Rocketman: Elton John és a színes, szélesvásznú álomkabát

2019.06.07. 14:11

A sztárokról szóló (és általában "az") életrajzi játékfilmek állandó problémája, hogy a sűrítés igénye és a rajongók (a téma avatott ismerői) gyakran eltérő elvárásai (de leginkább a kultusz) miatt óhatatlanul csorbulnak a tények. Míg a dokumentumfilmek szerencsés esetben egy lépéssel közelebb vihetik a nézőt a valós személy mélyebb megismeréséhez, a fikciós műfajok többnyire torzítanak, főleg, ha az alanyul választott híres ember(ek) nagyobb életszakaszának feldolgozását, s nem csupán 2-3 évét igyekeznek vászonra vinni. Az Elton John életét gyermekkorától a nyolcvanas évek végéig feldolgozó Rocketman ezt a realitásproblémát azzal hidalja át, hogy a valóságot deklaráltan keveri a zenész személyiségéből is fakadó fantáziával, ami egyrészt a látványban, másrészt az életrajz kronológiájának ügyes borításában, de legfőképp a kiemelt dramaturgiai csomópontok musicalesítésében érhető tetten. A Rocketman egyszerre indul ki Elton John zenéjéből és személyiségéből – így válik hamisítatlan bohém rapszódiává.

Szex, drog és rock and roll – az Elton John életéről készült Rocketman bizonyos szempontból ugyanarra a rugóra jár, mint a legtöbb rockzenei életrajzi film. Nem is tehetne másképp, a könnyűzenészek életsorsát elregélő opusok majdhogynem kötelező köröket futnak, annál az egyszerű oknál fogva, hogy az életrajzok is, így vagy úgy, egymásra rímelnek. Felemelkedés, önpusztítás és bukás, szerencsés esetben megtisztulás és újbóli felemelkedés.

Ha csak az utóbbi másfél évtizedet nézzük, a Rocketman illeszkedik az olyan filmekhez, mint a Ray (2004), A nyughatatlan (2005), a Ian Dury életéről készült Sex & Drugs & Rock & Roll (2010), a Get on Up (2014) vagy legutóbb a Bohém rapszódia. Az Elton John-film utóbbival való összevetése nem csak azért adja magát, mert Elton John és a Queen is britek, vagy mert időben ez a két film esik legközelebb egymáshoz, vagy mert a Bohém rapszódia dirigálását befejező Dexter Fletcher rendezte a Rocketman-t. 

Rocketman (Taron Egerton és Bryce Dallas Howard)Forrás: UIP-Duna Film

Az összehasonlítás apropója épp az, amiben nagyon is különböznek. A felsorolt filmektől eltérően ugyanis a Bohém rapszódia tudta legkevésbé megragadni témája, a Queen eredetiségét és egyéniségét – Rami Malek Oscar-díjjal jutalmazott, valóban átütő játéka ellenére sem. A Queen-mozi alapvetően a rajongásra alapozott, elsősorban a zenei élmény kultuszából indult ki, a valódi személyiségek eltorzultak, és ha lehámozzuk a filmről a rajongást, nem sok marad belőle (ez lenne voltaképp a vita tárgya és lényege a sikerfilm közönsége és kritikusai között). Ezzel szemben a Ray vagy A nyughatatlan, és a Rocketman is a személyiségből indul ki (persze esetükben ez könnyebb is: szólistákról szólnak), s bár ugyanúgy a kultuszra alapoz, de nem abból építkezik – portréfilmek, nem pedig zenés képeslapok.

Amiben viszont a Rocketman a felsoroltak összességétől különbözik, az a megközelítés módja, a realista ábrázolás igényének háttérbe szorítása. Minden életrajzi film játszik a tényekkel, a Rocketman pedig a tárgyszerűség (megalapozott-megalapozatlan) számonkérhetőségét egy ügyes dramaturgiai fogással oldotta meg: a film egyes pontjain a zene dramaturgiai szervezővé válik, a film musicalbe csap át. 

