Igaz történet alapján: egy elszalasztott lehetőség

2018.05.18. 16:05

Roman Polanskinak nem kell már semmit bizonyítania, de nyolcvanon túl is folyamatosan dolgozik. Bármelyik művészeti ág történetírása könyörtelenül felszínes: egy-egy mesterhez néhány remekművét köti. Ennyi fér bele a lexikonba, a tananyagba, de még a jószándékú érdeklődők agyának winchesterén is csak ennyi hely jut. Polanski valószínűleg már nem fogja túlszárnyalni eddigi teljesítményét, de a nagy mesterek kvalitásai „kisebb műveikben" is jelen vannak, kellemes élmény ezzel találkozni. Hacsak a mester nem nyúl mellé valamiért.

Martin Scorsese 75 éves: folyamatosan dolgozik, tele van tervekkel. Ridley Scott 80 éves: folyamatosan dolgozik, tele van tervekkel. Woody Allen 82 éves, legújabb filmjének utómunkálatain dolgozik. Clint Eastwood május utolsó napján lesz 88 éves, idén tavasszal premierje volt, új filmje nincsen bejelentve, de a visszavonulása sem. Roman Polanski augusztusban lesz 85 éves, folyamatosan dolgozik, tervei vannak. Ezeknek az embereknek az életmódja a filmezés, valószínűleg nem tudják elképzelni, hogy milyen lehet nem dolgozni (a leginkább beszédes példa a három éve, 106 éves korában meghalt Manoel de Oliveira, aki még 2014-ben is friss rövidfilmmel képviselte Portugáliát a Velencei Filmfesztiválon!). Valószínű, hogy nem mostanában hozzák létre életművük legfontosabb darabjait. Viszont jó nézni a hosszú évek alatt leülepedett mesterségbeli tudás, a hallatlan rutin megnyilvánulásait. Látványban, vágásban, zenében, színészvezetésben minden a helyén van. Egyetlen dologban azonban nem segít a rutin: valóban erős történetet találni. Fiatalabb rendezők pályája is sokszor ott akad el, hogy nem jutnak kellően erős forgatókönyvekhez, akár maguk szokták őket írni, akár másokét filmesítik meg.

Forrás: AFP

Az Igaz történet alapján című film főszereplőjének, Delphin Dayrieux írónőnek (Emmanuelle Seigner) is ez a problémája. Előző könyve sikeres, egyelőre rá tudja fogni a promóciós elfoglaltságaira (dedikálás, fogadások, partik, író–olvasó találkozók), hogy még nem kezdte el írni a következőt. Megvan a szinopszis, szerződést is kötött rá. Gyerekei más városban tanulnak, férje munkája miatt elutazott. Nem zavarja senki, de hiába nyit meg egy új Word-dokumentumot, csak nézi a hófehér képernyőt. Ezt az érzést sokan ismerhetik: elkezdéspánik, amikor már nincs több kifogás. Gabriel García Márquez egy interjúban azt mondta, hogy vannak olyan történetei, hogy tizenöt-húsz évig hordozta őket magával, és amikor eljött a pillanat (maga sem érti, hogy miért pont akkor), viszonylag gyorsan megírta őket. William Goldman, számos sikerfilm forgatókönyvírója Mit is hazudtam? című könyvében arról ír, hogy hat hónapos határidőre szokott egy-egy munkát elvállalni, ennek első fele mindenféle szöszmötöléssel telik, de valójában arra kell, hogy kellő önbizalmat gyűjtsön, hogy elhiggye magáról, képes megírni az újabb forgatókönyvét.

Forrás: AFP

Delphin megismerkedik egy titokzatos nővel, aki szellemírónak mondja magát. Roman Polanski maga is foglalkozott a jelenséggel 2010-es filmjében, hogy hírességek helyett a háttérben maradó emberek írják meg az önéletrajzukat. A megroppant Delphinnek óriási segítséget jelent új barátnője, mert egyrészt segít mindennapi ügyeit intézni (ezzel észrevétlenül át is veszi az élete fölött az irányítást), másrészt pedig végre tud valakivel beszélgetni az alkotással kapcsolatos problémáiról és szorongásáról. A semmiből felbukkant idegen szembesíti vele, hogy a szinopszisa nem rossz, csak érdektelen. Azt tanácsolja, hogy a saját életéből merítsen inkább, valódi élményekből dolgozzon. Delphint baleset éri, és egyszer csak ott találjuk magunkat a Tortúra című regényben és filmben. Egy vidéki házban a nehezen mozgó író össze van zárva valakivel, aki kiszolgálja, de rabságban is tartja egyben. Nagyon kedves, de dühkitörései vannak, és egy regény megírását követeli. A motivációk azonban teljesen mások. Oda fut ki a történet, hogy a szellemíró a saját művét akarja kiadatni, de a befutott író PR-jával megtámogatva. Illetve nem fut ki a történet sehova, ami egyenesen dühítő. A stáblista megjelenésekor nagyon becsapva éreztem magamat.

