Franco Zeffirelli: akinek színház volt az egész filmvilág

2019.06.15. 21:31

A 96 éves korában meghalt Franco Zeffirelli főleg látványos Shakespeare-adaptációival, keresztény drámáival és operafilmjeivel írta be nevét a filmtörténetbe. 

Az 1923. február 12-én Firenzében született Franco Zeffirelli egyike volt az utolsó klasszikus és klasszicizáló európai rendezőknek. Az egyetemes értékek érdekelték, legsikerültebb alkotásaiban pedig az olasz opera és az angolszász színház hagyományai jelennek meg, szín- és formavilágában visszaköszön a reneszánsz és barokk festészet minden burjánzó erénye, miközben tetten érhetők az olyan neorealista direktorok hatásai is, mint Vittorio De Sica, Roberto Rossellini – de főleg Luchino Visconti, aki mellett a filmrendezés fogásait asszisztensként elleste.  

A makrancos hölgy (Elizabeth Taylor és Richard Burton)Forrás: AFP

A divattervező Alaide Garosi és a szövetkereskedő Ottorino Corsi kapcsolatából házasságon kívül született rendezőt már gyerekkorától fogva erős szálak kötötték a zenéhez és az irodalomhoz. Az eredetileg Gian Franco Corsi Zeffirelliként anyakönyvezett alkotó anyja maga is rajongott az operáért, s tulajdonképpen ennek a rajongásnak, illetve egy csúfos hivatali elírásnak köszönhető a Zeffirelli név is. Mivel Garosi és Corsi is házasságban éltek, az újszülött Franco nem kaphatta meg egyik szülő vezetéknevét sem, ezért az anya Mozart Idomeneo-jától ihletetten adta volna az opera harmadik felvonásában szerepet játszó szellőcskék, a „Zeffiretti” nevet fiának, amit viszont tévesen vezettek a születési okmányokra.

Zeffirelli hatéves volt, amikor meghalt az anyja, ekkor a csípős humoruk miatt Scorpioniként emlegetett firenzei angol hölgyek gondnoksága alá került, akiknek köszönhetően elmélyülhetett a klasszikusok ismeretében, főleg az irodalomban (gyerekkori élményeit a Tea Mussolinivel című 1999-es alkotásában is felidézte). Ami pedig a festészetet  és a geometriai precizitást illeti: olasz tudósok állítják, Zeffirelli vérkötelékben állt Leonardo da Vincivel, vélhetőleg a reneszánsz polihisztor egyik testvérének leszármazottjaként.

Olivia Hussey és Franco Zeffirelli a Rómeó és Júlia forgatásánForrás: AFP

A firenzei egyetemen építészetet tanult, tanulmányai a második világháború miatt félbeszakadtak: először partizánként, majd a brit hadsereg tolmácsaként harcolt a fasiszták ellen. A háború után visszatért az egyetemre, de Laurence Olivier V. Henrik-je (1944) miatt egyre inkább a színház kezdte érdekelni. Egyetemi amatőr előadásokat rendezett, a firenzei színházak számára díszleteket készített – így mutatták be Viscontinak is, aki néhány színdarab után „átcsábította” a film világába, olyan alkotások mellett volt a neorealista mester asszisztense, mint a Vihar előtt (1948), a Szépek szépe (1951) vagy az Érzelem (1954).

Első játékfilmjét 1957-ben mutatták be, de a Kemping komédiája nem váltotta be reményeit, és majdnem egy évtizedig maradt a színháznál. Londonban és New Yorkban mélyítette színirendezői tapasztalatait, és részben ott kikísérletezett ötleteit ültette át a hatvanas évek végén filmjeibe. Merthogy a Kemping, egy tévéfilm Maria Callas Covent Garden-beli fellépéséről (1964), illetve a firenzei árvízről szóló dokumentumfilm (1966) mind csak kísérlet volt: az 1967-es Shakespeare-adaptációval, A makrancos hölgy-gyel találta meg a saját hangját, ezt tartotta első filmjének. Az Elizabeth Taylor és Richard Burton főszereplésével készült alkotás rögvest elnyerte az olasz filmakadémia tetszését: a két színész mellett a film is David di Donatello-díjat kapott.  

Igazi átütő sikert harmadik játékfilmjével, a Rómeó és Júliá-val ért el. Az 1968-as, operatőri (Pasqualino De Santis) és jelmeztervezői (Danilo Donati) Oscart nyert film egyszerre lett tabudöntő klasszikus – a veronai tizenéves szerelmeseket elsőként játszatta tinédzserekkel: Leonard Whiting 17, Olivia Hussey 16 éves volt akkor – és mai napig használt „minta” a legismertebb Shakespeare-darab színreviteléhez. Zeffirellit akkor még szerették a kritikusok is, nem egy vélte úgy később is: a Rómeó és Júlia a legizgalmasabb és leghitelesebb Shakeaspeare-filmadaptáció, ami valaha készült. Ezt a legavatottabb Shaekespeare-színész, a Rómeó és Júlia forgatására „véletlenül” kilátogató (egy másik film munkái miatt épp Rómában tartózkodott), a prológust felolvasó Laurence Olivier is így gondolta.

