Tésztaárusból Oscar-díjas producer

2019.08.08. 21:35

A száz évvel ezelőtt (1919. augusztus 8.) született Dino De Laurentiis a filmtörténet egyik leghíresebb producere volt. Csaknem hét évtizedes karrierje során olyan filmeket segített a megvalósuláshoz, mint az Europa '51, az Országúton, a Cabiria éjszakái (mindkét Fellini-mozi elnyerte a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díját), a Barabás, a Barbarella, a Serpico, a Ragtime vagy a Kék bársony. Pályafutása hazájában, az olasz neorealizmus idején indult, de hamarosan a nemzetközi koprodukciók atyjaként kezdték emlegetni. Ahogy nevezték a filmipar szerencsejátékosának is: nem egy alkalommal került padlóra, de mindig felállt – talán mert nem csupán az anyagi siker érdekelte: egyaránt dolgozott nagy költségvetésű filmeken és kisebb bevétellel kecsegtető, de magasabb művészi értékű alkotásokon. 

Mennyiséget és műfajt tekintve egyaránt páratlanul gazdag Dino De Laurentiis filmes öröksége. Előbbi hatalmas munkatempójának és teherbírásának, utóbbi széles látókörének és sznobériától mentes ízlésének köszönhető – no meg annak, hogy a filmek kiválasztásánál nem a rideg kalkulációban, hanem a megérzéseiben bízott.

A filmkészítés alapvetően az ösztönökről szól – hangoztatta.

Filmes pályafutása is ösztönből, megérzésből kezdődött. A Nápolyi-öbölben fekvő Torre Annunziatában született De Laurentiis kamaszként még az apja tésztamanufaktúrájának spagettijével házalt, amikor hirtelen ötlettől vezérelve beiratkozott a római filmes iskolába (Centro Sperimentale di Cinematografia). Hamar rájött, hogy nem érdekli a színészet, ezért inkább különböző forgatási helyszíneken keresett munkát, és igyekezett elmélyíteni gyakorlati tudását, alig húszévesen pedig már producerként dolgozott a L'amore canta című filmen.

Karrierjének kezdeti lendületét megtörte a második világháború, csak 1946-ban térhetett vissza a filmezéshez, három év múlva pedig első nemzetközi sikerét is elkönyvelhette: a Giuseppe De Santis rendezésében készült, Vittorio Gassman és Silvana Mangano (De Laurentiis későbbi felesége) népszerűségét elhozó, fülledt neorealista Keserű rizs-t (1949) 1950-ben Oscar-díjra jelölték.

Még ebben az évben céget alapított Carlo Pontival (Ponti-De Laurentiis Cinematografica), akivel egyaránt készítettek népszerű komédiákat és a neorealista irányzat olyan remekműveit, mint Roberto Rossellini Európa 51-e és Federico Fellini Országúton-ja. Utóbbi  a legjobb idegen nyelvű film kategóriában Oscar-díjat nyert, De Laurentiis pedig úgy érezte, ideje önállósítani magát. Fellini (szintén Oscar-díjas) Cabiria éjszakái című, 1957-es filmjét már egyedül gyártotta, két évvel később pedig Róma külvárosában Dinocittá néven felépítette saját filmstúdióját. 

Federico Fellini, Giulietta Masina és Dino De Laurentiis a Cabiria éjszakái-val elnyert legjobb idegen nyelvű film Oscar-díjaivalForrás: AFP

Az olasz filmek nemzetközi sikereit aztán arra használta fel, hogy utat törjön magának Hollywoodba. Az első európai producerek között volt, aki igyekezett kiaknázni a nemzetközi koprodukciók lehetőségeit. Noha már az 1954-es Ulysses is nemzetközi stábbal készült (Kirk Douglas, Anthony Quinn játszott benne, operatőre az Óz, a csodák csodájá-t is fotografáló Harold Rosson volt és a nyolc forgatókönyvíró között megtalálható Ben Hecht és Irwin Shaw is), a Mario Camerini rendezte nagy kiállású peplum alapvetően olasz filmnek minősül. Nem úgy King Vidor 1956-os, három Oscar-díjra jelölt Tolsztoj-adaptációja, a Háború és béke, amellyel  De Laurentiis igazán nagyot lépett Hollywood felé. 

