Peter Handke, a Nobel-díjas filmes

2019.10.10. 20:00

A friss irodalmi Nobel-díjas Peter Handke és Wim Wenders barátsága és művészi együttműködése olyan filmeket eredményezett, mint A kapus félelme tizenegyesnél, Téves mozdulat vagy a Berlin felett az ég. A filmrendezők közül szinte kizárólag Wendersszel együttműködő Handke nemcsak forgatókönyvíróként, de rendezőként is megkerülhetetlen filmeket alkotott. 

Vele még abban az időben ismerkedtem meg, mikor festőnek készültem. Ő volt az első és egyetlen vevőm, de ő is csak részvétből vett tőlem valamit. Azt hiszem, 1966-ban ismerkedtünk meg. Mindenesetre akkor, mikor bemutatták a legelső darabját, a Közönséggyalázás-t, éspedig Oberhausenben. Itt éltek a szüleim, és véletlenül ismerkedtem meg vele, és azóta barátok vagyunk  – emlékezett vissza Wim Wenders a Filmvilágnak adott, 1984-es interjújában, miként ismerkedett meg Peter Handkéval, több filmjének, így a cannes-i fesztivál rendezői díját elhozó Berlin felett az ég  (1987) forgatókönyvírójával. 

Berlin felett az ég (Bruno Ganz)Forrás: AFP

Wenders első igazi, "szabályos" játékfilmjét köszönhette a most irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett Handkénak – 1972-ben az író Wenders kedvéért dolgozta át filmre a két évvel korábban megjelent A kapus félelme tizenegyesnél című kisregényét. Handke befelé forduló radikális prózájának és Wenders amerikai film iránti imádatának találkozásából rendhagyó, az antidramaturgiát megvalósító "krimi" született, a középpontban egy kiállított, céltalan csellengésbe kezdő, gyilkossá váló kapussal, de visszaélve a néző műfaji elvárásaival. Miközben ezek az elvárások is csak abból születtek, amit Wenders Handke nyomán a filmmel megmutat – A kapus félelme tizenegyesnél a második világháború utáni, túltengő amerikai kulturális befolyás nyomán keletkezett kiszámítható fordulatokat, sémákat és olcsó koncepciókat fordítja a visszájára. 

Nem mintha Wenders és maga Handke idegenkedett volna az amerikai, kiváltképp az ó-hollywoodi mozi világától. Sőt, amikor A kapus félelme tizenegyesnél filmváltozatát bemutatták, Handke egy másik kisregényben, A rövid levél és a hosszú búcsú-ban emlékezett meg minden western-rendezők atyjáról, John Fordról, és szabadította meg a feleségét kereső hősét az amerikai táj hatására németes (osztrák) beidegződéseitől, hogy aztán Ford karakterén keresztül leszámoljon az amerikai mítosszal is. 

A kisregény (belső) utazásának egyik "sorvezetője" Ford 1939-es filmje, A fiatal Lincoln – a kisregény motívumai pedig Wim Wenders 1974-es Alice a városokban című fekete-fehér road movie-jában köszöntek vissza (a Handke nélkül, Veith von Fürstenberggel közösen írt film és Handke prózájának szellemi rokonságát Wenders és Handke is elismerte).

Az Alice a városokban Wenders hetvenes évekbeli roadmovie-trilógiájának nyitódarabja volt, a középső film, a Téves mozdulat (1975) forgatókönyvét Handke írta, pontosabban áthelyezte Goethe fejlődésregényét, a Wilhelm Meister vándorévei-t a hetvenes évekbe. Kiüresedés, lelki otthontalanság, ahol az utazás célja az önismeret, miközben a film a rendező szándéka szerint kísérlet volt annak ábrázolására, hogy képesek vagyunk-e megérteni és megtapasztalni a világot a szavakon keresztül.

Téves mozdulat (Rüdiger Vogler és Nastassja Kinski)Forrás: BFI

A hat Német Filmdíj (köztük a rendezés és a forgatókönyv is) ellenére a korabeli kritikák Wenderst és Handkét nihilizmussal vádolták a ma már remekműként is emlegetett Téves mozdulat miatt. Wenders a nyomokban handkei hatású Az idő múlásá-val és Az amerikai barát-tal "válaszolt", Handke pedig (saját írásából) megrendezte első nagyjátékfilmjét, amelynek Wenders volt a producere. A hagyományos filmdramaturgiát teljes mértékben megtagadó Die linkshändige Frau (A balkezes asszony) az izoláció, az elmagányosodás filmje, amelynek főszereplőnője (Edith Clever) minden észszerű ok nélkül hagyja el a férjét. Akár egy statikus Wenders-film (vagy épp Antonioni epigonja).

Die linkshändige Frau (Bruno Ganz és Edith Clever)Forrás: AFP

Aztán Handke jó ideig nem foglalkozott filmmel, drámáiban a szavak színházát igyekezett megalkotni, majd 1985-ben ismét rendezéssel próbálkozott. A Marguerite Duras írásából készített, filozofikus és elvont A halál betegsége tulajdonképpen mozgóképes kísérlet volt arra, hogy az író a hetedik művészetben is hatalomra juttassa a szavakat – filmesszé a nő-férfi kapcsolatról, amelynek végén Handke, a narrátor, a megfigyelő és a költő is színre lép, pontosabban leleplezi magát, a kalauzt, letagadhatatlanul személyessé téve a látottakat-hallottakat. 

Handkét a Wendersszel való együttműködésük leghíresebb alkotásában, a Berlin felett az ég-ben is leginkább a szavak érdekelték. Sőt, a fáma szerint Wenders eredetileg csak abban volt biztos, hogy Berlinről és angyalokról akar filmet csinálni, illetve hogy szakítani akar korábbi filmjeinek világával, valami szebbet, líraibbat, éteribbet és emberségesebbet akart. Handkéhoz fordult segítségül, aki épp Az ismétlés című regényét akarta kipihenni és esze ágában sem volt forgatókönyvírással bajlódni, de abba beleegyezett, hogy minden cselekménybeli kötöttség nélkül monológokat és párbeszédeket ír Wendersnek. A forgatás alatt, hetente, Salzburgól Berlinbe postán érkező Handke-szövegek (illetve az általa "teremtett" idős poéta, Homérosz alakja) emelik költői magaslatokba a földre taszított angyalok történetét, szolgálnak emberi mélységű filozofikus aláfestésül Damiel (Bruno Ganz) identitáskereséséhez.

A Berlin felett az ég úgy lett Handke filmes kirándulásainak csúcspontja, hogy épp kevés elhivatottságot érzett ahhoz, hogy filmben fejezze ki művészi mondanivalóját – hogy az emberi létezés a folyamatos (én)keresés állapota. Eddigi utolsó rendezésében, A távollét-ben (1992) négy névtelen alak (négy toposz: az öreg, a nő, a katona és a szerencsejátékos) utazik a vonaton egy névtelen városból a senki földjére. Önmagukat keresik, és Istent, a bizonyosságot és a választ létezésük értelmére, hogy aztán csak a szellemi és lelki ürességet találják – a szimbolikus helyszíneken átténfergő kutatók, mintegy ellenpólusként csupa "normális" alakkal találkoznak, olyanokkal, akik beérik válaszok nélkül, képesek feloldódni az élet egyszerű örömeiben.

A távollét (Eustaquio Barjau és Bruno Ganz)Forrás: AFP

Ha úgy tetszik, A távollét Handke vádirata volt a kilencvenes évek európai gondolkodásának kiüresedése ellen. Esetleg kétségbeesett kísérlet a szépirodalmi műnemekben kifejezhetetlen gondolatok megragadására – költészeti filmesszé, prózai filmes költemény, amely éppúgy kapcsolódik A Berlin felett az ég-hez, mint A halál betegségé-hez, s voltaképp összegzi Handke filmes pályafutásának egészét.