Így aztán Elton John egyes számai a szereplők érzéseinek, belső vívódásainak a "hagyományos" filmzenénél erősebb narratív kifejezőeszközeivé válnak (miközben egy-egy szám alatt éveket lépünk előre a történetben), illetve segítenek a realitást felemelni ahhoz a savanyúcukormázas fantáziához, ami Elton John személyiségéből és zenéjéből fakad. A Rocketman az önkeresés és önelfogadás filmje (és ennek csak egy kis része a homoszexualitás), arról szól, hogyan lett Reginald Dwightból Elton John, és ebben a kérdésben nem a tényszerűség (valóban annyira rideg volt-e az apja, mikor találkozott először a később a Queent is menedzselő John Reiddel etc.), hanem a szubjektív élményfeldolgozás a lényeges: a Rocketman-ben összeolvad, de nagyon is jól megkülönböztethető marad a zenei és a valóságos persona; a nézőpont pedig mindvégig Elton Johné. Ami a tényszerűséget illeti: a film nem szépíti hősének személyiségét, rossz tulajdonságaival együtt ábrázolja. Ami pedig a fantáziát illeti: a Rocketman egyes jelenetei erős képi stilizációval operálnak, legyen szó drogélményről, közösségi koncertmámorról vagy öngyilkossági kísérletről. 

Rocketman (Taron Egerton)Forrás: UIP-Duna Film

A filmet teljességében áthatja a zene. Keretes szerkezete (az elvonókúra, ahol Elton John átvitt értelemben és szó szerint is lecsupaszítja magát) és majdnem lineáris narratívája is eleve zenei formát idéz (slágerzene ez: verse-refrén-verse-refrén, a kezdőriff vissza-visszatér és a kóda előtt megismétlődik). Az pedig kifejezetten jót tett a filmnek, hogy a szereplők a saját hangjukon adják elő a dalokat. A főszerepet alakító Taron Egerton Elton John kérésére meg sem próbálta hangban utánozni Johnt, viszont jól hallhatóan sikerült megértenie személyiségét – így alakult ki egy bizonyos paradox hitelesség: a másolásmentes hasonulás (a film többi szereplője is élvezetes alakítást nyújt: a gyerek Elton alakító Kit Connor és Matthew Illesley kettősétől kezdve, az anyát megszemélyesítő Bryce Dallas Howardon és a szövegíró Bernie Taupint alakító Jamie Bellen át Richard Madden ördögi John Reidjéig bezárólag).

Rocketman (Taron Egerton)Forrás: UIP-Duna Film

A Rocketman tehát rendhagyó zenés életrajzi film, amely teljes egészében alanyának valós és zenei személyiségéhez idomul. Persze nem mérhető ahhoz a személyiségjátékhoz, amit Todd Haynes valósított meg a Bob Dylan personáit szétszálazó I'm Not There-ben (2007), ahogy Fletcher stilizációs játéka sem mérhető a művész életének és alkotásainak impresszióit fantáziaorgiáig fokozó Ken Russell klasszikusokat megtisztelő remekműveihez (ZenerajongókGustav Mahler utolsó napjaiLisztomania).

A 2011-ben meghalt Russell neve már csak azért is idekívánkozik, mert két remek Elton John-videóklip rendezése (Nikita, Cry to Heaven) mellett ő csinált 1975-ben mozgóképet a Who 1969-es rockoperájából, a Tommy-ból, amelyben Elton John előadta a Pinball Wizard-ot (Pete Townshend szerzeménye a Rocketman-ben is felcsendül). Russell, a fokozás és elemelés brit nagymestere valószínűleg még inkább elrugaszkodott volna a valóságtól, és épp a rá jellemző furcsa fantáziaképek miatt még hitelesebb portrét festett volna Elton Johnról. Dexter Fletcher filmje így is az elmúlt évek legjobban kivitelezett zenés/zenei életrajza, ami hazugságaiban is igazabb, mint legtöbb versenytársa.