Egy hatás alatt álló rendező

2019.12.09. 21:25

Az 1929. december 9-én, görög apától és görög-amerikai anyától született John Cassavetes a nagyközönség számára leginkább színészként ismert, olyan nagyszerű filmekből, mint A bűn utcái, a GyilkosokA piszkos tizenkettő vagy a Rosemary gyermeke. Fizikai adottságai és szenvedélyes személyisége miatt kiváltképp a társadalmon kívül álló (gyakorta veszélyes, de szeretetre éhes) alakok megformálásában volt igazán emlékezetes. Ahogy az amerikai független film úttörő alkotójaként, forgatókönyvíró-rendezőként is kívülálló volt: tucatnyi játékfilmjének zömét a hollywoodi stúdiórendszeren kívül készítette el. Azon ritka rendezők egyike, akinek egyetlen rossz filmje sincs – s korai halála ellenére (1989. február 3.) életműve "kortalan", teljes egészet alkot.

Annak ellenére, hogy a színészi diploma megszerzését követően (1950) egészen 59 éves korában bekövetkezett haláláig folyamatosan játszott, John Cassavetes jóformán egy ígéretes hollywoodi színészi pályát cserélt egy megalkuvást nem ismerő, a hollywoodi filmstílussal szakító – s ennek megfelelően: újító hatású – rendezői életműre. Cassavetes művészként ugyanis elsősorban rendező és forgatókönyvíró (olykor producer és vágó), s csak másodsorban színész, aki ugyan átütő erővel formálja meg a rábízott szerepet, de többnyire igazodni kénytelen más (gyakorta a régi iskolát követő) direktorok utasításaihoz.

John Cassavetes A piszkos tizenkettő c. filmben (r.: Robert Aldrich, 1967)Forrás: AFP

Minden adott volt számára, hogy filmszínészként sztár legyen, amikor úgy döntött, rendezőként is kipróbálja magát. 28 éves koráig több mint száz tévés produkcióban szerepelt, valamint főszerepet kapott Don Siegel A bűn utcái (1956) és Martin Ritt A város széle (1957) című drámáiban. Épp utóbbit népszerűsítette 1957-ben Jean Shepherd Night People című rádióadásban, amikor "hirtelen felindulásból" a hallgatókhoz fordult, és azt mondta:

ha igazán kíváncsiak arra, milyen egy hiteles emberekről készült film, akkor adjanak rá pénzt!

A részben felajánlásokból (2000 dollár) készült, Hollywoodon kívüli rendezői bemutatkozás, a New York árnyai (1959) az amerikai független film zászlóshajója lett – formabontó, érzékeny, lendületes és kortalan dráma, amely hitelesen ragadja meg a nagyvárosi fiatalok életét. 

New York árnyai (Ben Carruthers)Forrás: AFP

Noha a New York árnyai-ra eleinte nem talált amerikai forgalmazót, a film velencei filmfesztiválon elnyert filmkritikusi díja után megkörnyékezte Hollywood: a Too Late Blues-t (1961) a Paramount, a Gyermeki várakozás-t (1963) a United Artist számára forgatta, de mindkét alkalom csak megerősítette a hollywoodi filmipar iránti ellenszenvében. A folyamatos beavatkozás, a rendezői szabadság korlátozása elviselhetetlen volt számára, ráadásul a Gyermeki várakozás vágásánál annyira összekülönbözött a film producerével, Stanley Kramerrel, hogy az végül átvette tőle a filmet, Cassavetest pedig kitiltották a stúdióból.

Persze, a két álomgyári kalandnál is ugyanaz érdekelte, mint a New York árnyai esetében: az emberi élet a maga keresetlen valóságában. A hollywoodi producerek akadékoskodása miatt tulajdonképpen negyedik játékfilmje, az Arcok (1968) az igazi második, szerzői filmje – amellyel egyszersmind bebizonyította, hogy a New York árnyai fantasztikus bravúrja nem egyszeri "véletlen" műve volt. 

