A két pápa: Baráti ellentétek

2019.12.12. 11:02

Vallásközpontú filmet mindig nehéz úgy készíteni, hogy végül ne sértsék valaki érzékenységét. Fernando Meirelles szintén merész témához nyúlt, amikor feldolgozta XVI. Benedek és Ferenc pápa kapcsolatát. Az előzetes aggodalmak azonban alaptalannak bizonyultak a kész művet látva.

A történet II. János Pál halálával indul, amikor is a Vatikánban megválasztják az új pápát. A két legnagyobb esélyes a konzervatív Joseph Aloisius Ratzinger (Anthony Hopkins) és az újító szándékú Jorge Mario Bergoglio (Jonathan Pryce) bíborosok. Kettejük nézetei drasztikusan különböznek, szinte semmiben sem értenek egyet, mégis rá kell jönniük, hogy bőven vannak közös pontjaik, s számos dologban hasonlítanak. 

A két pápaForrás: Netflix

Akit hidegen hagy az egyház ténykedése, az is tisztában van a megtörtént eseményekkel, azaz miként lett Ratzingerből XVI. Benedek, s miért kellett lemondania később a tisztségéről. Bergoglio eközben Buenos Airesben ténykedett, igyekezett minél több emberen segíteni, majd a békés visszavonulást fontolagatta. Ehhez pápai engedély szükséges, ám a szentatyának esze ágában sem volt áldását adni rá.
Ez a konfliktus, illetve az ebből fakadó események adják A két pápa gerincét.

A bonyodalmakat ellenben ne hatalmas kifakadások és ujjal mutogatások közepette képzeljük el, sokkal inkább két idős ember beszélgetéseként, séta közben. Ebben látszólag semmi izgalmas nincs, mégis ezek a jelenetek a film legjobbjai. A XVI. Benedek nyári rezidenciáján zajló eszmecsere már az első harmadban ad egyfajta érzelmi csúcspontot. Pazar dialógusokat hallunk, a két különböző álláspontot aprólékosan bemutatva.

Meirelles szíve egyértelműen Bergoglio felé húz, ugyanakkor szó nincs róla, hogy XVI. Benedeket rossznak állítaná be. Lehet, hogy a rendező nem ért vele egyet, mégis képes hitelesen ábrázolni az embert, a felelősséget a hivatás mögött, ami önmagában is bravúros tett. A cselekmény első fele ennek fényében kiválóan működik, a direktor azonban rengeteget ugrál az időben, beemelve mellékszálakat, melyek bizonyos kettősséget adnak a látottaknak.

Nagy hangsúlyt kap Bergoglio fiatal korszaka, s szerepe az argentin katonai diktatúra idején. Ez kétségtelenül elengedhetetlen ahhoz, hogy teljes legyen a kép vele kapcsolatban, karaktere árnyaltabbá, emberibbé válik, a film ritmusa azonban megtörik. Érthető, hogy dramaturgiailag fontos elemről van szó, ellenben megakasztja a tempót, tematikát vált, amire nem biztos, hogy szükség volt.

Nehéz megmondani mit tehetett volna másképp Meirelles, de az biztos, hogy rosszul állította be az arányokat, így a végeredmény nem elég kiegyensúlyozott, inkább csapongó. Ritka az olyan alkotás, aminek kárára válik a részletgazdagsága,A két pápa mégis akkor a legélvezetesebb, mikor főhősei szimplán beszélgetnek. Egyáltalán nem baj, hogy a történet többrétegű, illetve mélyebben érintünk bizonyos témákat, de kamaradrámaként működik a legjobban a film. Ehhez kellett persze a két színész. Jonathan Pryce, aki szenzációsat alakít, minden rezdülése, arcizma, gesztusa a helyén van, tényleg átlényegült Ferenc pápává. Ahogy Anthony Hopkins is tökéletes, évek óta nem volt ennyire jó, felüdülő érzés végre egy olyan alakítást látni tőle, ami méltó az örökségéhez.

A két pápaForrás: Netflix

Annak ellenére, hogy A két pápa helyenként túl lassú, s nehezen talál vissza a helyes útra, valamint erősen érezhetőek a fikciós elemek, az időnkénti elfogultság, összességében mégsem lehet rá panasz. Nem kell hozzá vallásosnak lenni, hogy értsük az üzenetet, Meirelles műve ugyanis elsősorban az emberről, s csak másodsorban Isten szolgáiról szól. Végeredményben A két pápa végtelenül kedves és szerethető film, melyre bizony szüksége van időnként a léleknek.