Célpontok, Az utolsó mozielőadásMi van, doki?, PapírholdAz ötcentes moziÉs mindenki nevetett, Pénzeszsák – a 80 éves Peter Bogdanovich legjobb filmjei egyszerre árulkodnak alkotójuk emberszeretetéről és mozgókép iránti rajongásáról. 

Peter Bogdanovich filmkritikusból lett társadalomkritikus filmes. 1939. július 30-án a New York állambeli Kingstonban született – apja, a zongorista-festő Borislav Bogdanovich két hónappal korábban, a nácik térnyerése miatt menekítette zsidó származású feleségét és születendő gyermekét Szerbiából az Egyesült Államokba. A fiatal Peter Bogdanovichot már korán érdekelni kezdte a színjátszás, Stella Adler színiiskolájában képezte magát, majd elméleti szinten kezdett a filmekkel foglalkozni, a hatvanas évek elejétől a New York-i Modern Művészetek Múzeumának filmes szekciójában dolgozott (és kiváló monográfiákat írt Wellesről, Hawksról, John Fordról), később az Esquire magazin kritikusa lett.  

John Huston, Orson Welles és Peter Bogdanowich a The Other Side of the Wind c. Welles-film forgatásán (a filmet Welles halála után, különböző nehézségek miatt végül csak 2018-ban mutatták be)Forrás: AFP

Elhatározásában, hogy a filmes szakírástól a filmkészítés felé fordul, a francia újhullám kritikusból rendezőinek, különösen François Truffaut lendületes indulása erősítette meg. 1966-ban New Yorkból Los Angelesbe költözött, ahol egy moziban véletlenül (sorsszerűen) találkozott össze a függetlenfilmezés pápájával, Roger Cormannal, aki miután megdicsérte egyik Esquire-kritikáját, munkát ajánlott neki. 

Kemény és gyors iskola volt ez: Bogdanovich emlékei szerint 22 hét alatt a filmgyártás minden fázisába bele kellett tanulnia. Ugyanakkor Corman 1968-ban rögtön két film rendezésével is megbízta. A Derek Thomas álnéven rendezett Voyage to the Planet of Prehistoric Women voltaképp egy 1962-es szovjet sci-fi, a Pavel Klusancev rendezte Viharok bolygójá-nak második "adaptálása" (az elsőt 1965-ben követte el Corman és Curtis Harrington), ami azt jelentette, hogy a költségvetésre szigorúan ügyelő (legendásan fukar) Corman útmutatásai szerint kellett az eredeti szovjet filmet újravágni és új jeleneteket forgatni hozzá. Bogdanovich így tulajdonképpen csak 10 percet rendezett a filmből (azokat a jeleneteket, amelyekben nők szerepelnek, mivel Corman szerint nők kellettek a forgalmazás sikeréhez), de a legnagyobb kihívást az jelentette számára, hogy egyes, újrahasznosított eredeti képsorokról kiretusálja a vörös csillagot – érthető, hogy nem ragaszkodott ahhoz, valódi neve szerepeljen rendezőként a stáblistán.

Első, saját nevén készített filmje, a Célpontok is hasonló mostoha körülmények között készült – ám jóval nagyobb szerzői szabadsággal és kreativitással. A fáma szerint, amikor Corman rájött, hogy a legendás horrorsztár Boris Karloff tartozik neki két forgatási nappal, illetve van 20 perc felhasználatlan felvétele a Karloffal készített 1963-as Borzalom-ból, megbízta Bogdanovichot, hogy használja okosan ezt a két "ajándékot", és forgasson mindössze öt nap alatt egy komplett egész estés filmet. 

Célpontok (Tim O'Kelly)Forrás: AFP

Corman közönségcsalogató B-moziban, afféle Poe-utánérzésben reménykedett, de a szerzői babérokra törő Bogdanovich egyéni látásmódú és érdes társadalomkritikával átitatott filmet készített (a forgatókönyvet Samuel Fuller segítségével írta). A horror és a thriller határán egyensúlyozó film (ami megalapozott az olyan kertvárosi horroroknak, mint a Halloween) két szálon fut, a szálak egy autósmoziban érnek össze, miközben Bogdanovich szembeállítja a gótikus horror fantáziáját a modern valóság lelki torzszülöttjével. 

