Az élőhalottak éjszakája: temetőben megfogant társadalomkritika

2018.10.05. 13:19

Ötven évvel ezelőtt, 1968. október 1-jén mutatták be George A. Romero formabontó és stílusteremtő zombifilmjét. Az élőhalottak éjszakája a rendező első játékfilmje volt, amit aztán öt másik zombieposszal fejelt meg, folyamatosan újragondolva az alműfajban rejlő lehetőségeket (de Tom Savini 1990-es remake-jének forgatókönyvébe is sikerült új nézőpontokat csempésznie). Az élőhalottak éjszakája a popkulturális zombi- és a modern horror szempontjából egy új korszak kezdete volt, miközben vértócsába fojtotta egy nemzedék reményeit, szilánkosra törte az 1960-as évek hippimozgalmának békével és szeretettel kapcsolatos illúzióit. 

Darabos mozgású, csordában tébláboló, emberi húsra áhítozó élőholtak – a tavaly meghalt George A. Romero ötven évvel ezelőtt nem magát a zombit, hanem a mai fogalmaink szerinti, modern zombit teremtette meg első nagyjátékfilmjével.

A zombi tüneménye (mint afféle „járó halott”) már egy 1819-es Oxford szótárban is szerepelt, de a popkultúrába William Seabrook amerikai felfedező és okkultista 1929-ben megjelent Magic Island című kötete emelte, amelyben a kannibalizmussal is kacérkodó szerző karibi kalandjairól tudósítva számolt be a vudu varázsló által „életre keltett”, és a földeken dolgozó (vagy más alantas munkát végző) zombik furcsa jelenségéről.

Három évvel később pedig Hollywood is felfedezte magának e különös monstrumot, a rémisztő, sírból felkeltett, dehumanizált rabszolgát. Az első zombifilm, A fehér zombi 1932-ben került a mozikba, Lugosi Bélával a főszerepben. A Magic Island által megihletett A fehér zombi évtizedekre kijelölte a zombi szerepét a moziban: szánalomra méltó öntudatlan médium, aki végrehajtja az igazi gonosz, az őt a halálból életre hívó cselszövő (arisztokratikus varázsló, tudós, módos ültetvényes etc.) utasításait.

A fehér zombi (Lugosi Béla és George Burr Macannan)Forrás: AFP

A zombi fokozatosan, évtizedek múlásával szakadt csak le a karibi hitvilágból átemelt reanimátor „varázslóról”, s vált egyre inkább hullaszerű lénnyé: először Noble Johnsont maszkírozták ijesztő élőhalottá az 1940-es The Ghost Breakers-ben, de a vudu még itt sem párolgott el a történetből, s a mozgó hullák száma sem duzzadt az egész világ rendjét fenyegetővé. Romero újításához (azaz, hogy a zombi igenis világméretű jelenség, amely magában hordozza a civilizáció erodálását) három brit film adott előzményt a hatvanas évek elején (Doctor Blood's Coffin, The Earth Dies Screaming és The Plague of Zombies), illetve az 1964-es, olasz-amerikai koprodukcióban készült, Ubaldo Ragona és Sidney Salkow rendezte The Last Man on Earth című film ötletei szolgáltak mintául. Utóbbi Richard Matheson korszakos regénye, az 1956-an megjelent Legenda vagyok (ebből később készült egy másik feldolgozás Will Smith főszereplésével, de azt az átütő horrorjátékot, amire Vincent Price volt képes, lehetetlen felülmúlni) alapján készült, amelyben a szerző afféle vámpírapokalipszist vizionált ugyan, de a baktériumfertőzés miatt fényre érzékeny lényeket az alkotók (leginkább költségvetési okokból) maszatos élőholtakra emlékeztető emberi szörnyekre cserélték.

Uganda és Salkow filmjének legnagyobb újítása persze az volt, hogy megteremtették az önmagát elpusztító társadalmat vizionáló horror prototípusát, miközben felcserélték az inváziós rémmesék „ők” és „mi” kapcsolatrendszerét: az egyetlen túlélő főszereplő (Price) kutatásai során felfedez a fertőzéssel szemben részleges immunitást szerzett „hibrid törzset”, amely felsőbbrendű fajként szervezi új társadalmi rendjét, s amelyben a túlélésért harcoló ember éppúgy ellenség, mint a teljes humanitásukat vesztett, vérre szomjazó árnyéklények.

