Volt egyszer egy… Tarantino

2019.08.18. 08:05

Quentin Tarantino kilencedik nagyjátékfilmje (már ha a Kill Bill 1. és 2. részét egyetlen, összetartozó filmnek vesszük) hamisítatlan Tarantino-mozi. Sőt. A Volt egyszer egy... Hollywood egy vérbeli „kosztümös" képeslapfilm keretei között úgy hozza a rendező-forgatókönyvírótól megszokott motívumokat és stíluselemeket, hogy a végeredmény túlmutat az Álomgyár előtti főhajtáson: az opus 9. voltaképp egy sűrű önidézésen, ironikus önreflexión alapuló életműösszegző film.

Úgy tűnik, hogy a kilencvenes években az egyik legeredetibb hangú, független amerikai alkotóként a nemzetközi filmvilágba berobbant Quentin Tarantino a kilencedik játékfilmjével látta elérkezettnek az időt, hogy igazán személyes, „önvallomásos" filmet készítsen. Pontosabban, a rendező-forgatókönyvírónak pályája elején volt már egy ennél jóval személyesebb szkriptje, csakhogy a Tiszta románc-ból mindenféle stúdióalkuk eredményeként végül Tony Scott rendezett kevésbé személyes (ám még így is: erőteljes) filmet. Tarantino így aztán csaknem három évtized múltán választott egy erős „alibit" – Hollywood egyik legvéresebb rémhistóriáját, Sharon Tate brutális meggyilkolását –, hogy elkészíthesse azt a filmet, amelybe belezsúfolhatja minden „mániáját".

A Volt egyszer egy... Hollywood – eleinte kimért tempóban csordogáló, végül viharos sebességre váltó – cselekménye a Tarantinóra olyannyira jellemző „először a válasz, utána a kérdés" narratíva mentén, frappáns dialógusokkal és erőszakkal megfűszerezve halad előre, jelentősen építve az alkotó „szellemi fejlődését" meghatározó filmekre (kiváltképp az ötvenes, hatvanas és hetvenes évek zsánerdarabjaira) és tévéműsorokra, valamint a popkultúrára és a sztárkultuszra. S mivel a Volt egyszer egy... Hollywood afféle anzixmoziként konkrét (film)történeti korban (a klasszikus Hollywood alkonya és Új Hollywood hajnala közötti időszakban), a (Sergio Leone italowestern-klasszikusára rímelő) címben megidézett helyszínen játszódik, a filmtörténeti játék még erőteljesebben jelenik meg, és nem csupán a „főhajtás", de az önreflexió szintjein is.

Leonardo DiCaprio a filmbenForrás: InterCom

A Volt egyszer egy... Hollywood sajátos álomgyári capriccio. A rengeteg egyéb idézet és ihlet mellett Tarantino új filmjében ott van Tarantino szinte összes korábbi nagyjátékfilmje is, olykor csak bújtatott, olykor elég konkrét utalásokkal. Két férfi főszereplőjének sajátos barátságában/egymásrautaltságában a rendező-forgatókönyvíró helyenként megidézi a Kutyaszorítóban-t és a Ponyvaregény-t, filmgyári kalandjaikban visszaköszön a Kill Bill, a Halálbiztos és leginkább Tarantino westernmániája (Django elszabadul, Aljas nyolcas), miközben a tények és fikció (a filmbéli filmek esetében is) erőteljes, már-már zavarba ejtő összemosása – illetve a női „főszereplő" mellékszálának elhelyezése – a Becstelen Brigantyk-at idézi.

Volt egyszer egy... Hollywood (Brad Pitt, Leonardo DiCaprio és Al Pacino)Forrás: Intercom

S bár a sajtóvetítés előtt a forgalmazó képviselője tolmácsolta Tarantino-kritikusokhoz intézett kérését, miszerint a nézői élmény megőrzése érdekében ne áruljanak el semmit a cselekményből, azért azt muszáj megemlíteni, hogy a nagy dramaturgiai csavar után kitárul a szebb napokat látott tévéwestern-színész előtt Roman Polanski villájának kapuja. Azaz a „szórakoztató" tömegfilmes belépést nyer a szerzőiség, a művészi minőség és legfőképp: a kánon világába. Éppúgy, ahogy a B-filmeket egyedi hangon, némi „újhullámos" ihletéssel újrahasznosító Tarantino is elfogadott szerzővé, a filmművészet ünnepelt sztárjává lett, amikor 25 évvel ezelőtt, a Ponyvaregény-nyel elnyerte a cannes-i filmfesztivál fődíját. 
A Volt egyszer egy... Hollywood tehát privát filmtörténet és fikciós történelemlecke – nemcsak egy letűnt kornak állít emléket, de magának a rendezőnek is.  Ilyen volt Tarantino, aki szerint ilyen is lehetett volna Hollywood.