Arcok (Gena Rowlands és John Marley)Forrás: AFP

Az Arcok ráadásul még fokozta is a fikciót és a dokumentumot közös nevezőre hozó New York árnyai cinema verités filmes realitását. A film alig sűrít: 130 percben foglalja össze fél nap eseményeit, távolságtartó hitelességgel ábrázolva egy középkorú pár szétesőben lévő házasságának végső stádiumát – a kommunikációképtelenséget, a megszokásból ragaszkodást, hűtlenséget, kiüresedést és elmagányosodást –, amelynek végén a két ember (John Marley és Lynn Carlin) együtt marad ugyan, de csak mert a "lelki börtön" számukra a szabadság kudarcától védő erőd is. 

A színészeire különösen figyelő és hagyatkozó, a technikát a lehetőségekhez mérten "láthatatlanná" tenni igyekvő, a forgatókönyv szigorát irányított improvizációval felpuhító és színészeivel közösen életszerűvé varázsoló, a hordozható kamerával sokszor nem a jelenet központi szereplőjét fürkésző (így aztán az eseményeknek újabb érzelmi rétegeket és jelentéstartalmakat adó) Cassavetes  az Arcok-kal tökéletesre fejlesztette az élet intimitásának, az emberi kapcsolatok hiteles, fikción belül is dokumentarista szimulációját.

Az emberi kapcsolatok életszerű feltérképezésében és ábrázolásában Cassavetes első helyre helyezte a színészt, színészvezetési módszerének középpontjában az "irányított szabadság" állt, a kivételezett és közeli kapcsolat szereplőivel. Ennek jegyében példáula Férjek (1970) hosszú próbafolyamata alatt valódi és szoros barátságot alakított ki Peter Falkkal és Ben Gazzarával, akik aztán cinkostársként álltak társaságában a kamera elé, hogy egy barátjuk temetését követően együtt nézzenek szembe az életközi válsággal, az elillanó ifjúsággal, a kihagyott lehetőségekkel és a közelgő elmúlás rémképével. Gyilkos szatíra és meghitt elégia keveredik a személyességgel – Cassavetes bátyja 30 éves korában meghalt. 

Férjek (Peter Falk, Ben Gazzara és John Cassavetes)Forrás: AFP

Ahogy ott a személyesség a többi filmjében is. A Minnie és Moskovitz-ban (1971) és az Egy hatás alatt álló nő-ben (1974) az Arcok párkapcsolati traumájának újabb változatát festette meg – ráadásul úgy, hogy egyre inkább kitűnik: a főszerepeket alakító Gena Rowlands, Cassavetes felesége, voltaképp a rendező alteregója. Utóbbi megérzés a színészlét gyötrelmeit feltáró Premier (1977) esetében szinte kézenfekvő is – de a Ben Gazzarával forgatott Egy kínai bukméker meggyilkolása (1976) is felfogható afféle filmes ars poeticaként: a maffia által gyilkosságba zsarolt, a szerencsejátékon nagyot bukó bártulajdonos története afféle metaforája a hollywoodi stúdiórendszernek, ahol dörzsölt producerek igyekeznek megfojtani az alkotói szabadságot.

Minnie és Moskowitz (Gena Rowlands és Seymour Cassel)Forrás: AFP

S ha már stúdiórendszer kontra alkotói szabadság: a Minnie és Moskowitz-ban a szerelemben és érzelmeken alapuló emberi kapcsolatokban csalódott múzeumi kurátor (Gena Rowlands) összemelegedik egy parkolóőrrel (Seymour Cassel) – ahogy Cassavetest sem a látványmozi, hanem a hétköznapiságukban is összetett emberi kapcsolatok érdekelték. Az Egy hatás alatt álló nő-ben a diszfunkcionális család funkcióképessége tárul elénk egy idegösszeomlást kapó családanya (Rowlands) és a normalitás látszatát megőrizni próbáló férje (Peter Falk) család iránti elkötelezettségében – a szeretet, mint a családot összetartó érzelem egyszerre személyes és általános téma (előbbihez: a filmben, akárcsak a Minnie és Moskowitz-ban, felbukkan a rendező és a színésznő édesanyja, Katherine Cassavetes és Lady Rowlands, anya-anyós szerepben), miközben a családanyában (és olykor a családapában is) elkerülhetetlenül felismerhetővé válik a stábot összetartani igyekvő, de a feladat terhétől olykor összeomló alkotó is (Cassavetesnek ráadásul ekkoriban már komoly alkoholproblémái voltak).