Romero zombifilmjének közvetlen előzménye tehát e négy film (miközben ihletadó forrásként érdemes megemlíteni Herk Hervey Lelkek karneválja című 1962-es opusát, amely főleg stílusában és karakterábrázolásában szolgált mintául), ezekből gyúrta össze és értelmezte újra a rendező 1968-ban a zombit, s vizionált a teljes emberiséget fenyegető „hullajárványt”. Romero teljesen leszakította a zombit az egzotikumról, s megteremtette a mai mozis (és televíziós) élményeinknek megfelelő modern élőhalottat, ezt a lélek és gondolatok nélküli, pusztán fizikai automatizmusoknak engedelmeskedő, csetlő-botló, de a sok lúd disznót győz elve szerint az emberen felülkerekedni képes lényt, amely épp sokaságával fenyegeti a világot: akit mérhetetlen éhségében nem zabál fel, csak megmar, az kisvártatva maga is mozgó hullává változik. S mindehhez már nem kellett vudu, elég egy alibi baleset, egy furcsa kór, amely világméretű járványban kicsúcsosodva bárkiből zombit teremthet (Romero találta ki, hogy a zombik kannibál módjára viselkedjenek, ahogy azt is, hogy hatástalanításuknak egyetlen módja, az agy elpusztítása, viszont kézzel-lábbal tiltakozott, amikor a filmekben megjelentek a természetfeletti gyorsasággal közlekedő zombik). Szomszédokból és családtagokból válik Romerónál fenyegető veszély, a horror történetében először felvillantva a legrosszabb lehetőséget, ami az emberrel történhet.

Az élőhalottak éjszakájaForrás: AFP

A horrorfilm és azon belül az élőhalottas alműfaj szempontjából Romero legfontosabb felismerése az volt, hogy a zombi tökéletes monstrum ahhoz, hogy érdes társadalomkritikát fogalmazzon meg, ezzel pedig kiemelje a horrort a rémisztgetés alantasságából. A rendező-forgatókönyvíró akarva-akaratlanul pakolt filmjébe a legkülönbözőbb szociális betegségekre vonatkozó utalásokat, rasszizmustól a hagyományos családeszmény felbomlásán és a vietnami háború negatív társadalmi következményein át az évtizedre jellemző általános polgári nyugtalanságig. Ennyire nyíltan egyetlen horrorfilm sem fogalmazott korábban.

Az élőhalottak éjszakájá-nak kannibálrémálma az önmagát felzabáló Amerika legnyersebb hasonlata– írja J. Hoberman a 2003-ban megjelent, The Dream Life című kötetében. S valóban, azzal a felvetéssel, hogy a zombikór elől jóformán nincs menekvés, mert mindenkit utolérhet, a Romero-opus az önmagát pusztító társadalom brutális szatírájává vált, amelyben halmozódik az értékválság. Már a nyitányban azon vitatkozik az apjuk sírját meglátogató testvérpár, hogy miért kell annyit autózni egy „idejétmúlt” rituálé miatt. Az eleinte főszereplőnek gondolt Johnny (a film egyik producere, Russell Streiner) a temetőben esik áldozatául a kibontakozó járványnak – ezzel a felütéssel pedig érdekes filozófiai kérdést is felvet a rendező: ha az élők nem tisztelik a holtakat, akkor a holtaknak tisztelniük kell-e az élőt?! 

Később újabb megrázó családi értékválság: az erőddé lett házban Cooperék a rossz család iskolapéldája, férj és feleség nyíltan gyűlölik egymást, a családfő egyébként is a leggyávább karakter az egész filmben (Karl Hardman, a film másik producere alakította), zombivá vált kislányuk egy ültetőkanállal végez anyjával.

Az élőhalottak éjszakája (Kyra Schon)Forrás: AFP

Johnny és Helen Cooper halálával Romero egy másik klasszikust, Alfred Hitchcock Psycho című filmjét (1960) idézte: a modern horror nyitányának nagy csavarját, miszerint az addig főhősnek gondolt Marion Crane (Janet Leigh) erőszakos halállal „távozik” a történetből, s épp erre a híres zuhanyzós jelenetre hajaz az is, ahogy a 11 éves kislány belevágja az ültetőkanalat az anyjába. 