Az a fajta horror, amit én művelek, már nem horror – mondja a Karloff alakította, beszédes nevű Byron Orlok, egykor szebb napokat látott, visszavonulását fontolgató rémfilm-sztár. A megkeseredett Orlokot egy feltörekvő rendező (maga Bogdanovich) beszéli rá egy utolsó közönségtalálkozóra (a film, amit vetítenek, a Borzalom), ahova befut a jóravaló kertvárosi fiúból sorozatgyilkossá lett Bobby Thompson (Tim O'Kelly) is, hogy újabb áldozatokat szedjen (aki ámokfutásával alátámasztja Orlok megcsömörlött szavait).

A Célpontok-ban Bogdanovich nem csupán Karloff és a Borzalom szerepeltetését oldotta meg ötletesen, de úttörő módon ütköztette a fantáziát (a filmbéli filmet és magát a filmet) a valósággal (a filmbéli és a valódi realitással): Thompson személyében felismerhető az a Charles Whitman, aki 1966. augusztusában megölte az anyját, majd 14 másik embert, de enélkül is, a filmben megjelenik az amerikai fegyverkultusz kritikája, a Vietnam-trauma, és a kertvárosi komfortizmus hamis illúziójának bírálata is. 

Mindez ráadásul olyan egyedi formai bravúrral, amelyben nem csupán az európai szerzői film vívmányai, de az olyan nagy hollywoodi mesterek előtti tisztelgés is jól felfedezhető, mint Howard Hawks, Orson Welles, Otto Preminger, Alfred Hitchcock vagy Billy Wilder.

Peter Bogdanovich interjút készít Orson Welles-szel 1970-ben, a 22-es csapdája forgatásánForrás: AFP

A megélhetési okokból az újságíráshoz visszatérő Bogdanovich 1971-ig nem készített játékfilmet (1970-ben az amerikai filmintézet megbízásából kiváló portréfilmet forgatott John Fordról), de második (harmadik) filmjével végleg beírta nevét a filmtörténetbe. Az ötvenes évek elején, a koreai háború előestéjén játszódó Az utolsó mozielőadás című keserű felnövéstörténet bemutatása után a kritikusok Orson Welles szellemi örököseként emlegették. Nem véletlenül: az Aranypolgár anyagi nehézségekkel küszködő alkotója ekkoriban épp Bogdanovich házában vendégeskedett, és a filmjeiért bolonduló ifjú titán kikérte a véleményét a filmmel kapcsolatban (például Welles javaslatára forgatott Bogdanovich fekete-fehérben).

A nyolc Oscarra jelölt, két színészi akadémiai díjjal kitüntetett, forgatókönyvírói BAFTA-díjjal jutalmazott Az utolsó mozielőadás után Bogdanovich egyre nyilvánvalóbban kezdte követni a klasszikus, formalista rendezőket, eleinte kirobbanó sikerrel. A bolondos Mi van, doki? (1972) Howard Hawks két filmjének (PárducbébiA nagy sztori) modern parafrázisa, az akkor 10 éves Tatum O'Neal Oscar-díját meghozó, a gazdasági világválság idején játszódó Papírhold John Fordot és a korai Frank Caprát idézi. 

Papírhold (Tatum és Ryan O'Neal)Forrás: AFP

Következő három, nagy költségvetésű filmje anyagi és kritikai kudarc lett: a Henry James regényt Hawks westernjeinek atmoszférájával vegyítő Daisy Miller (1974) még kapott néhány pozitív kritikát, de a harmincas évek musicaljeit megidéző Várva várt szerelem (1975) és a némafilm-korszak előtt tisztelgő, Raoul Walsh és Allan Dwan emlékeiből építkező Az ötcentes mozi (1976) megingatta Bogdanovich pozícióját az A-listás rendezők körében (az utóbbi két filmben szereplő Burt Reynolds szerint az ex-kritikus túl sokat bírálta nyilvánosan a kritikusok szellemi képességeit, ennek köszönhette, hogy elmeszelték a filmjeit). Közben a William Friedkinnel és Francis Ford Coppolával alakított vállalkozása, a Directors Company is befuccsolt, anyagilag is megnehezítve helyzetét (ráadásul egy-egy, a másik rendezőhöz köthető későbbi kultfilm rendezését is visszadobta: így A keresztapá-t Coppola, Az ördögűző-t Friedkin vitte sikerre).

