A jazz moziba megy: az éneklő szexbomba, Marilyn Monroe

2019.04.29. 21:55

Marilyn Monroe (1926-1962) másfél évtized alatt 30 filmet forgatott, de legismertebb szerepeiben egy funkciója volt: legyen a vágy nem is annyira titokzatos tárgya. Hollywood a férfi közönség számára teremtette (szó szerint), az olyan, határozottságukkal és intelligenciájukkal a női nézőket is „öntudatra ébresztő” színésznők ellenében, mint Katharine Hepburn. Monroe hiába is akart volna összetett hősnőket megformálni, a leggyakoribb rendezői utasítás, amit kapott, az volt: „legyél szexi”. Értelemről és érzelemről dalai árulkodnak, mintha olykor kikacsintott volna élete egyetlen nagy alakítása, a ráaggatott Monroe-maszk mögül.

Norma Jeane Mortenson, későbbi művésznevén Marilyn Monroe élete egyrészt a megtestesült amerikai álom, másrészt a legnyomasztóbb hollywoodi rémálom. A hányatott gyermekkorú nő, aki a filmipar legfényesebb csillagai közé emelkedett. És a depressziós sztár, aki nem lehetett többé önmaga.

Monroe a leghíresebb példája a hollywoodi szépségiparnak, az első nő, akit teljes egészében a stúdiók (a Fox és a Columbia, valamint a William Morris Ügynökség) kreált. Nem annyira színésznőnek, mint inkább szexidolnak. A különböző képességfejlesztő órák mellett ugyanis teljesen átalakították a külsejét: elektrolízissel kiszedték a haját, hogy a homloka magasabbnak tűnjön, majd platinaszőkére festették, állkapcsába szilikonprotézist ültettek, az orrát fitosabbra műtötték.

Marilyn Monroe az Aszfaltdzsungel (1950) c. filmbenForrás: AFP

Nagy átalakulása az 1940-es évektől készült fotóin, és az 1947 és 1953 között készült filmjein is nyomon követhető. Abban a pár évben, amikor még azt hitte, valódi színésznő lehet belőle (remekelt is az Aszfaltdzsungel aprócska szerepében, és meggyőzően alakította a Ne is kopogtass! zavarodott bébiszitterét), s nem csupán tárgyiasított „buta szőke”: a naiv, szertelen és védtelen, de kapható nőé, akiről férfiak milliói álmodhatták, hogy megmentik maguknak, ha csak fél órára is. 

Ez, a vamposított naiva szerep az 1953-as áttörés (három eltérő műfajú és minőségű kasszasikerben: NiagaraSzőkék előnybenHogyan fogjunk milliomost?) után végleg ráragadt. Utolsó befejezett filmjében, a Kallódó emberek-ben (1961) megannyi komédia egysíkú szerepe után szenvedélyesen próbálta bebizonyítani, hogy több butácska szexbombánál, hogy az voltaképp csak szerep, amit a stúdiók kedvéért játszott el, s ő valóban színésznő. Számos életrajzából kiderül: Norma Jeane Mortenson legnagyobb alakítása Marilyn Monroe volt. A Kallódó emberek testreszabott, magánéletére számos ponton rímelő szerepében Marilyn Monroe pedig voltaképp önmagát alakította: a megszokott naivát, csak több (átélt) fájdalommal és vibráló érzékenységgel. Akkor jó a szerepben, amikor önmagát adja, s akkor rossz, amikor színészkedni próbál. Howard Hawks szerint, aki a Gyanús dolog (1952) és Szőkék előnyben (1953) című filmekben is rendezte, Monroe alkalmatlan volt a drámai szerepekre: a naiva állt jól neki, de sokszor még abban a szerepkörben is bizonytalan volt, félt a kamera elé állni, a jelenet előtt gyakran pánikot kapott, nem hitt magában.