A Dinocitta igazi nemzetközi stúdió lett, olyan filmek készültek ott, mint a Barabás (1961), A Biblia: A Kezdetek (1966), a Barbarella (1968; ugyanebben az évben egy másik képregényfilmet is gyártott: Mario Bava Danger: Diabolik-ját) vagy a Szergej Bondarcsuk rendezte, hollywoodi sztárokkal telezsúfolt és a szovjet hadsereg statisztálásával készült Waterloo (1970). 

Épp a nemzetközi koprodukciók, pontosabban a hollywoodi sztárokhoz való ragaszkodása miatt esett el végül Fellini Az édes életé-nek (1961) gyártásától. A filmtervet elsőként felkarolva ugyanis De Laurentiis Paul Newmant akarta Marcello Mastroianni helyett a főszerepre, de Fellini hajthatatlan volt, és inkább átvitte a produkciót Angelo Rizzoli cégéhez. 

De Laurentiis nem csupán a nemzetközi produkciók atyja volt, de őt tartják egy, ma már általános produceri gyakorlat úttörőjének: a hatvanas évek elejétől a produkciókat a forgalmazási jogok előzetes eladásából kezdte finanszírozni. A hetvenes évek elején mégis anyagi nehézségei támadtak: egyszerre kellett a nézői szokások változásával és az olasz filmpolitika (főleg a nemzetközi koprodukciókat) szigorító szabályozásaival is szembenéznie. Minden erőfeszítése ellenére a Dinocitta a csőd szélére sodródott, ezért stúdióit eladta és áttelepült az Egyesült Államokba. 

Amerikai állampolgárságának 1986-os megszerzéséig egymást követték a nagy sikerek (Serpico, Bosszúvágy, A keselyű három napjaConan, a barbár) és néhány keményebb kritikai (King Kong) és jegypénztári bukás (Ragtime) (vagy együtt a kettő: Dűne).  

Serpico (Al Pacino)Forrás: Mokép

De az európai művészetről sem feledkezett meg: ő finanszírozta például Ingmar Bergman Színről színre (1976) és Kígyótojás (1977) című filmjeit.

Ha nincs producer, nincs film – mondta egy 2002-es interjúban. Sommás megállapítását a gyakorlatban is demonstrálta: hogy jóvátegye a minden szempontból katasztrófa Dűné-vel elkövetett "bűnét" az általa a rendezésre rávett David Lynch-csel szemben, 1986-ban elvállalta a Kék bársony gyártását. Amikor viszont a rendező ki akarta kötni az utolsó vágás jogát, akkor azt mondta:

Rendben. De akkor vágjuk a felére a rendezői gázsit és a teljes költségvetést is

A "ha nincs producer, nincs film" kijelentését másként is igazolta az élet. Thomas Harris kannibál pszichiáter antihősét, Hannibal Lectert ő fedezte fel a filmvilágnak, amikor megvásárolta A vörös sárkány és a karakter filmjogait. Michael Mann rendezte Az embervadász (1986) azonban nem váltotta be a producer reményeit: a film vegyes kritikákat kapott és 15 milliós gyártási költségének csak a felét termelte ki az észak-amerikai forgalmazásban. Ezért amikor megjelent az első Lecter-regény folytatása, De Laurentiis el sem olvasta, és ingyen mondott le a karakter filmjogairól az Orion Pictures és Jonathan Demme kedvéért. 

Kék bársonyForrás: Mokép

Amikor aztán A bárányok hallgatnak (1991) öt Oscar-díjat nyert (ráadásul a "legértékesebbeket": legjobb film, rendezés, forgatókönyv, férfi és női főszerep), vissza akart kerülni a Lecter-franchise-ba és 10 millió dollárt fizetett Harrisnek a sorozat harmadik, 1999-ben megjelent részének jogaiért. A 2001-es Hannibal rendezésével Ridley Scottot bízta meg, majd egy évvel később Brett Ratnerrel újraforgattatta A vörös sárkány-t, munkássága utolsó évében pedig az emberevő pszichiáter genezisét is filmre vitte (Hannibal ébredése, 2007).

Kiemelkedő produceri életművéért 2001-ben az Oscar-gálán Hannibal Lecter megformálója, Anthony Hopkins adta át neki az amerikai filmakadémia Irving G. Thalberg-emlékdíját. 

91 éves korában, 2010. november 10-én halt meg.