Hét féltestvért bíznak egy excentrikus nagymamára

C'EST QUOI CETTE MAMIE?! (2019)
Chantal Ladesou
Vágólapra másolva!
Október 17-től, a Big Bang Media forgalmazásában látható a magyar mozikban az Álomnagyi, ami Gabriel Julien-Laferrière rendezése és egyben We Are Family (C'est quoi cette famille?!) című 2016-os filmjének folytatása. A francia vígjáték címszereplője Chantal Ladesou, aki egy különc nagymamát, Aurore-t alakítja a filmben. A nyári szünet idejére a gondjára bízzák az egyik unokáját, akihez viszont hamar csatlakozik hat féltestvére is. Interjú. 
Vágólapra másolva!

A We Are Family-ben a gyerekek voltak a főnökök. Olyan folytatásra számított, ahol ezt a szerepet megörökli tőlük?

Teljesen váratlanul ért az egész. Gaby (Gabriel Julien-Laferrière - a szerk.) utalt ugyan rá, hogy ezúttal nagyobb lesz a szerepem, de arra azért nem gondoltam, hogy én leszek a főszereplő, és még a címbe is bekerül a figurám neve! Amikor elolvastam a forgatókönyvet, természetesen madarat lehetett fogatni velem. Nem mintha a nagyi figurája ellopta volna a show-t a gyerekektől, hanem egyszerűen azért, mert újra lehetőségem nyílt eljátszani, ezúttal ráadásul mélységében feltárhattam, jobban megismerhettem a képzeletvilágát. És be kell valljam, életemben először kaptam főszerepet. Miután már vagy harminc filmben voltam mellékszereplő, ez igencsak jót tett a kis színészegómnak!

Chantal Ladesou Forrás: Collection Christophel

Megijesztette a főszereppel járó felelősség?

Ha életemben először ugrottam volna le a magasból, teljesen idegen terepen, valószínűleg nagyon megrémülök. De nem ez volt a helyzet, hiszen a stábot és a figurámat is ismertem már, úgyhogy minden simán, gödülékenyen ment. Úgy éltem meg, hogy óriási szerencsém van, amiért újra megformálhatom ezt a nagyifigurát. Ritkán fordul elő az emberrel, hogy olyan karaktert alakíthat, aki ennyire a szívéhez nőtt.

Anno miért mondott igent az első filmre?

Tetszett ennek a nagyon vegyes családnak a története. Első ránézésre úgy tűnt, ahogy az érzelmek a felszínre kerültek, hogy a figurák elég véletlenszerűen kerültek össze. Aztán elkezdtem átlátni, hogy nagyon is fel van építve a forgatókönyv, ami egyúttal vicces, lökött, empatikus és melegszívű is. Az is tetszett benne, hogy alaposan felforgatta a hagyományos világképet: itt kamaszosan éretlen szülők vannak, akiktől a gyerekeik átveszik az irányítást, és úgy döntenek, egy lakásban fognak élni. Ennek a színes forgatagnak a közepén pedig az én habókos nagyikarakterem kifejezetten elvarázsolt. Nem volt nagy szerep, de tetszett a figura őrültsége és szabadossága. Szakmailag pedig pontosan olyan jó élmény volt, amilyennek ígérkezett.

Azon túl, hogy újra eljátszhatta ezt a figurát, mi tetszett a folytatásban?

Először is a forgatókönyv. Bár nem olyan a felépítése, mint az elsőnek - ami jó dolog! -, ezt is nagyon átgondoltnak tartom. Az elején lévő kis jelenetek, amelyekben a családok különböző helyszíneken vakációznak, elég összevisszának, véletlenszerűnek tűnnek. Aztán, ahogy a csapat összeáll, szép lassan egyre feszesebb lesz az egész, összezárul, mint egy esernyő. Ez a „centrifugális" felépítés egyszerre tűnt okosnak és magával ragadónak. Emellett nagyon örültem, hogy újra együtt dolgozhatok a „színészcsaládommal", a felnőttekkel és gyerekekkel egyaránt. A felnőttek, amellett hogy igazi profikként dolgoztak a forgatáson, egytől egyig különleges és vicces emberek. A gyerekek pedig mind elbűvölőek a maguk módján.