Kallódó emberek (Montgomery Clift és Marilyn Monroe)Forrás: AFP

Mindenesetre George Cukor már a drámai színésznőt látta Monroe-ban: amikor a színésznő elhúzódó betegsége (arcüreggyulladás) miatt a Fox szerződést bontott Monroe-val, a rendező nem volt hajlandó folytatni a Valamit adni kell forgatását. A szerződésbontás után két hónappal, 1962. augusztus 5-én Monroe-t holtan találták brentwoodi házában (a halál oka barbituráttúladagolás volt, több jel mutat arra, hogy a súlyos depresszióban szenvedő színésznő véletlenül adagolta túl a pszichiátere által felírt, veszélyes nyugtatókat).

Soha nem értettem ezt a szexszimbólum dolgot. Mindig úgy gondoltam, hogy a szimbólumok azok a dolgok, amikkel azonosulni lehet. Az a baj, hogy a szexszimbólum tárgyiasít. Utálok tárgy lenni. De ha már valaminek a jelképe vagyok, akkor inkább választom a szexet, mint bármi mást, aminek szimbóluma van– fogalmazott (kétértelműen) nem sokkal a halála előtt a Life magazinnak. Egyszerre tiltakozott az általa életre keltett nőalakok tárgyiasítása ellen, és nyugodott bele a férfi nézők egyszerű igényeinek kiszolgálásába. Marilyn Monroe elsősorban szexszimbólum volt, másodsorban színésznő. Korai halála miatt ezt a sorrendet nem tudta megváltoztatni (s úgy tűnik, magánéleti problémái mellett épp ez a sorrend is vezetett korai halálához). 

Halála előtt adott interjúiból is kiderül, hogy valós személyisége rácáfolt a vásznon kialakított personára. Előadóművészként ugyanakkor leginkább énekesként tudott kibújni az egysíkú Monroe-szerepből, s olykor sikerült is végletekig fokozott, vibráló érzelmességet, humort és esetenként intelligenciát csempésznie a dalokba. Persze, a dalok zömében ott a Monroe-imázs is, az előadásmód többnyire kettős: az álcaszemélyé és a valóságos emberé, aki igyekszik kikacsintani az álca mögül – s e kettősség érzete megmarad akkor is, ha a filmekhez készült betétdalokat elvonatkoztatjuk eredeti kontextusuktól.

Monroe nem volt különösebben tehetséges énekes (legalábbis a kor mércéjével; a mai popsztárokhoz mérten: nagyon is az volt, de felülmúlta a Monroe-imágót direkt módon újrahasznosító Madonnáét vagy Kylie Minogue-ét is), mégis, előadásmódja egyszerre tanúskodik mély, ösztönös átélésről és képzett tudatosságról. Utóbbit illetően egyszerre érvényesülni tűnik a felvett Monroe-manír és az önkifejezés, a valóságos én megmutatásának kettős igénye, illetve az egyre professzionálisabb éneklés. Míg első főszerepében, A kóristalányok-ban (1948) még naiv negédességgel énekelte, hogy Every Baby Needs a Da Da Daddy, a Szőkék előnyben (1953) milliomosvadász táncosnőjeként már számító tudatossággal hirdette, hogy a gyémántok egy lány legjobb barátai (Diamonds Are a Girl's Best Friend), A folyó, ahonnan nincs visszatérés (1954) című western pedig kifejezetten Monroe és dalai miatt értékelhető. 

Utóbbi érdekessége, hogy Monroe egy westernben adott elő jazzhangzású melódiákat (ez az előadásmód még a countrysabb, balladaszerű daloknál is érvényesül). Igaz, a film betétdalainak zenéjét az a Lional Newman szerezte, aki Monroe összes, a Fox stúdiónál készült filmjének zenei rendezője, több alkalommal komponistája is volt, vagyis pontosan tudta, mi áll jól a színésznőnek. Ez pedig elsősorban a (szalon)jazz volt. Ennek legkézenfekvőbb bizonyítéka az 1920-as éveket megidéző Van, aki forrón szereti (1959): Monroe három, a megidézett korban született dalban szenvedélyesen (érzékiséggel és érzelemmel) adja át az általa alakított naiva aktuális lelkiállapotát (a filmért elnyert Golden Globe-díja mind vígjátéki, mind musicalszínészi előadásáért megillette). 

