Tony Richardson 90 éves lenne. A brit újhullám, a free cinema nagy művésze 1991. november 14-én halt meg, az AIDS egyik híres áldozata 1964-ben rendezői Oscar-díjat kapott a Tom Jones című Fielding-adaptációért.

Tony Richardson 1928. június 5-én született Cecil Antonio Richardson néven. Szülei gyógyszertárat üzemeltettek, őt azonban jobban vonzották a művészetek. Egyetemi tanulmányait Oxfordban végezte, az egyetem drámakörében kezdett színészettel foglalkozni, de a francia újhullám neves elindítóihoz hasonlóan (Francois Truffaut, Jean-Luc Godard, Jacques Rivette, Éric Rohmer, Claude Chabrol) Richardson is először filmkritikusként jelent meg a mozgókép világában: első kritikáit a nagy presztízsű Sight and Sound folyóiratban publikálta.

Diplomája megszerzése után (1953) a BBC-nél kapott munkát, majd két év múlva csatlakozott az angol színházi világ megújításáért megalapult British Stage Companyhez, ahol 1956-ban rendezőként és társigazgatóként kezdett dolgozni. Színházi rendezőként 1956-ban alapozta meg hírnevét, amikor színre vitte John Osborne Dühöngő ifjúság című, a háború utáni fiatalok életérzéseit összesűrítő realista darabját. Egy évvel később Laurence Oliviert rendezte a következő Osborne-sikerben, A komédiás-ban.
Richardson a színház és az irodalom szeretetét a filmbe is átvitte – no meg gyümölcsöző munkakapcsolatát John Osborne-nal, akivel (és Harry Saltzman producerrel) 1958-ban saját filmvállalatot alapított Woodfall Film Productions néven.

Dühöngő ifjúság (Richard Burton)Forrás: AFP

Igaz, első filmjét nem irodalmi alapanyagból készítette: az 1955-ben elkészült (a cseh származású Karel Reisszel közösen rendezett) A mama nem engedi még „csupán” dokumentarista kisfilmes kísérlet volt (ahogy a francia újhullám neves direktorai közül is sokan ebben a formában próbálkoztak először) a brit fiatalok szubkultúrájáról, arról, hogyan adják át magukat a külvárosi fiatalok a zene és a tánc őrületének. A zajos színpadi sikereket pedig a free cinema iránt egyre elkötelezettebb Richardson 1958-ban megfejelte első játékfilmjével: Dühöngő ifjúság, a főszerepben Richard Burton és Claire Bloom. Ma már nehéz ráérezni a film erejére, sokaknak leginkább hatásosan fényképezett, de mégiscsak ügyetlenül filmre vett színházi kamaradarabnak tűnhet, hiába viszi ki szereplőit a zárt térből a szabadba. S valóban, igazi erejét, azt, hogy friss hangot szólaltatott meg a (brit) filmvilágban, leginkább a következményein lehet lemérni: hiteles és hihető párbeszédekkel szólt a háború utáni ifjúság létkérdéseiről. Ahogy a lázadás hiábavalóságáról és a feladásról szóló Osborne-darab sem formabontó szerkezetével képviselte a modern színházat, és az irodalmi és társadalmi „lázadást”, hanem kendőzetlen nyelvi naturalizmusával, hiteles dialógusaival és élethelyzeteivel, a külvárosi kisszobák atmoszférájának precíz megfestésével váltott ki elementáris hatást– főként a korszak „jóléti társadalmába” beilleszkedni képtelen nemzedékében.

A Woodfall és Richardson következő filmje is Osborne-adaptáció volt: A komédiás (1960), ahol Laurence Olivier vásznon is életre keltette a nagy mutatványért minden alkura képes, nagyszerű, de kisstílű ripacs, Archie Rice figuráját.