Chantal Ladesou a filmben Forrás: Collection Christophel

Azt mondják, a gyerekekkel való forgatásból könnyen válhat rémálommá.

Tény, hogy lehet belőle pokoli élmény: a gyerekek gyorsan elfáradnak, a figyelmük gyakran rövid életű, nem mindig tartják tiszteletben a szabályokat, és magát a színészkedést is gyorsan elunják. Ha egy gyerek nem akar belevágni egy újabb felvételbe, mert unatkozik, nagyon nehéz újra motiválttá tenni.
Úgyhogy amikor elképzeltem, hogy hét, különböző korú gyerekkel fogok dolgozni a We Are Family-ben, bármennyire is volt hozzá kedvem, kicsit azért ódzkodtam tőle. De a félelmeim hamar elpárologtak. Mind a heten igazi profikhoz méltón viselkedtek. Gaby nagyon jól fekészítette őket. Elvitte őket vidékre, nem próbálni, csak összeszokni. Volt sok vízi és párnacsata, rengeteg bolondozás, lökött egy hétvége volt! És közben remekül össszeállt a bagázs. A forgatáson pedig Karin Catala felügyelte őket: ő nemcsak gyengéd, anyáskodó alkat, hanem nagyon energikus nő, így a gyerekek nem egyszerűen fegyelmezettek voltak, hanem kifejezetten jól dolgoztak együtt, és nagyon tiszteltek mindenkit. Néhányan még tanácsokat is kértek tőlünk, amiket annyira követtek, hogy egészen meghatódtam. Az első film forgatása után, amit az egész stáb nagyon élvezett, a kis csapat kapcsolatban maradt, úgyhogy mindenkinek nagy kedve volt a folytatáshoz. Az egyetlen különbség most az volt, hogy a gyerekek közben idősebbek lettek, és Gulliveré (Sadio Diallo) meg az enyém lett a főszerep.

Még mindig könnyen azonosul azzal a nagyival, akit két éve játszott el utoljára?

Igen, az ő személyisége egyáltalán nem változott. Ma is ugyanolyan extravagáns és szabadelvű, mint régen. De most, hogy ő van a középpontban, a szemünk előtt fejlődik. A lázadónak tűnő életmódja mögött egy elképesztő erővel rendelkező nőt ismerhetünk meg. Amellett, hogy sikerül összehoznia mindenkit, képes a maga sajátos módján a szárnyai alá venni a gyerekeket, segít nekik kibújni a bábjaikból és legyőzni a félelmeiket. Ebből jön az a szimbolikus képsor, amit annyira szeretek, amikor beugranak a vízbe a sziklaszirt tetejéről. A második filmre nem a nagyi változott meg, hanem a gyerekek, akik még érettebbek lettek, és a szülők, akik az évek múlásával szintén, és most már komolyabban veszik gondviselői feladataikat.

Mi a közös önben és a nagyi figurájában?

Sok minden: az áradó érzelmek, a vidámság, a szarkazmus, az enyhe őrültség, a szabadság iránti kiirthatatlan igény és az érzékenység - olyan mélységig, ami időnként már nem is fejezhető ki. Egyedül a promiszkuitásban nem osztozom vele. Nem egyszerűen prűd vagyok, hanem az a helyzet, hogy negyvenhét éve férjnél vagyok, és egy nagyon féltékeny férfi a párom, aki már azt is szóvá teszi, ha csak ránézek valakire! Bár ez kölcsönös. (nevet) De visszatérve a nagyira, én a hétköznapok során valószínűleg egy kicsit hagyományosabban élek, mint ő. Az öltözködésem és a viselkedésem is konzervatívabb. Az extravaganciát megtartom a színpadnak, ahol szinte mindent megengedek magamnak.

Nem félt tőle, hogy ez a figura kicsit túl sok lesz önnek?

Egy cseppet sem. Egy ilyen karakter valósággal szárnyakat ad az embernek. Messzire el lehet menni vele, és közben remekül szórakozhatunk! Miközben felkészültem a szerepre, összegyűjtöttem minden energiám a figura eljátszásához. Az alatt az idő alatt pedig, ami az öltözködéshez és a sminkeléshez kellett, folyamatosan gyakoroltam a dialógjaimat, aztán hopp! Máris karakterbe kerültem. Ösztönösen, gondolkodás nélkül mentem előre. Ilyen színésznő vagyok! (nevet)

Chantal Ladesou és a film gyerekszereplői Forrás: Jean-Claude Lother

Mondhatjuk azt is, hogy könnyű önnel dolgozni?