De a There's No Business Like Show Business-ben (1954) elénekelt Irving Berlin-számok (Heat Wave és Lazy) vagy a Szeressünk! (az 1960-as George Cukor rendezte komédiában Yves Montand volt a partnere) előadott Cole Porter-szerzemény (My Heart Belongs to Daddy) is erősen a jazz műfajába esnek – utóbbi olyan muzsikusok interpretálásában lett jazz standard, mint Count Basie, Dizzy Gillespie, Oscar Peterson vagy épp az az Ella Fitzgerald, aki saját emlékei szerint rengeteget köszönhetett Monroe-nak, amiért elintézte neki, hogy felléphessen a hollywoodi sztárok közkedvelt mulatójában, a Mocambóban. 

Ella Fitzgerald és Marilyn MonroeForrás: AFP

Monroe egyébként megszállottan hallgatta Fitzgerald lemezeit, s képességeihez mérten próbálta ellesni a jazzikon fogásait. Aligha azzal a céllal, hogy felnőhessen arra a szintre, de a „kedvtelésből” (azaz nem film kedvéért) 1956-ban felvett You'd Be Surprised című Irving Berlin-dal előadásmódja például azt sejteti, hogy néhány frazírt sikerült ellesni. Ez a sajátos interpretáció egyúttal az egyik legszebb bizonyítéka annak, hogy a film világán kívül is remek énekesnő lehetett volna Monroe-ból. Színpadi előadásmódjának két dokumentumfelvétele (1954 januárjában 60 ezer amerikai katonának énekelt Koreában, illetve élete utolsó nyilvános fellépésén, 1962. május 19-én John Fitzgerald Kennedy elnök New York-i születésnapi ünnepségén előadta a Happy Birthday-t) ugyanakkor arról tanúskodik, hogy nagyobb nyilvánosság előtt a legkevésbé sem tudta magáról lehámozni a Monroe-manírt. Ezeken a fellépéseken persze nem is az énekesnő, hanem a szexbomba jelentette a szenzációt.

Ez, a sokszor művies szexbombaimázs vált elsősorban a popkultúra részévé – a mai napig kevésbé a színésznőt, és legkevésbé az énekesnőt emlegetik Monroe kapcsán. Holott, szigorúan az énekesnőre fókuszálva, a film világán belül dalai is újrahasznosíthatóak, s ezek használata nem minden esetben a Monroe-mítosz kiaknázását szolgálja. A Szőkék előnyben egyik híres, Monroe tolmácsolta száma, a Bye Bye Baby például olyan filmekben csendül fel, mint az Egy egész élet (1974) vagy a Dühöngő bika (1980). Húsz évvel ezelőtt, egy árverésen előkerült, vélhetően 1948-49-es felvétele (pontosabban annak használható, alig félperces része), a How Wrong Can I Be pedig A víz érintése (2017) egyik jelenetének szomorkás kísérete. Rövid, de talán a legkiválóbb alkalmazása egy Monroe-dalnak (a zenét az a Fred Karger írta, aki Monroe hangját képezte A kóristalányok idején).

Sokáig elveszett, ismeretlen és főleg: csonka zeneként ugyanis nem épült be a popkultúra hivatkozásai közé (mint például a Szőkék előnyben számai), így nem is kapcsolódik szorosan a Monroe-mítoszhoz. Alaposabban végiggondolva Guillermo del Toro mégis ügyes hivatkozásmátrixot alkotott e dal beemelésével. A víz érintése ugyanis sokban merít Jack Arnold 1954-es horrorremekéből, A fekete lagúna szörnyé-ből. Arra a filmre, amit Monroe és Tom Ewell megnéznek a moziban a Hétévi vágyakozás-ban (1955). Sőt, A víz érintésé-nek fordított szörnyképe épp a Monroe alakította lánytól származik, amikor a moziból kilépve megállapítja, hogy a titkos laborból megszökött és vágyának tárgyát elrabló kétéltű ember voltaképp nem is volt gonosz, csak egy magányos teremtmény, aki szeretetre vágyott. Ami pedig zongora- (Karger) és trombitakísérettel (Manny Klein) előadott How Wrong Can I Be-t illeti, abból a szomorkás 27 másodpercből is kiderül, hogy Monroe már 22 évesen komolyan vette a zenét és az életet.

KAPCSOLÓDÓ CIKK