A mindössze 2 millió dollárból forgatott, Paul Theroux regényéből készült, a Playboy-alapító Hugh Hefner pénzelte Saint Jack-kel részben sikerült a szakma bizalmát visszanyernie: a szingapúri stricitörténet a velencei filmfesztiválon elnyerte a Pasinetti-díjat. Bogdanovich az egyik legjobb filmjének tartja, a két évvel később bemutatott, Max Ophüls és John Cassavetes hatását mutató És mindenki nevetett-tel együtt. Utóbbi, a nemek harcát megragadni igyekvő filmje Bogdanovich szerint azért is sikerülhetett jól (akkoriban a kritika nem bánt túl jól vele, Tarantino és Wes Anderson méltatására viszont az utóbbi időben kultfilmmé nemesedett), mert Audrey Hepburn és Ben Gazzara a két évvel korábbi Vérvonal forgatásán egymásba habarodtak – sőt, e románc nélkül az És mindenki nevetett létre sem jön.

És mindenki nevetett (Audrey Hepburn és Ben Gazzara)Forrás: AFP

Bogdanovich végül nem nevetett jól: nem sokkal a forgatás után a féltékeny férj meggyilkolta a rendező húszéves barátnőjét, a filmben is szereplő Dorothy Stratten modellt. A depresszióba zuhant rendezőt John Cassavetes rángatta vissza a filmezéshez, megkérte, hogy forgassa le azt a jelenetet, amelyben Cassavetes és Diahnne Abbott szerepel. 

Következő önálló rendezése szomorú, de életigenlő darab, amelynek magyar kötődése van: a sminkmester Elek Zoltán (Michael Westmore-ral közösen) a Maszk-ért (1985) Oscar-díjat kapott (Cher pedig a cannes-i fesztivál színésznői díját). A film kritikai és közönségsiker lett, de összevetve Bogdanovich korábbi filmjeivel, nem több jól sikerült ujjgyakorlatnál, és kezdete egy másfél évtizedig tartó alkotói mélypontnak (A szerelem jogán,Texasville,Függöny fel, A szerelem nevű dolog), amelyet elsősorban televíziós munkákkal igyekezett áthidalni (FestménymesékTanár úrnak szeretettel 2.Biztonság hitelbe). 

Bogdanovich, Cher és Eric Stolz a Maszk forgatásánForrás: AFP

A filmalkotói mélypontnak a 2001-es Pénzeszsák vetett véget. Bogdanovich ezúttal is a jól bevált recepthez fordult: a filmtörténethez és a formanyelvi idézetekhez. A Pénzeszsák Hollywood egyik legrégibb összeesküvés-elméletét eleveníti fel: a milliárdos William R. Hearst a luxushajóján adott több napos partin 1924.november 19-én tévedésből agyonlőtte Thomas H. Ince rendezőt, mert összetévesztette Charlie Chaplinnel, aki szerinte a felesége, Marion Davies szeretője volt. Bár a film forgatókönyvét Steven Peros írta a saját színdarabjából, az ihletet Bogdanovich egyértelműen a Hearst-kritikus Wellestől merítette, aki az Aranypolgár Kane-jét is a millárdosról mintázta. A Pénzszsák-ban a korai Hollywood és az 1920-as évek amerikai felső tízezrének dekadenciája jelenik meg, sötét atmoszférával, ugyanakkor az objektivitás érzetét keltő távolságtartással (sajnos a bravúrt nem sikerült megismételni 2014-es, a Broadway-világába helyezett Pygmalion-parafrázis Megőrjít a csaj-jal, Bogdanovich legutóbbi, közepesen friss komédiájával).

Peter Bogdanovich legjobb formájában ügyesen használja páratlan filmtörténeti műveltségét, legyen szó témáról vagy formanyelvről: az új-hollywoodi rendezők között ő lett a formalista hollywoodista. Viharos magánélete ugyanakkor más rendezőket ihletett meg: Bob Fosse az Egy aktmodell halálá-ban (1983) Dorothy Stratten tragédiáját mesélte el (Bogdanovich-ra Aram Nicholas álnéven utalnak), Charles Shyer a Kibékíthetetlen ellentétek-ben (1984) pedig voltaképp Bogdanovich és Polly Platt válását elevenítette fel (miután a rendező elhagyta a producert Cybill Shepherdért), utóbbiban ráadásul az Albert Brodsky nevű rendezőt az a Ryan O'Neal alakította, aki három Bogdanovich-filmben is főszerepet játszott.