Azt hiszem, igen. Az emberek gyakran azt hiszik, hogy akik ilyen egyszemélyes showt csinálnak, azokkal elég nehéz, mert mindent kézben akarnak tartani, a forgatókönyvet, a jelmezeket, a díszletet, a rendezést, néha még a box office-t is! (nevet) Ez néha így is van, de azért nem mindig. Én például szeretek behódolni egy karakternek. Szeretem, ha rendeznek. Szófogadó vagyok. Nagyon odafigyelek az utasításokra, és nem igazán panaszkodom.

Olyan színésznőnek is tartja magát, aki fokozottan igazodik a forgatókönyvhöz?

A színházban, különösen az egyszemélyes darabokban szeretek eltérni az adott dialógtól. De a filmeknél, még ha néha el is engedem magam, általában nagyon igazodom a forgatókönyvhöz, főleg, ha jók a párbeszédek. Most, ahogy az előző filmnél is, szerencsém volt, Gaby rám írta a dialógjaimat. Voltak csodás soraim, például a „Ne hívj már nagyinak, ettől leszek ráncos!" Az ilyeneknél egy vesszőn sem szabad változtatni. Az ilyenek valóságos bombák, garantált a hatásuk!

„Gaby" milyen rendező?

Olyan, amilyenről minden színész álmodik. Nyitott, de határozott, szeret dolgozni, de azért szórakozni is, intuitív, de azért végiggondolja a dolgokat. Nagyon gyakorlatias és kedves. Tudja, mit akar, de meggyőzhető, nem emelkedik a stáb többi tagja fölé. Gaby olyan jó munkatárs, hogy még egy hosszú munkanap végén is szívesen vacsorázik vele az ember!

Az ön számára mi a különbség a színházi és a filmes munka között?

A színház a pillanatról szól. Semmit sem lehet visszacsinálni, úgyhogy ha valamit elszúrunk, az pech! Viszont szabadon lehet járni-kelni, például lemehetünk a színpadról, és beülhetünk a közönséghez. A színpadi színjátszás nagyon sok adrenalint ad, és olyan forrás ez, amit nem tudok sokáig nélkülözni. A filmezés teljesen más. Ott van többek között bevilágítás, sokkal szigorúbb időzítéssel kell dolgozni, mindent nagyon alaposan meg kell tervezni előre. Forgatáson kevésbé engedhetjük ki a hangunkat, sokkal precízebbnek kell lenni, sokkal inkább belül zajlik a színészkedés. Mindenesetre szeretem az ilyen fegyelmezettséget, arra kényszerít, hogy koncentráljak. Egyedül az idegesít, amikor újra kell venni valamit. Ilyenkor úgy érzem, elveszítem a spontaneitást.

Hogyan reagált, amikor megtudta, hogy a második filmnek Álomnagyi lesz a címe?

Először kicsit megijedtem. Féltem, hogy a színésztársaim a Les Grosses Têtes című rádióműsorban gúnyolódni fognak rajtam. És megesküdtem magamnak, hogy az én unokáim soha nem fognak nagyinak hívni. Megpróbáltam meggyőzni Gabyéket, hogy legyen a film címe We Are Family 2., de amikor ez nem sikerült, ráparancsoltam magamra, hogy most már elég, fogadd el a döntést. Azóta kifejezetten megszerettem a nagyi becevenet! (nevet)

Ön szerint kinek szól a film?

Mindenkinek. Vidám, lendületes családi vígjáték, ami jó tanácsokkal látja el a nézőket az életre vonatkozóan, és sok csodás értéket közvetít, mint a kölcsönös tisztelet és a különbözőségek elfogadása. A férjemnek nagyon tetszett, és a lányomnak is, ami bizonyíték rá, hogy nem csak egy generációnak szól. Ők persze a legkevésbé sem elfogultak!

Ön a valóságban is nagymama?

Igen, de az én unokáim még nem olyan idősek, mint a filmbeliek. A fiú unokám három, a lány unokám egy éves. Egy ideig még várniuk kell, hogy megnézhessék a filmet!