Az irodalmi alapanyagokhoz vonzódó Richardson 1961-ben Hollywoodban filmesítette meg William Faulkner Szentély című regényét, Yves Montand és Lee Remick főszereplésével (a film megbukott), s ugyanebben az évben tört ki Richardsonból a valódi filmrendező. Az új brit naturalista irodalom (dühös ifjúság, avagy kitchen sink realism) szerzőnőjének, Shelagh Delaney Egy csepp méz című drámájának adaptációja az első olyan Richardson-film, ahol erőteljesen kibontakozott filmrendezői tehetsége: az „irodalmi” film elkötelezettje először volt képes kilépni a szolgai adaptációból, s valódi „filmet” rendezni az irodalmi alapanyagból.
Holott cseppet sem könnyű alapanyagról van szó: a mű egy fekete matrózba beleszerető, s teherbe eső, a nyomorult környezet ellenére gyerekét megszülni akaró csúf lány és egy furcsa, meleg fiú „testvéri” szeretetéről, illetve a lány zsarnoki anyjáról szól. Richardson mesterien elegyíti a lesújtó hátsóudvari naturalizmust a finom életigenlő költészettel – az Egy csepp méz így lett hiteles természetrajz a külvárosi mindennapok szürkeségébe színt hozó emberi érzésekről.
A fáma szerint a hősnő szerepére a rendező kétezer jelöltből választotta ki Rita Tushinghamet – szakítva azzal a korábbi metódusával, hogy irodalmi filmjeihez neves színészeket (Burton, Olivier, Montand) csábítson, Richardson egyre inkább abban volt érdekelt, hogy az új brit filmművészet számára új, a maguk csiszolatlan hangján megszólaló színészeket toborozzon, akik „keresetlenül” őszinte játékukkal képesek voltak természetesen viselkedni a kamerák előtt. Mintha csak a való életből csöppentek volna a moziba. Így aztán, miközben a színpadi és irodalmi művek egyre inkább közelítettek a filmvásznon a valósághoz (mintegy az eredeti művek szerzőinek indíttatását is kiszolgálva), a free cinema egy egész színészgenerációt termelt ki a film és színház számára (olyanokat, mint Tushingham, Albert Finney, Richard Harris vagy Tom Courtnay).

Ugyancsak a realizmus (vagy dokumentarista hitelesség) iránti elköteleződést mutatja egy másik anekdota az Egy csepp méz forgatásáról. Az egyik belsőben forgatott jelenetnél valamelyik stábtag egy fal kiverését javasolta, hogy a jelenethez a kamera a hatás fokozását elérő helyre kerülhessen. Richardson viszont elutasította az ötletet: az eredeti helyszín meghazudtolásának, a valóságos élet illúziójának megteremtésére tett törekvéssel szembeni fogásnak érezte. Az „irodalmi” film így egészült ki Richardson esetében a dokumentarista filmesztétika igényével.
Aztán jött A hosszútávfutó magányossága (1962). Az Allan Sillitoe novellájából készült film (amit gyakran hasonlítanak Truffaut Négyszáz csapásá-hoz) magába sűríti mindazt, ami a brit újhullámot jellemzi: a munkások sorsát, a brit „észak” környezetrajzát és létélményét, a hatalommal és a játékszabályokkal szembeni lázadó magatartást, a szabadságigényt.

A film hőse (Tom Courtenay) egy nyomorúságos körülmények között nevelkedő, javítóintézetbe került ifjúkori bűnöző, aki sportteljesítményével kitörhetne, de úgy érzi, a mindent eldöntő verseny is csak mások célját szolgálja, ezért szándékosan veszít. Az eredeti elbeszélés belső monológos, emlékezős szerkezetét Richardson kiváló flashbackjátékkal adja vissza, miközben olyan erős és kemény atmoszférát teremt, hogy az túlmutat az irodalmi kiindulóponton (pedig a forgatókönyvet Sillitoe maga írta). Richardson és a free cinema legjobb filmje ez.
Még akkor is, ha Richardson az Oscar-díjat a következő nagyszerű adaptációért, a Tom Jones (1963) című Henry Fielding-feldolgozásért kapta. Sőt, a film összesen négy aranyszobrot kapott, a legjobb film, rendező és zene elismerése mellett a legjobb adaptált forgatókönyv díját is: Fielding veretes regényéből a „dühös ifjúság” világsztárrá lett drámaírója, John Osborne írt szkriptet.
A Tom Jones 18. századi kosztümös kalandjának egyébként sincs semmi köze az épp ekkor kifulladóban lévő brit újhullám sivár realizmusához – a mozgóképes mozgalom vívmányaiból Richardson is csak annyit tartott meg, hogy ragaszkodott az irodalmi alapanyaghoz (felettébb érdekes, hogy a brit free cinema mennyire rákúszott az irodalomra, miközben más filmes újhullámok épphogy szabadulni akartak az irodalom ölelésétől), és a főhőse lázadó. Máskülönben a Tom Jones életigenlésben meghempergetett komédia, hihetetlenül színpompás vizuális kavalkád, nem kevés képzőművészeti utalással, játékossággal és érdekesebbnél érdekesebb kikacsintásokkal. Újító film: nem csupán Richardsontól volt meglepő, hogy a 18. századi brit irodalom legfontosabb pikareszkregényét feldolgozta (vagyis az, hogy szakított a komor témákkal), de parádés megvalósítása csúcsra járatta az akkor még kevésbé divatos önreflexiót a filmvásznon.

