A rendező, aki homályos tükörben is igyekezett meglátni az embert

2018.07.14. 21:23

A Bergman második Oscar-díját elnyerő Tükör által homályosan (1961) Opus I.-ként való megjelölése mögött a rendező maximalizmusa áll, de szó sincs arról, hogy a korábbi húsz film között ne lennének remekművek.

Tükör által homályosan (Harriet Andersson)Forrás: AFP

A Tükör által homályosan nyomasztó családi kamaradarabja ugyanakkor a bergmani értelemben vett tökéletesség első opusa, amelynek forgatókönyvét a szerző fáradhatatlanul csiszolta irodalmilag is kiemelkedő élményt nyújtó makulátlan művé. A minimálisra csökkentett szereplőgárda a rendezőnek megadta azt a lehetőséget, hogy csak a lényegre, az általa lényegesre koncentráljon, legyen szó művészi válságról, kínzó skizofréniáról, elfojtott vágyakról, keserves szeretetkapcsolatról vagy hitfilozófiáról. S a szimbolikus témafelvetésekhez sikerült szimbolikus helyszínt választani: a bergmani híres arcközelik legendás kidolgozója, negyedszázadon át Bergman állandó operatőrtársa, Sven Nykvist javasolta a rendezőnek Farö szigetét, ahol később nemcsak több Bergman-film is készült, de a rendező itt találta meg a számára ideális otthont is.

Ingmar Bergman és Sven Nykvist a Szűzforrás forgatásánForrás: Getty Images

A Tükör által homályosan-nal Bergman megerősítette világhírnevét, egyúttal innentől kezdték sokan a kiüresedett hit, az isten létezését megkérdőjelező egzisztencialista filmfilozófia első számú „szószólójának” tartani, amire ráerősített következő két filmjével, az Úrvacsorá-val és A csend-del (1963) is.
Nem tudhatjuk, hogy a szeretet bizonyítéka-e Isten létének, vagy a szeretet maga az Isten. De ez már nem is számít – mondja az alkotói válságban szenvedő író a fiának, aki nem egészen természetes módon vonzódik skizofrén nővéréhez, aki Istent keresve csak egy fekete pókot talál a szekrényben.

A Tükör által homályosan „szeretet egyenlő Istennel” felvetését Bergman az Úrvacsorá-ban a szerelemtől sújtott ember tépelődésével is „mélyíti”, és egyre reményvesztettebbé válik a magányos ember sejtése: imáiban csak önmagával beszélget. Az egyre keserűbb hitfilozófiát végül megerősíti A csend felismerése: Isten hallgat. Hallgat, mert az ember megfojtotta magában Isten hangját. A hitét elvesztő (önmagából kiirtó) modern ember létezése fájdalmasan lecsupaszított, szeretethiányos és éppolyan minimalista, mint Bergman lélekfürkész kamaradarabjai. A modern ember tudatosan akar leszakadni a transzcendensről, s ezzel nemcsak a hitét, hitének tárgya iránti szeretetét veszíti el, de magányos lélekként tengődik a többi magányos lélek között.

Igaz, ami A csend-et illeti: abban szó sem esik Istenről. Először Vilgot Sjöman, Bergman asszisztense és barátja találta ki tisztán marketingcélokból, majd a rendező értelmezői is beleszerettek az elképzelésbe, hogy a Tükör által homályosan, az Úrvacsora és A csend trilógiát alkotnak. Később a rendező is felült erre az ötletre, aztán elvetette, hiszen a három filmnek voltaképp kevés köze van egymáshoz, leszámítva azt, hogy szó esik bennük a hitről. De mert épp A csend még csak nem is érinti Istent, derül ki, mennyire nem trilógia a trilógia – hiába nevezik azóta is a filmet „negatív lenyomatnak”, azaz hogy ezzel eljutott a rendező annak ábrázolásához, milyen az élet hit nélkül. Ilyen alapon persze már A hetedik pecsét, a Szűzforrás és a Tükör által homályosan is trilógiát alkotnak: a középkortól a modern korig ívelő három példázatban más és más magyarázatot nyer a hit szerepe, a csúcson az aktualitással, a hit elvesztését megélő modern ember tapasztalatával.

Bergman saját bevallása szerint abban a pillanatban, hogy a vallás eltűnt az életéből, nyomban könnyebb lett az élete. Csakhogy lélekboncolgató drámái épp arra világítanak rá, mennyire nehéz az emberi létezés hitből táplálkozó szeretet nélkül. Tulajdonképpen Bergman legtöbb „istenes” filmje a szeretet hiányáról és az elmúlástól való félelemről szól.

A cikk a következő oldalon folytatódik!