A filmek csalfa természetére világít rá Porumboiu cannes-i versenyfilmje

2019.06.22. 11:11

A román újhullámként emlegetett művészfilmes reneszánsz egyik vezéregyénisége, Corneliu Porumboiu (Rendészet, nyelvészet, A kincs) új filmje, a La Gomera (The Whistlers) a 72. cannes-i fesztivál versenyprogramjában debütált. A Kolozsvárott, a 18. Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválon tartott hazai premiert mi is megnéztük a rendező, a stáb és a színészgárda jelenlétében. Porumboiu ezúttal közönségfilmet készített, ami viszont ellenméreg is önmagára: a rendező végig érzékelteti, hogy csak egy filmet nézünk, és hogy a filmek gyakran csalfák. A Gomera a magyarországi moziforgalmazásba is befut majd.

Az eredeti cím, a La Gomera a Kanári-szigetcsoport egyik szigete, az angol cím, a The Whistlers pedig arra utal, hogy a főhős, Cristi (Vlad Ivanov) egy ősi füttynyelvet tanul meg ezen a szigeten. Cristi egy korrupt nyomozó, akit a drogmaffia bíz meg azzal, hogy Bukarestben raboljon el a börtönből egy bizonyos Zsoltot, aki pénzt mosott a gengsztereknek, de végül egy vagyont lopott el tőlük és elrejtette a pénzt. Cristinek azért kell megtanulnia fütyülve kommunikálni a többi gengszterrel, mert a rendőrség már gyanítja, hogy a nyomozó a maffiának dolgozik, ezért megfigyelik, és még a nyomógombos telefonokról küldött sms-ek is túl sok nyomot hagynak maguk után. 

Cristi (Vlad Ivanov)Forrás: Gomera

A gomerai füttynyelv valóban létezik, és mint Vlad Ivanov a vetítés után bemutatta, a főszereplők tényleg megtanultak belőle egyet s mást. Porumboiu a projekt kezdeteiről azt mondta, ez a nyelv érdekelte, ennek a használatára fűzte fel ezt a krimiként, thrillerként, vígjátékként és noirként is kategorizálható történetet. Ami sok markáns karaktert mozgat, tele van rejtéllyel és fordulatokkal. A karakterek motivációi csak idővel derülnek ki, de nem csak a nézőt, egymást is képesek meglepni. Összességében újszerű, izgalmas és szórakoztató történetet látunk, amit viszont az önironikus humora tesz figyelemreméltóvá.

Porumboiu mindig is önreflektív filmeket készített: az Amikor Bukarestre száll az éj, avagy Metabolizmus című filmjében a rendező-alteregó karakter arról beszél, hogy amikor még celluloidra forogtak a filmet, nem lehetett 11 percesnél hosszabb snittet felvenni, mert annyi film fért rá egy tekercsre. A médium anyaga tehát befolyásolta a filmművészetet, mint a világ leképezésének, a világról való gondolkodásnak, kommunikációnak egy formáját. A Gomerá-hoz hasonlóan szintén kincskeresésről szóló A kincs című filmben Porumboiu arra világított rá, hogy másféle szenzorok másmilyen képet adnak a valóságról, azaz – a filmművészet nyelvére lefordítva - forma korlátai jobban torzítják a tartalmat, mint gondolnánk.

A Gomera tele van kikacsintásokkal, önreflektív, ironikus gegekkel: a karakterek gyakran hasonló filmeket néznek a tévében vagy a moziban, mint a saját történetük, a finálé tűzpárbaja egy díszletvárosban zajlik le, a maffiózók tanácskozására véletlenül betoppan egy rendező, aki az új filmjéhez keres helyszíneket, Porumboiu egy zuhanyozós jelenetben a Psycho jelenetezését idézi meg, sőt a karakterei olykor a kamerának pózolnak: Gilda (Catrinel Marlon) konkrétan egy femme fatale-t ad elő Cristinek, hogy behálózza, de a férfi lakásán lévő rejtett kamerák miatt még az alakításon belül is szerepet játszik, amikor luxusprostinak adja ki magát, és valóban lefekszik a férfival, nehogy feltűnjön a rendőrségnek a látogatása.

Gilda (Catrinel Marlon)Forrás: Gomera

Porumboiu rávilágít a film művészeti ágazatának korlátaira: arra, hogy a film mint a valóság leképezése egyfajta alternatív valóságot teremt, amit olyan prózai körülmények befolyásolnak, mint hogy feltalálták-e már a hangosfilmet, a színesfilmet, a 3D-t, a digitális kamerát, és így tovább. A román rendező szinte a filmkritikusok munkáját is elvégzi, mivel elvileg az ítészek feladata lenne rávilágítani, hogy miért olyanok a filmek, amilyenek, és rámutatni, ha elrugaszkodnak a valóságtól. Míg a művészek hagyományosan a társadalommal (vagy akár konkrétan a valósággal, a természettel) szemben kritikusak, Porumboiu nem hagyja figyelmen kívül a filmeket, alkotóikat és a befogadókat, azaz a nézőket sem.

Ha a jobb művészfilmek nem is, a közönségfilmek ma már általában egy kaptafára készülnek: Amerikában egész ipara van a forgatókönyvírásról, a filmdramaturgiáról szóló szakkönyveknek, akiknek szerzői kikísérletezték, hogy milyen struktúrájú történeteket lát a legszívesebben a nagyközönség. A közönségfilm termék, amit olyan szlogenekkel lehet a legjobban eladni, amiket a fogyasztó általában szeret hallani, legyen az valamiféle optimista, biztató üzenet vagy akár csak elitellenesség. Összességében a Gomera nem mond sokat a valóságról, de rámutat ennek a nehézségeire.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK