Hetvenöt évvel ezelőtt indult az olasz neorealizmus, és hetven évvel ezelőtt mutatták be az irányzat legszebb filmjét. A Biciklitolvajok számos rangos filmdíjat nyert, egyebek mellett 1949-ben Vittorio De Sica megkapta a legjobb rendezésért járó Ezüst Szalag-díjat, egy évvel később a film Golden Globe- és BAFTA-díjakat nyert, tiszteletbeli Oscar-díjjal tüntették ki (akkor még a legjobb idegen nyelvű filmek között nem osztottak versenydíjat), Cesare Zavattinit az amerikai filmakadémia jelölte a legjobb forgatókönyv elismerésére. 

A Biciklitolvajok-at a maga idejében számos filmesztéta (köztük a máskülönben éleslátású, a francia újhullám alkotóinak szellemi bábája, André Bazin is) kommunista manifesztóként jellemezte. Ezt a címkét eleve cáfolja a film elismerésekben gazdag amerikai fogadtatása. Nem valószínű ugyanis, hogy az épp a hidegháborús politikától átitatott amerikai filmvilág, benne a filmakadémiával, ennyire szembe ment volna saját, részben önként vállalt kommunistaüldöző gyakorlatával. Az amerikai cenzorok számára is az volt a legnagyobb probléma, hogy mihez kezdjenek azzal a jelenettel, amelyben a kisfiú az utcán pisil.

Persze, ha úgy tetszik, az olasz neorealizmus kialakulásában (és későbbi, irányzatkénti visszaszorulásában is) szerepet játszott a politika; a realista-dokumentarista szemléletű valóságábrázolást, a kisemberek sorsának középpontba állítását és az ezzel járó társadalomkritikát (a fasizmussal való szembehelyezkedésen túl) sokan azonosították baloldali eszmeiséggel (is). Csakhogy a neorealista filmek többségében alig mutatható ki bármiféle direkt vagy bújtatott marxista ideológia, ahogy a Biciklitolvajok is mentes ilyesmitől.

Biciklitolvajok (Lamberto Maggiorani és Enzo Staiola)Forrás: AFP

Sőt, Vittorio De Sica és Cesare Zavattini alkotása magát a munkásmozgalmat is célba vette: a Biciklitolvajok egy olyan társadalomban játszódik, amely rögvest félrelöki azokat, akik képtelenné váltak arra, hogy gondoskodjanak magukról, és ebbe a valódi együttérzést nem ismerő világba a szakszervezet is beletartozik (segítségük kimerül a bíztató szavakban). Egyébként is, a Biciklitolvajok elsősorban nem társadalmi dráma: a film szociális síkjából kiemelkedik az egyéni sík, a főszereplő apa és fia (Enzo Staiola) kapcsolata, a szülő-gyerek bizalmi kötődése, az ő "kalandjukon" keresztül kidomborodó erkölcsi dimenzió. 

S pont így vált a Biciklitolvajok a neorealizmus "iskolapéldájává", mivel dramaturgiájában összegzi az olasz filmirányzat törekvéseit: elsősorban nem az egyes emberek közötti ellentmondásokat, a társadalmi kontrasztokat élezi ki, hanem sokkal inkább azt mutatja meg, miként hatnak a társadalom adottságai az egyén életére.

A második világháború utáni külvárosi kilátástalanságban Antonio Ricci (Lamberto Maggiorani) végre munkához jut: plakátragasztó lehet, csak egy kerékpár hiányzik hozzá. Azt viszont már korábban zálogházba adta, hogy etetni tudja a családját. A felesége a családi ágyneműt áldozza fel azért, hogy a biciklit kiváltsák. A férfi másnap hajnalban munkába állhat, de plakátragasztás közben ellopják a járművet. A cselekmény ettől kezdve "kimerül" a bicikli visszaszerzéséért folytatott elkeseredett harcban, mozaikszerűen felvillantva (és leleplezve) Róma és a világ részvétlenségét, míg végül maga Ricci is bűnre vetemedik.

Ebben, a véletlenek sora által rendezett cselekményhalmazban bontakozik ki a Biciklitolvajok mai napig legidőtállóbb vonása: a filmtörténet egyik legszebb ábrázolása apa és fia kapcsolatáról. Az ellopott kerékpár felkutatásában részt vevő Bruno (Enzo Staiola) rajongása feszültségeken és bizalomválságokon keresztül, fokozatosan alakul át az apát emberi esendőségével elfogadó fiú tiszta szeretetévé. 

BiciklitolvajokForrás: AFP

De Sica egyébként is szívesen osztott kulcsszerepet gyerekekre, különösen legjobb, neorealista rendezői időszakában (A gyermekek figyelnek bennünketFiúk a rács mögött). A neorealizmus egyetlen igazi kísérleti alkotásának, a Csoda Milánóban dramaturgiáját pedig épp a "gyermeki" fantázia jellemzi, miközben a szegénysorról származó, színészként Oscar-jelölésig jutó (Búcsú a fegyverektől) filmes a magányról és életigenlésről szóló remekművében, A sorompók lezárulnak-ban saját apjának állított emléket. A neorealizmus törekvéseinek másik tökéletes összegzésében a rendező a legmélyebb szeretettől vezérelve mutat rá, hogy az öregség nem egyéni probléma, hanem közügy, hogy nem elég megfogni az apák kezét, de nem is szabad elengedni azt.

Szerintem a neorealizmus legjelentősebb újítása abból áll, hogy felismerte, milyen roppant gazdag a valóság, hogy elég, ha a valóságot figyeljük

- állította Zavattini, a neorealizmus legjelentősebb forgatókönyvírója. A(z olasz) társadalmi környezet átalakulásával a neorealista filmek kiemelkedő alkotásai mára épp az egyéni kapcsolatok szintjén őrizték meg az (új) realizmust. A Biciklitolvajok-at sokszor illetik a szentimentalizmus vádjával, holott letisztultságában legnagyobb érdeme éppen az, hogy torokszorítóan, de nagyon is valóságosan ábrázolja az egyszeri ember tragédiáját.