Rómeó és Júlia (Olivia Hussey és Leonard Whiting)Forrás: Moviestore Collection / Rex Feat/

Pont amikor Shakespeare-szakértőként kezdték emlegetni, szakított Shakespeare-rel, mégis, Zeffirelli következő filmje, az Assisi Szent Ferenc életéről készült Napfivér, Holdnővér (1972) is egyértelművé tette: a rendező filmjei leginkább első nagy szerelme, a színház mozgóképes kiterjesztései. Minden apró részletre kiterjedő figyelme, extravagáns vizualitása ellenére Zeffirelli narratíváját és beállításait meghatározza a klasszikus színház – miközben épp a Rómeó és Júlia és a Napfivér, Holdnővér elválaszthatatlan a fiatalok önkeresésétől hangos korszaktól, annak két végpontjaként is értelmezhetőek (utóbbi film vallásos témáját és a megidézett korszakot a „nemzetközi változatban” Donovan édes-karcos hangja és zenéje helyezi kontextusba).

A Napfivér, Holdnővér-rel ugyanakkor Zeffirelli alkotói és civil személyiségének egy újabb fontos elemét, a valódi, megélt keresztény hitet fogalmazta meg, amit aztán az ötrészes tévésorozatban (és kétrészes filmben), A názáreti Jézus-ban (1977) emelt egészen magasra. Az Anthony Burgess, Suso Cecchi d'Amico és Zeffirelli forgatókönyvéből készült A názáreti Jézus a mai napig a klasszikus evangéliumi filmek egyik etalonja. Klasszikus, mert a forgatókönyv néhány, a drámai hatást fokozó cselekményt, helyszínt és karaktert (például az emberi gonoszság mélységét megmutató Zerah) leszámítva igazodik a Bibliához, és mert Zeffirelli olyan Jézus-portrét festett, ami igazodik a reneszánsz és barokk ábrázoláshoz, sőt. A rendező utasítására alig pislogó és így a nézővel szinte folyamatos szemkontaktust teremtő Robert Powell Krisztusa a filmtörténet legismertebb Jézus-arca lett.

A názáreti Jézus (Robert Powell)Forrás: Allstar/Cinetext Bildarchiv

Következő filmjével, A bajnok-kal (1979) látszólag egyszerre szakított a színházzal és a kereszténységgel. Merthogy a King Vidor 1931-es, Oscar-díjas klasszikusát feldolgozó bokszfilm láttán elsőre nem Shakespeare és Krisztus jut a néző eszébe, holott a dráma adott, és a szeretet és önfeláldozás nagyon is a kereszténységből fakadó általános érték, Jon Voight pedig átütő játékot nyújtott benne. Ezt követte a modern Rómeó és Júlia-sztori, a Végtelen szerelem (1981), majd Zeffirelli az operához fordult, kiváló érzékkel megörökítve a Bajazzók-at, a Parasztbecsület-et (1982) és a Traviatá-t (1983), mindháromban a világhírű tenoristával, Plácido Domingóval.

Majd 1986-ban Verdi Otelló-jából (a címszerepben, ismét, Domingo) az operafilm egyik etalonját készítette el, majd a sikeren felbuzdulva ismét játékfilmmel próbálkozott. A 20. század eleje leghíresebb olasz karmesterének korai (zenei és szerelmi) karrierjét elmesélő Az ifjú Toscanini (1988) után pedig Zeffirelli ismét Shakespeare-hez fordult: a Mel Gibson címszereplésével készült Hamlet (1990) egyszerre naturalista és intelligens feldolgozása a drámának. Sokan attól féltek, hogy az akkoriban csak akciófilmjeiről ismert Gibson rossz választás volt; de ez a döntés (meg persze a színész játéka) is hozzájárult a formabontó feldolgozás erejéhez.

A reneszánsz színházat akciófilmes férfiassággal „modernizáló” adaptáció után Zeffirelli utolsó filmjeiben leginkább nősorsok iránti érzékenységét bizonyította. A Giovanni Verga regényéből készült Egy apáca szerelme (1993) a valóság és az eszmények közötti feszültség filmje, egy apácanövendék szerelmének és istenszeretetének krónikája, a Jane Eyre (1996) – igazodva Charlotte Brontë klasszikusának szellemiségéhez – minden elemében erős kiállás a nők egyenjogúsága mellett, ahogy Zeffirelli „Amarcord-ja”, a rendező gyerekkorát feldolgozó Tea Mussolinivel (1999) is szeretettel adózik az őt pártfogásukba vevő, rátermett angol hölgyekről.

Utolsó igazi játékfilmjével ismét az opera világába kalauzolta el közönségét. A Mindörökké Callas-szal barátja és munkatársa, a világhírű énekesnő Maria Callas emlékének adózott (színpadon rendezte a Normá-ban, a Traviatá-ban és a Toscá-ban): a film legjobb pillanatai a Carmen-előadáshoz (opera a filmben) kapcsolódnak, igazán méltón Zeffirelli valóban erős filmjeinek szelleméhez.