Négyszáz csapás: a legőszintébb vallomás a gyerekkorról

2019.06.09. 19:41

Hatvan évvel ezelőtt mutatták be a kritikusból rendezővé lett François Truffaut első nagyjátékfilmjét. A cannes-i filmfesztivál rendezői díját, a francia, dán és New York-i kritikusok elismerését elnyerő, Oscar- és BAFTA-jelölt Négyszáz csapás-ért olyan filmes legendák lelkesedtek, mint Luis Buñuel, Jean Cocteau, Carl Theodor Dreyer, Woody Allen vagy Kuroszava Akira, aki úgy fogalmazott: "ez az egyik legszebb film, amit valaha láttam".  A Négyszáz csapás valóban remekmű, Truffaut életművének és a francia új hullám meghatározó alkotása.

A Négyszáz csapás kétségkívül nagy hatással volt a világ filmművészetére. Truffaut "bemutatkozó" opusának (három rövidfilmet forgatott korábban) átütő személyessége, letisztultsága, ugyanakkor szinte dokumentumszerű tárgyilagossága, "természetessége" utat tört (a francia új hullám többi, ekkoriban indult rendezőinek első alkotásaival együtt) a sematikus filmkészítéssel "leszámoló" szerzői filmesek előtt (újabb utat, mert hasonlóképp "reformált" másfél évtizeddel korábban az olasz neorealizmus is, de az új hullám volt az első komoly filmes irányzat, amihez előbb volt meg a teória, s csak később a filmek).  

Négyszáz csapás (Patrick Auffay és Jean-Pierre Léaud)Forrás: AFP

Persze nem ettől a "felszabadító" filmtörténeti "jelentőségétől" lesz (vagy éppenséggel: maradt) nagy hatású film a Négyszáz csapás. Ma is friss, egyszerre nyomasztó és felszabadító mű a gyerekkor viszontagságairól. Sőt, minden túlzás nélkül, a Négyszáz csapás-nál máig nem készült jobb, igazabb film a gyerekkorról – s ennek legfőbb okai Truffaut életéből következnek, a legnagyobb fokú személyesség teszi ugyanis elévülhetetlenül hitelessé és átélhetővé a filmet.

A Négyszáz csapás félig-meddig önéletrajzi ihletésű film: számos elemében megidézi az 1932. február 6-án "ismeretlen apától" született, a felnőttek szigorára egyre hevesebb lázadással felelő Truffaut gyerekkorát. A film főhőse, a 13 éves Antoine Doinel (Jean-Pierre Léaud) Truffaut alteregója, nem véletlen, hogy később, felnőttként (szintén Léaud megformálásában) még négy Truffaut-filmben visszatért (Húszévesek szerelme, Lopott csókok, Családi fészek, Menekülő szerelem). Ami pedig nem Truffaut-val történt, azt a barátaitól "kölcsönözte". 

Az iskolai éveim nekem is mozgalmasak voltak, de a Négyszáz csapás nem teljesen önéletrajzi. Viszont minden igaz benne: akár én éltem át ezeket a viszontagságokat, akár más, a lényeg az, hogy megélt viszontagságok  - nyilatkozta a rendező 1959-ben. 

Albert Rémy, Claire Maurier és Jean-Pierre Léaud a Négyszáz csapás-banForrás: AFP

A Négyszáz csapás története és lineáris történetvezetése voltaképp meglehetősen egyszerű: a kiskamasz Antoine az anyjával (Claire Maurier) és a mostohaapjával (Albert Rémy) egy aprócska párizsi lakásban él; a szülei nem sokat foglalkoznak vele, az iskolában a tanárai sem értékelik: apróbb kihágásai miatt bajkeverőnek tartják. A felnőttek zsarnokinak tűnő világa miatt egyre nő benne a lázadás. Egy hatalmas, indulatból és önmentésből odavetett hazugsága és egy rosszul értékelt fogalmazása miatt ott akarja hagyni az iskolát, az otthon egyre fojtogatóbb légköre miatt pedig elszökne hazulról is. Ellop egy írógépet az apja irodájából, balszerencséjére épp akkor csípik nyakon, amikor vissza akarja vinni, végül javítóintézetbe kerül. Megszökik, és addig rohan, amíg el nem éri a tengert. Nincs hová menekülnie – a film híres záróképsorán Antoine a kamerába néz, a mozgókép állóképpé merevedik. Antoine elérte a határt: a szárazföld és a tenger, a múlt és a jövő, a valóság és a vágyálmok határát. 

Négyszáz csapás (Jean-Pierre Léaud)Forrás: AFP

A filmben rengeteget moziznak, ahogy Truffaut-t is a mozi (és az 1958-ban meghalt filmesztéta, André Bazin, akinek a rendező filmjét ajánlotta, és aki forradalmi teóriáival megalapozott a nouvelle vague szellemiségének) mentette meg az elkallódástól. Kritikusként Truffaut tagadta az egyre személytelenebbé és üzleti szempontok alapján klasszicizálódott filmeseket, azaz a "papa moziját", és a filmművészet megtisztulása, a képek igazsága és a személyesség mellett tört pálcát, filmesként viszont sokszor vádolták klasszicizmussal, ahogy a Négyszáz csapás-ban is alig érhető tetten bármiféle nagy formanyelvi újítás, művei mégis a legerőteljesebb bizonyítékai annak a truffaut-i elméletnek, miszerint a film elsődleges szerzője a rendező kell legyen. 
Igaz, ismerjük egymást, ugyanazokat a filmeket szeretjük, szívesen cseréljük ki a gondolatainkat, de amikor a vásznon meg kell ítélni munkánk eredményeit, kiderül, hogy Chabrol filmjeinek semmi közük nincs Louis Malle filmjeihez, ezeknek pedig az enyéimhez. A fiatal alkotók filmjei rendkívül hasonlítanak alkotóikhoz, mert teljesen szabadon készülnek. És ez az egyetlen találkozási pontunk: a szabadság... Azt hiszem, nagyjából azt mondhatjuk, hogy mindegyikünk a maga igazságaival akarja gyarapítani a filmművészetet, s nem a már kimondott igazságokból akar megélni  – vallotta már rendezőként, mi az új hullámos rendezők legfontosabb, szinte kizárólagos közös vonása.

És innen nézve az sem véletlen, hogy a zaklatott gyerekkorú Truffaut egy olyan filmmel fogalmazta meg a saját és nemzedéke igazságát, amelynek kamasz főhőse fellázad a felnőttek igazságtalanságai ellen. Nem is annyira átvitt értelemben: ezen a nagyon is személyes történeten keresztül a korábbi kérlelhetetlen kritikus az előtte járó – az őszinte és személyes történetekről megfeledkező – francia filmes nemzedék ellen rendezőként is felszólalt (egyébként Truffaut későbbi felnőtt férfi hőseiben is van valamiféle gyermeki naivitás, gyámoltalanság).

Truffaut, Maurier és Léaud a cannes-i filmfesztiválonForrás: AFP/LIFE

A Négyszáz csapás igazsága persze nem nélkülözi a filmtörténeti előzményeket. Truffaut minden filmje sajátos szintézise a hollywoodi klasszikus formanyelvi szabályoknak és a szerzőiségre jellemző pszichológiai realizmusnak – leginkább Alfred Hitchcock és Jean Renoir (két kedvenc filmrendezője) szellemiségének jegyében. A Négyszáz csapás esetében a hitchcocki és renoiri hatások már az első pillanattól kezdve érvényesülnek: a főszereplő hős a kezdetektől szimpatikus, és az is marad. De a két „szellemi atya" hatásai mellett konkrétabb „hatáselőzményei" is vannak a Négyszáz csapás-nak: Jean Vigo két filmje, az Atalante és a Magatartásból elégtelen, és az olasz neorealizmus, kiváltképp Vittorio De Sica Fiúk a rács mögött című klasszikusa.

Négyszáz csapás (Patrick Auffay és Jean-Pierre Léaud)Forrás: AFP

Ezek az előzmények, a hatástörténet cseppet sem mond ellent Truffaut szerzőiségének. Ahogy az sem, hogy Truffaut nagy teret engedett a főszerepet alakító Jean-Pierre Léaud-nak, aki magára szabhatta az általa alakított figurát (ez is renoiri hatás: a színész fontosabb, mint a szerep), vagy hogy a realizmus jegyében a dialógusok megírását átengedte Marcel Moussy-nak, akire a Ha ön lenne az című, a szülők és gyerekeik közötti konfliktusokat tárgyaló tévéműsorban figyelt fel. Sőt, Truffaut nem győzte dicsérni a film operatőrét, Henri Deacae-t, aki az egész filmet sajátosan „érdessé" és „nyikorgóssá" tette. Ezektől a szerzőiség és a személyesség nem csorbult, sőt, éppen hogy hozzásegítették Truffaut-t ahhoz, hogy a filmje tiszta és igaz legyen.

A Négyszáz csapás letisztult realizmusa még a két leghíresebb jelenetben sem törik meg. Az egyik jelenetben Antoine bemegy a párizsi vidámpark forgó hordójába, a sebesség a hordó falához tapasztja, a külvilág összemosódik: a világ, amelyből menekülni kell. A záróképsoron pedig Antoine azzal szembesül, nincs hová menekülni. Truffaut zsenialitása már a Négyszáz csapás idején is részben abban rejlett, hogy a legelvontabb gondolatokat is képes volt a legegyszerűbb érzések szintjén, érthetően és átélhetően elmesélni. Akár egy gyerek, aki csak azért hazudik, mert úgysem hinnék el neki az igazat.

 

KAPCSOLÓDÓ CIKK