Hullákból épít várat Lars von Trier

2018.11.29. 17:00

Az egyik legelismertebb kortárs művészfilmes rendező, Lars von Trier új alkotással jelentkezett, ami – tőle megszokott módon – sokkolta a közönséget Cannes-ban, és ami – tőle ugyancsak megszokott módon – mestermű. Filozofikus, gondolatgazdag, személyes és kompromisszumentes alkotás, ami ráadásul még sorozatgyilkosos horror-thrillerként is izgalmas. Megnéztük A ház, amit Jack épített című filmet, ami még egy párját ritkító életmű viszonylatában is pazar alkotás.

Ha nem számítjuk az önéletrajzi filmeket, akkor nehéz elképzelni személyesebb alkotást, mint A ház, amit Jack épített, amire jó példa, hogy Lars von Trier felvonultat benne egy montázst korábbi filmjeiből, ami páratlan húzás a filmtörténetben. És nem akármilyen életműről beszélünk. Von Trier még a művészfilmesek (vagy szakszóval: szerzői filmesek) között is innovátor, úttörő. Tartalom és forma tekintetében egyaránt. Ami az utóbbit illeti, Thomas Vinterberggel karöltve ő alkotta meg a Dogma-mozgalmat. Mint egyik kedvenc színésze, Jean-Marc Barr is mesélt róla, a Dogma által divatossá tett home videós stílus nagy alkotói szabadságot hozott azoknak a szerzői filmeseknek, akik nem akartak betagozódni a filmipar rendszerébe. Von Trier és követői hű valóság-illúziót teremtő látványvilág helyett a történetre csupaszították le a filmet.

 

Matt Dillon a filmbenForrás: Vertigo Media

Egyik leghíresebb filmje, a Dogville (amely ugyan szigorú értelemben véve nem Dogma-film, de abból a hagyományból nőtt ki) olyan, mint egy filmre vett színdarab, és Dániából pont így lehetett felvenni a versenyt Hollywood gigászi büdzséivel és méregdrága speciális effektusaival: visszatérni a film színházi gyökereihez. Ami pedig a történetszövést illeti, von Trier egyszerre zseniális dramaturg és könyörtelen rögrealista, de mindenekelőtt nagyon bátor, aki nem rest megmutatni az ember és a természet sötét oldalát. A Dogville-ben egy menekült nőt (Nicole Kidman) bújtat egy falusi közösség, és míg egy hollywoodi film innentől elkezdene optimista üzenetet közvetíteni toleranciáról és sokszínűségről, Grace karaktere végül kiirtja az egész falut.

Matt Dillon a filmbenForrás: Vertigo Media

 

A film folytatása stílszerűen még durvább: a Manderlay-ben Grace egy modernkori rabszolgatelepbe botlik, amiről aztán kiderül, hogy az afroamerikai rabszolgák szabad akaratukból tartják fenn, mert a felszabadításuk nyomort hozott nekik, és visszakívánkoztak egy nem túl liberális, de számukra mégis jobb életszínvonalat hozó, hatékonyabb rendszerbe. Az persze vita tárgya lehet, hogy tényleg ilyennek látja-e a rendező a valóságot (ő tagadja, például a Trier on Von Trier című, Stig Björkman által jegyzett interjúkötetben, de ettől még nem kell neki elhinni), vagy csak meglepni és sokkolni akar, de akkor járunk a legközelebb az igazsághoz, ha azt mondjuk, mindkettő: ha csak az egyik lenne, azt se tudnánk, ki az a Lars von Trier, nem nyűgöznének le minket a filmjei. A nézőnek pont attól van katarzisa, hogy érezzük, ez most nem hamis giccs, hanem valami jóval valószerűbb, ugyanakkor von Trier filmjeiben gyanúsan sok az ironikus fordulat.

Matt Dillon, mint JackForrás: Vertigo Media

Két filmjét emeltük ki, de Lars von Trier nagyon következetesen épít életművet, amire számtalan példát lehetne hozni. Maradjunk A ház, amit Jack épített-nél, aminek mintha a címe is egyfajta oeuvre-építést sejtetne. A címszereplő (Matt Dillon) maga is kissé művésznek gondolja magát: szakmáját tekintve mérnök (építész ambíciókkal), aki egy busás örökségnek köszönhetően teljes anyagi biztonságban építheti meg álmai házát. Nem pénzt akar csinálni, nem karriert épít, azaz nem egy közönségfilmes rendező alteregója, hanem egy művészé. Ám mégsem a házépítés elégíti ki, hanem a gyilkolás, Jack ugyanis sorozatgyilkos. És művészetként gondol az ölésre, például a holttesteket lefotózza, sőt lefagyasztja.

 

Matt Dillon és Riley KeoughForrás: Vertigo Média

A hullák a téglái az ő építészetének. Különféle kompozíciókba rendezi őket, a fotókat pedig elküldi az újságoknak. Már szinte az is művészi, hogy mennyire pofátlanul öl: próbál lebukni, teszteli a szerencséjét. Jack talán még jobban is hasonlít egy filmalkotóra, mint Lars von Trier gondolná: a sorozatgyilkos láthatóan élvezi, ahogyan operál, szinte horror-jeleneteket rendez, mint maga von Trier, amikor épp egy ilyen botrányfilmen dolgozik. Jacknél van a kontroll, mindent előre eltervez, ő az agresszor, és csak ő tudja, mi fog történni, az áldozatai mit sem sejtenek. Nem csak öl, hanem előtte lelki terrorral kínozza áldozatait, éppúgy megmutatva nekik, milyen ronda tud lenni a való élet, mint von Trier a nézőinek.

Cikkünk a következő oldalon folytatódik!

Előző
  • 1
  • 2
Következő