Gaál István negyedik játékfilmje, a Magasiskola (1970) a Sodrásban mellett a játékfilmrendezői pálya másik csúcsa. Ez volt Gaál első színes filmje, és élt is a színhasználat adta lehetőséggel: a Ragályi Elemér által fotografált alkotásban a filmidő előrehaladtával változik meg, "hidegül el" a színvilág, a tompa sárgából a fagyos kékbe, a szereplők öltözetének színe pedig lélektani jelentéssel is felruházható. 

A Magasiskola szakított a korábbi Gaál-filmek szociografikus megalapozottságával, kilépve a realisztikus társadalomtörténeti nézőpontból inkább metaforikus és pszicholologizáló. A Mészöly Miklós szűkszavú kisregényéből készült, egy elzárt solymásztelepen (sajátos modellvilágban) játszódó film érzékeny parabola, ami a diktatúra természetét igyekszik megragadni. Gaál hetvenes években készült filmjeinek épp a metaforikus filmnyelv, és a lélektani érzékenység a sajátossága, közös vonása. A Holt vidék (1972) a magányossága miatt depressziós parasztasszony fokozatos lelki összeomlásán keresztül az elnéptelenedő, pusztuló magyar falvak tragédiáját ábrázolja. 

A hetvenes években Gaál egyre inkább eltávolodott a nagyjátékfilmtől: már csupán két ilyet forgatott: 1977-ben a Legató-t és 1980-ban a Cserepek-et, amelyek némiképp visszatérnek a hagyományosabb epikai szerkezethez, de leginkább belső logikájuk és a Gaálra jellemző egyéni szerkesztési módszerek miatt emlékezetesek. Valamint forgatott egy mesteri operafilmet, az Orpheusz és Euridiké (1985) páratlan képorgia Gluck zenéjére.
Utolsó játékfilmjei is a nemzetközi kritika kitörő lelkesedésére találtak, mégis, Gaál (lehetőségeinek és érdeklődésének megfelelően) erőteljesen fordult olyan műfajok felé, ahol kiteljesíthette (mozifilmen egyre kevésbé „népszerű”) képköltészetét: tévéfilmeket, de leginkább dokumentumfilmeket készített. Ezeket soha nem tekintette „alantasabb” műfajoknak, nem panaszkodott, hogy nem jut nagyjátékfilmhez: szakmai alázatának, páratlan kreativitásának és precizitásának köszönhetően újabb remekműveket alkotott.

Gaál istvánForrás: [origo]

 

A zene iránti mérhetetlen rajongásának (de szimbolikus értelemben voltaképp egész életművének) kiteljesedése például a Gyökerek (2000). A háromrészes, a tévé számára készült portréfilmben Gaál Bartók Béla zenéjén keresztül, személyes dokumentumok felhasználásával rajzolja fel Bartók életútját és jeleníti meg szellemiségét, mellőzve az utólagos, értékelő visszaemlékezéseket.

A néző olyan lírai, de objektív zenei portrét kap, ahol a lehetőségekhez mérten a portré alanya szól a nézőhöz – ezt az érzést nem csupán a „külső, értékelő szemlélet” elhagyása, de a Gaálra jellemző asszociatív játék is erősíti. A Bartók-film a Gaál-életmű utolsó 25 évének kiemelkedő csúcsa, drámai tisztaságú, szimbolikus és tárgyilagos, emocionálisan és intellektuálisan egyaránt megfogja nézőjét. A film elején és végén kenyeret dagasztanak – a teknő falához ütemes, zenei ritmikával csapják a tésztát asszonyi kezek. Az ősi, az élet ciklikusságát magában foglaló rítus nem csupán keretbe foglalja a Gyökerek-et, de metaforikus üzenet az utókornak, nem csupán Bartók zenéjére, de Gaál művészi hitvallására vonatkoztatva is: a művészet, ahogy az élet is, csak akkor lehet előremutató, ha nem feledkezik meg legelemibb hagyományairól.