S ha már Hitchcock: a mester két másik alkotása, a Madarak (1963) és a Mentőcsónak (1944) is visszaköszön Az élőhalottak éjszakájá-ban: mindkettőben az emberi együttműködés különböző variációi kerülnek górcső alá, szélsőséges határhelyzetekben, de főleg a Madarak inváziós horrorjával erős az átfedés: Romero filmjében is a túlélők kénytelenek elbarikádozni magukat a fenyegető támadás elől, várva a megfelelő pillanatra, hogy kitörhessenek.

Ebben a szélsőséges határhelyzetben fokozottan szerephez jut az emberi tényező: Romero későbbi zombifilmjeiben még inkább kiviláglik, de már első alkotásában is alapvető megállapítás, hogy az élőhalottaknál sokkal veszélyesebb tud lenni az ember. A hol gyáva, hol számító, de a túléléshez alapvetően szükséges együttműködést mindenképpen akadályozó, csak saját szempontjai szerint mérlegelő önző egyén. Ha a menekülési stratégia elbukik, akkor az rendre a csapatszellem ellenében, a legalantasabb módon értelmezett individualizmus szellemében gondolkodó és cselekvő egyének miatt történik.

Russell Streiner és Judith O'Dea Az élőhalottak éjszakájábanForrás: AFP

Épp e sajátos emberi tényező miatt is hordozza magában például a rasszizmus kritikáját Romero első filmje, amelynek főszerepét (akkoriban ritka módon) fekete színészre bízta. A rendező későbbi interjúi szerint Duane Jones nem a bőrszíne, hanem a castingra behívott színészek közül kiemelkedő tehetsége miatt kapta meg a szerepet, de a polgárjogi mozgalmak idején óhatatlanul is átértékelődött, hogy a film legtisztább jellemét egy színes aktor alakította (nem is szólva a zárlatról, a fekete túlélő és a nemzeti gárda tragikus randevújáról). Mindenesetre később már szándékosan osztott „faji alapon” szerepet a rendező: Romero későbbi zombifilmjeiben rendre kulcsszerephez jutott egy pozitív fekete karakter, olyannyira, hogy a lassacskán tudatra ébredő, s ezzel az „ők” és „mi” relációját rendhagyó csavarral újragondoló Holtak földjé-ben (2005) már csak onnan is sejtheti a Romero-filmekben jártas néző, hogy a túlélők mellett a zombiknak is szurkolnia kell, hogy az élőholtak vezérét fekete színész (Eugene Clark) alakítja. 

Duane JonesForrás: AFP

Az élőhalottak éjszakája forgatása idején persze Romerót még nem foglalkoztatta az a (leginkább az ő filmjeiben boncolgatott) morális, „zombifilozófiai” kérdés, miszerint helyes-e elpusztítani az élőholtakat, a tömeges mészárlásnál nem üdvözítőbb út-e gyógymódot találni az egykor emberként érző, s nem önhibájukból vegetáló lényekké vált zombik (ismerősök, barátok, szomszédok, családtagok) számára. Mert (érvelt áttételesen Romero későbbi zombifilmjeiben), ha a zombi emberből lett, akkor tömeges pusztítása nem más, mint genocidium. A zombik mi vagyunk– világított rá Romero (az alműfaj történetében páratlan módon) egyre kifinomultabb, és egyre több társadalomkritikát felhalmozó filmjeiben. Az élőhalottak éjszakájá-ban még csak felvázolta egy kegyetlen járvány képét, ami időnként újra aktualitással bíró társadalombírálata mellett minimum egy általános emberi félelmet örök érvénnyel fogalmazott meg. Rettegünk attól, hogy beolvadunk a szürke tömegbe. Nem véletlen, hogy az egyediség zsákutcájának számító fogyasztói kultúra legérdesebb kritikáját is épp Romero fogalmazta meg második zombifilmjével, a Holtak hajnalá-val (1978), amikor az eseményeket egy plázába helyezte. 

Általánosabb morális dilemmákba már csak zombifolyamának harmadik részében bocsátkozott: a Holtak napja (1985) egyik humanitárius felvetésében azt boncolgatja, mi a különbség az önvédelem és a pusztítás között. Az élőhalottak éjszakájá-ban még csak túlélésre játszanak az emberek, épp csak felsejlik az emberi gonoszság, ami kártékonyabb bármilyen kórságnál. Akárhogy is: 50 évvel ezelőtt szélsőséges határhelyzetet vázolt fel, ahol a tudatukat vesztett hordák ellen csak a józanul megtervezett, precízen kivitelezett önvédelmi stratégia lehet a túlélés záloga. Máskülönben az embert felzabálja a hamuszürke tömeg.