Forrás: AFP

Roman Polanski nem tud úgy élni, hogy ne csináljon filmet. Kiválasztott egy sikerregényt, Delphine de Vigan műve magyarul is megjelent már. Akik dicsérik, azt dicsérik benne, hogy nem lehet eldönteni, hogy mi valóság benne és mi fikció. Roman Polanski maga mellé vette Olivier Assayast, aki neves francia forgatókönyvíró-rendező, övé lett 2016-ban a legjobb rendező díja Cannes-ban, de nem boldogultak a feladattal. Egyrészt a film konkrétabb műfaj annál, rosszul tűri a „lebegtetést", másrészt sem a forgalmazók, sem a finanszírozók nem lelkesednek a művészi zagyválásért. A filmipar alapvetően a történetmesélés terepe. Van példa rá, hogy egy valóságot és fikciót mesterien összekeverő kultregényből, a Harcosok klubjá-ból épkézláb forgatókönyv született, aminek csak a legvége suta egy kicsit, de ott óriási erőfeszítésébe került ez az alkotóknak, nagyon megdolgoztak vele.

Forrás: AFP

Polanski és Assayas ráerős tempóban elindít egy thrillert, a mozinéző számára egyre több érthetetlen dolog történik, amin nincs semmi csodálkozni való, hiszen ettől fokozódik a feszültség. De alapvetően világos a történetvezetés, és joggal várjuk el, hogy az összes érthetetlen dologra magyarázatot kapjunk a végén. Lehet, hogy mondjuk Agatha Christie-nél szájbarágós egy kicsit, amikor Poirot zárásként összehív minden szereplőt, és töviről hegyire elmagyarázza a dolgokat, de ezzel együtt teljes a befogadói élmény. Mindegy, mi van az eredeti regényben. Mit érdekli az a mozinézőt? Polanskinak radikális döntést kellett volna hoznia: vagy minden logikát, időrendet, satöbbit felrúgó látomást valósít meg, ha ebben hisz, vagy fegyelmezett módon végigvisz egy a műfaj szabályainak megfelelő thrillert, szakszerű feloldással a végén. Kár ezért a filmért. Tele van apró értékekkel. Eva Green jó választás volt az eszelős szerepére, az ő alakításán nem múlik semmi. Nagyon jó a kontraszt megmutatása, hogy egy írónak mennyi ideje, energiája megy el a marketingre, hogy állandóan interjút ad és dedikál, ehhez képest milyen végtelenül magányos szemközt a frissen megnyitott, új Word-dokumentummal.

Forrás: AFP

Ez egy jó kis intellektuális thriller lehetett volna az alkotás kínjairól meg a címben felvetett kérdésről. A rejtélyes pszichopata szélsőségesen azt a véleményt képviseli, hogy csak azt tudja megírni az író, ami megtörtént vele. Ez már nagyon régóta kérdés az irodalomban. Csaknem két és fél ezer éve Arisztotelész is foglalkozott vele a Poétiká-ban: „Az elmondottakból az is nyilvánvaló, hogy a költő dolga nem az, hogy a megtörtént dolgokat mondja, hanem hogy olyan dolgokat, amilyenek megtörténhetnek, vagyis amelyek a valószínűség vagy a szükségszerűség szerint lehetségesek. A történetíró és a költő ugyanis nem abban különböznek, hogy versben vagy nem versben beszélnek – hiszen Hérodotosz művét is versekbe lehetne foglalni, és semmivel sem lenne kevésbé valami történeti munka versben, mint anélkül –, hanem abban különböznek, hogy az egyik megtörtént dolgokat mond el, a másik pedig olyanokat, amilyenek megtörténhetnek. Ezért a filozófiához közelebb álló és magasabb rendű a költészet, mint a történetírás, mert a költészet inkább az általánosat, a történetírás meg az egyedit mondja." Ez is egy végletes vélemény. Egyébként Arisztotelész Poétiká-jának elveszett második könyvéről is sikeres intellektuális krimi született könyvben és filmen egyaránt, ez A rózsa neve. Például ott is nagy küzdelem volt a forgatókönyvírás, de megoldották. Izgalmas kérdés, hogy hitelesebb-e attól könyv vagy film, ha „igaz történet alapján". Egyáltalán mit jelent ez: mennyi technikai változtatás fér még bele? A valóság gyakran széttöredezett, ugyanakkor az emberiség napi szinten kerek egész, megkomponált történeteket fogyaszt. A művészetelmélettel foglalkozó szakemberek meg csak egymást szórakoztatják, amikor bármi mást állítanak.

Érthetetlen, hogy Roman Polanski miért csinált egy érthetetlen filmet. Vannak tippjeim, ki lehet következtetni dolgokat, de moziban ülni és átadni magam egy történetnek érzelmi tevékenység, nem rejtvényfejtés. Lehet, hogy csak egyetlen jelenet hiányzik, amelyben a történéseket végig mozgató névtelen, rejtélyes figura motivációjára minden részletében fény derül. Bezárul minden kör és kerek egész lesz a nézői élmény. Például nem hiszem, hogy ott tartana a világ, hogy egy mozifilmben a főszereplő névtelen leveleket kap valakitől, ki is borul rajtuk rendesen, aztán úgy kell hazamennie a nézőnek, hogy nem tudja meg, ki küldte azokat a leveleket.