Hogy került Roger Thornhill a kukoricásba?

észak-északnyugat
Vágólapra másolva!
Alfred Hitchcock 60 évvel ezelőtt bemutatott, akciójelenetekben és komikumban bővelkedő kém-thrillere, az Észak-Északnyugat páratlan módon épít a véletlenekre, és kéjesen csavar egyet a kémfilmek bejáratott sémáin.
Vágólapra másolva!

– mondja az ellenséges kémfőnök Phillip Vandamm (James Mason) az általa George Kaplan amerikai titkosügynöknek vélt, valójában reklámszakember Roger O. Thornhillnek (Cary Grant). A kémfilmek hőse, a titkosügynök küldetése során beépül az ellenséges szervezetbe, nem csupán a különböző hírszerzési technikák, de a megtévesztés, a szerepjátszás, azonosulás mestere is. Hitchcock úgy csavart a már 1959-ben is bejáratott formulán, hogy az Észak-Északnyugat hőse valóban nem kém és nem gyilkos, hanem a tévedések áldozata, kétszer is összetévesztik valakivel: egy nem létező titkosügynökkel, majd az ENSZ-nagykövet merénylőjével – ha olyannyira hiteles az alakítása, hogy az már hihetetlen, akkor az csak azért lehet, mert nem színészkedik, hanem önmagát adja (nem ez az első eset, hogy Hitchcock a kisembert teszi meg egy kémfilm hősének, az 1946-os Forgószél-ben egy háborús bűnös laza erkölcsű lányát "kényszeríti" a titkosszolgálat arra, hogy kémkedés céljából hozzámenjen egy náci csoport vezetőjéhez).

Észak-Északnyugat (Cary Grant és Eva Marie Saint) Forrás: AFP

Az elsősorban a tiszta szórakoztatás igényéből született (a hitchcocki életműben a Forgószél-t és A tévedés áldozatá-t mintegy összekapcsoló) Észak-Északnyugat elegyíti a kém-thrillert a vígjátékkal és a romantikus filmmel, miközben (minden erőltetett alkotói szándéktól mentesen) nincs híján a pszichologizáló szimbolikának és mélyebb társadalmi mondanivalónak sem. Utóbbiak közül a legfontosabb az erkölcsi relativizmus: az eseményeket a távolból figyelemmel kísérő FBI tudja a legjobban, hogy Thornhill nem Kaplan, de a tévedés kapóra jön, amíg az ellenséges kémek vele bíbelődnek, valaki más elvégzi a rá bízott feladatot. Végül mégis a kisember menti meg a világot, de – és ismét morális csavar – pusztán azért, mert meg akarja menteni a szépséges szőke nőt (Eva Marie Saint).

Észak-Északnyugat (Eva Marie Saint, James Mason és Martin Landau) Forrás: AFP

Hitchcock filmje mai szemmel nézve is a vizuális ötletek tárháza, a Saul Bass tervezte, iskolateremtő kinetikus tipográfiájú főcímtől kezdve a forgatási engedély híján stúdióban "felépített" ENSZ-székházon és a híres repülőgépes üldözési jeleneten át a monumentális, a Rushmore-hegy nemzeti emlékhelyén előadott fináléig (az említett helyszínek ráadásul szimbolikusak: a nemzet/közösség és az állampolgár egységének megtestesítői).

A film leghíresebb jelenete kétségkívül az, amikor Thornhill a "semmi közepén", egy kukoricatáblával szegélyezett, kietlen vidéki úton várja, hogy találkozhasson az "igazi" (nem létező) Kaplannel, majd a látszatra sem adó (nem a termést permetező) repülőgép célba veszi a férfit.

A jelenetet voltaképp azért forgatta le Hitchcock, hogy leszámoljon egy "ósdi" klisével:

– vallotta be Hitchcock az őt a filmjeiről faggató, kritikusból lett rendező Francois Truffaut-nak, miután a francia új hullám atyja megjegyezte, a híres üldözési jelenet nem születhetett meg forgatókönyvíró fejében, mivel semmivel sem lendíti előre a cselekményt, vagyis tipikusan rendezői ötlet.

Efféle vizuális rendezői ötlet volt az is, hogy a film végén a Rushmore-hegybe faragott elnökök arcán essen egymásnak hős és gonosz – sőt, Hitchcock eredetileg azt szerette volna, ha Cary Grant Abraham Lincoln orrában bújik el üldözői elől, és úgy bukik le, hogy tüsszent egyet (még alternatív címe is volt a filmhez: A férfi Lincoln orrában), végül a brit rendező az amerikai nemzeti érzékenységre való tekintettel elvetette ötletét.

Észak-Északnyugat (Cary Grant és Eva Marie Saint) Forrás: AFP

De nem csak a vizualitásban mutatkozik meg a hitchcocki, a cselekmény szempontjából másodlagos sziporka. Amikor Roger O. Thornhilltől megkérdik, mit jelent a nevében az "O", annyit felel: semmit. Vitriolos oldalvágás ez a rendező korábbi producerének, a nagy hatalmú David O. Selznicknek.

Tulajdonképpen az egész film olyan, mintha sok oda nem illő részletből állna össze, hogy végül mégis kiadjon egy (bújtatott üzenetet is hordozó) nagy egészet. A film kevésbé idézett jelenete a "boldog befejezésé". Egy lenyűgöző átúszó vágás (a nő a szakadék szélén kapaszkodik, a férfi húzza felfelé, majd hirtelen egy vasúti kupé emeletes ágyára rántja, immár újdonsült feleségeként) után a szerelmes párral utazó vonat behajt egy alagútba. Az egyértelmű szexuális utalás mellett adott egy másik pszichológiai sejtetés is, ami a film témájából, az életet szeszélyesen irányító véletlenekből következik: hiába reméljük, hogy egy megrázó kaland lezárása után végre jönnek a nyugodt évek. Az élet sebesen száguldó vonat, amely időről időre sötét alagutakon halad át – és soha nem tudni, mikor fog kisiklani.