Egy hatás alatt álló nő (Gena Rowlands)Forrás: AFP

A pszeudo-gengszterfilm Egy kínai bukméker meggyilkolása vegyes kritikai fogadtatása és visszafogott moziforgalmazása felért egy kisebb krízissel az Arcok után nemzetközi hírnevét folyamatosan fenntartó Cassavetes számára. A meggyötört alkotó személyes válságát Cassavetes a Premier-ben, legnehezebb és legösszetettebb filmjében dolgozta fel. A belső válságba került színésznő (Rowlands) keresi a kiutat a krízisből – a valóság keveredik a fikcióval, színház a filmben, realitás és illúzió, a néző is már-már hallucinál, mivel  Cassavetes megsokszorozza a nézőpontokat, megnehezítve bármiféle azonosulást az elfojtott érzelmeknek hirtelen szabad utat engedő hősnővel.

Premier (John Cassavetes és Gena Rowlands)Forrás: AFP

 A Premier is inkább Európában talált értő befogadókra, ennek ellenére Cassavetes következő filmjét, a Glóriá-t (1980) a Columbia Pictures-nél készítette el. 17 évnyi stúdióktól való függetlenség után ismét Hollywood számára rendezett, s bár erre elsősorban előző két filmjének forgalmazási vesztesége késztette, mégsem adta fel a függetlenségét teljesen. A maffiával egy kisfiú életéért szembeszálló (a León, a profi-t is ihlető) Glória egy fokkal inkább hasonlít a valódi gengszterfilmre, mint az Egy kínai bukméker meggyilkolása, de jócskán hordozza a Cassavetes-filmek erényeit, s nem csupán a főszereplő Rowlands miatt. A forgatókönyvet Cassavetes eredetileg az MGM számára írta, a pénz miatt, s egy másik rendezőnek, csakhogy amikor a projekt a Columbiához került, a stúdió kizárólag azzal az opcióval volt hajlandó megvásárolni a könyvet, ha maga Cassavetes rendezi.

Az eredmény egy rendhagyó női gengszterfilm – amit a filmvilág kitörő lelkesedéssel üdvözölt: Oscar-jelölés Rowlandsnek és a velencei filmfesztivál fődíja, az Arany Oroszlán.

Glória (John Adames és Gena Rowlands)Forrás: AFP

Nem a hollywoodias felfogáshoz közelálló Glória esik a legtávolabb a stílus bonyolultságának és a nézői azonosulás nehézségének végpontját képviselő Premier-től, hanem az utolsó Cassavetes-rendezés, az Egy kis gubanc (1986) című vígjáték. Erről maga Cassavetes állította, hogy tragédia – persze csak ha a rendező nagy filmjeihez mérjük, a korszak komédiái között bőven megállja a helyét.

Az utolsó igazi Cassavetes-film persze nem is ez, a forgatókönyvet is jegyző Andrew Bergmantól mintegy szívességként, már forgatás közben átvett gyilkos bohózat. Hanem a berlini filmfesztivál fődíjával, az Arany Medvével kitüntetett, Ted Allan színdarabjából készült Szeretet-áradat (1984), Cassavetes meghitt összegző igényű remekműve, amelyben Rowlands és Cassavetes testvérpárt alakítanak. Cassavetes nőcsábász alkoholista író, aki műveiben a lélek rezdüléseit kutatja, a valóságban alkalmatlan a komoly társas kapcsolatra, s aki válófélben lévő nővérét érzi magához a legközelebb. 

A Szeretet-áradat-ban félig-meddig önmagát alakította, legalábbis az emberi kapcsolatok bonyolultságát, a Rowlands iránti érzelmeit, az intenzív életet és az alkoholt illetően. 1989. február 3-án halt meg, májzsugorodásban. Teljes életművet hagyott maga után, az emberi létezést, a legszemélyesebb kapcsolatokat és érzelmeket realista igénnyel feltáró filmeket, időn túli érvénnyel rávilágítva, hogy legtermészetesebb valóságunkban is, voltaképp mindannyian szerepet játszunk –  ám az érzékeny Cassavetes jól tudta, ehhez nem adhat viselkedésmintákat, nemcsak azért, mert nem akarta vállalni a felelősséget, hanem mert az élet valódi szerepei sokkal összetettebbek, mint a hollywoodi klisék.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK