok közül a kevés valódi vagy sok-sok kitalált pozitív példát, és sóhajtozhatnak, hogy lámlám, és bezzeg, szembeállítva a rossz, gonosz civilizált emberrel. Csak azt nem veszik észre, hogy a cirkuszi fóka ketrecébe helyezni valakit nem éppen az egyenlő bánásmód csúcsa, példa erre az Eszeveszett esküvő.

Amelynek története a valósággal persze köszönőviszonyban sincs. Voltaire vadembere a szatirikus regény végére tökéletes franciává válik (a börtönben, miként Faria abbé Monte Christo-t, egy pap tökéletesen kiműveli), hiszen származása szerint mindig is az volt – ennyit a toleranciáról –, és csakis így fogadja el és be a társadalom. Az Eszeveszett esküvő is próbálna szatirikus lenni, csak hát gyáván és tehetségtelenül teszi. Ami viszont sikerült: valóban létező, súlyos társadalmi és emberi problémákat őszinte végiggondolás helyett erőltetett poénokkal elkenni. A végeredmény egy hazug film, amely így aztán persze már nem is művészet.