Kiváló, önmaga jogán értékes, a frivolt a lírai finomsággal, a komikumot a társadalmi realizmussal ötvöző filmadaptáció a Tom Jones: egyáltalán nem egy afféle szolgai filmes illusztrációja a minden szempontból alapműnek számító Fielding-regénynek. John Osborne remek munkát végzett a terjedelmes alapanyag sűrítésével, s még ezt is sikerült fokoznia Richardsonnak azzal, hogy a kosztümös világot filmes anakronizmussal támogatta meg: a némafilmeket idéző megoldásokkal. Az egyes fejezeteket szöveges inzertekkel választotta el (olyan parádés szövegekkel, mint „Tom Jones – Akiről mindenkinek az volt a véleménye, hogy akasztófán fogja végezni”), néhol burleszkre hajazó, zongorafutamokkal kísért filmtrükkökkel egyszerre fokozza és oldja a feszültséget, miközben olyan fogásoktól sem riadt vissza, hogy a színészek kilépjenek szerepükből, és a kamera felé fordulva kommentálják a jelenetet.
Alaposabban megvizsgálva a Tom Jones egyáltalán nem lóg ki a rendező addigi életművéből: csupán a komort komikusra cseréli, de éppen úgy a lázadást és a szabadságigényt helyezi a középpontba, mint korábbi filmjei, nem kevés társadalomkritikával, s kiváló szereplőgárdával (Albert Finney, Susannah York, Hugh Griffith, Joan Greenwood parádésat alakítanak).
Az 1964-es Oscar-gála sikerét meglovagolva Tony Richardson ismét Hollywoodban próbálta ki magát: Evelyn Vaugh regényéből forgatta A megboldogult (1965) című fekete komédiát, ami még hozta a Richardson-formula erejét, de már (utólag visszagondolva) jelezte a művészi energia fogytát. Az 1967-es Marguerite Duras-adaptációja, A gibraltári matróz eleve tévedés (hiába szerepel benne két szerelme: Jeanne Moreau és Vanessa Redgrave), az egy évvel később készült A könnyűlovasság támadása a kiváló szereposztás és remek impresszionista operatőri munka (David Watkin) ellenére vontatottra sikerült, s Richardson folyamatosan csúszott bele a biztos középszerbe. Tévedés ne essék, a Richardson-filmeknek van ereje, de a Tom Jones-t követő időszakban már nem sikerült kiemelkedő remekművel előrukkolnia.
Hiába kísérletezett a Hamlet-tel (1969), tette meg Mick Jaggert a Ned Kelly (1970) címszereplőjének, vagy hozta össze Jack Nicholsont és Harvey Keitelt egy produkcióban (Állj, határ!, 1982) – egyre kevesebb lelkesedéssel és szerzői kreativitással látott hozzá a munkához.
Karrierje alkonyán a televízióban próbálkozott: 1990-es, kétrészes Gaston Leroux-adaptációja azért az egyik legjobb a sok Az Operaház Fantomja-film közül.

1991. november 14-én halt meg Los Angelesben, AIDS-ben. Az Oscar-díjas rendező a filmtörténet legszebb és legkarizmatikusabb színésznője közül kettőt is meghódított (1962-ben vette feleségül két lányának anyját, Vanessa Redgrave-t, akit öt évvel később elhagyott Jeanne Moreau kedvéért), biszexualitását nem hozta nyilvánosságra, csak amikor kiderült számára, hogy HIV-fertőzött.
Utolsó filmjét három évvel a halála után mutatták be.

Jessica Lange a Kék égben

A hatvanas évek atomkísérletei idején játszódó Kék ég megidézi Richardson hatvanas évek elején készült filmjeinek erejét, de leginkább a katonafeleség szerepében csodálatos, alakításáért Oscar-díjat nyert Jessica Lange és a látszatra gyenge férjet játszó Tommy Lee Jones miatt emlékezetes. Tony Richardson már nem tudott Tony Richardson-filmet készíteni, de utolsó erejével rendezett egy kiváló amerikai drámát.