Guy Ritchie bő két évtizede robbant be a filmvilágba, sajátos stílusú, brit gengsztermozijaival (A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső, Blöff). Később átnyargalt a blockbusterek világába, ahol olyan műveket készített, mint a Sherlock Holmes, Az UNCLE embere vagy a tavalyi élőszereplős Aladdin. Nem igazán álltak jól neki ezek a filmek, ezért aztán (sokak örömére) az Úriemberek-kel visszatért a gyökereihez.

Mickey Pearson (Matthew McConaughey) Nagy-Britannia legnagyobb marihuána termesztője. A csúcson van, mégis ki akar szállni, ezért felkínálja eladásra gyümölcsöző üzletét. Ez riválisai számára hatalmas lehetőség, ugyanakkor számos konfliktust szül, így Mickey-nek mégsem lesz olyan csendes a visszavonulás. 

ÚriemberekForrás: Freeman Film

Guy Ritchie az Amerikába való áttelepülése után sem lett rossz direktor, szimplán beállt a tisztességes iparosok táborába, akik méregdrága stúdiófilmeket készítenek. Kreativitása kimerült főként az újrafeldolgozásokban, melyek, noha egyáltalán nem lettek gyengék, egyszeri szórakozásnál nem adtak többet. Borítékolható volt, hogy legújabb műve sem fogja megütni A Ravasz, az Agy... és a Blöff színvonalát, de mindenképp örvendetes, hogy a cipész visszatért a kaptafához.

Az Úriemberek igazi szerzői darab – Ritchie íróként, rendezőként és producerként is kivette a részét a munkálatokból, s látszik, hogy borzasztóan élvezte. Az alapszituáció egy szimpla beszélgetésbe enged betekintést, mely egy nyomozó, illetve Mickey legfőbb bizalmasa közt zajlik. A kezdeti bájcsevej hamar zsarolássá válik, ám ezt is finom angolsággal közölve. A cselekmény java a feltételezett események sorozatát meséli el, hogy kvázi miként alakult ki a jelen konfliktus. Szó szerint egy megelevenedett forgatókönyvnek vagyunk tanúi, az efféle filmes áthallás pedig pazar húzás volt Ritchie-től, nem is beszélve a záró poénról.

ÚriemberekForrás: Freeman Film

Apropó humor. Az Úriemberek nem vígjáték, hiányoznak belőle a rendező korábbi munkáinak sziporkázó gegjei, de nem kell megijedni, így is lehet rajta mosolyogni, s helyenként nevetni. Az igazi ereje abban rejlik, hogy a direktor sikeresen tudta vegyíteni a gengszterfilmes stílust a popcornmozik hangulatával. Ezáltal műve nézeti magát, ráadásul veszettül szórakoztató. Pazarul működik a bevált recept, ahogy folyamatosan bonyolódik a történet, érkeznek a látszólag súlytalan, mégis kulcsfontosságú mellékalakok, hogy a végén minden értelmet nyerjen. Amit látunk, messze nem tökéletes, a csavarok nem hatnak olyan jó értelemben spontánnak, mint a korábban említett alkotásokban, sőt kissé túlcizellált a záróakkord. Ritchie mégis van annyira biztos kezű alkotó, hogy ez ne rontsa el az élményt és elégedett mosollyal álljunk fel a végefőcím után.

A sztárparádéra nem lehet panasz, Matthew McConaughey-nek jól áll a gengszterfőnökség, Charlie Hunnam egyszerre kifinomult és fenyegető, a show-t azonban Hugh Grant és Colin Farrell lopja el. Grant karaktere a karakánabb, de mindketten lubickolnak a szerepükben és a film legjobb pillanatai hozzájuk köthetők.

Az Úriemberek-nek megvannak a nyilvánvaló hibái, egy kicsit többnek akar látszani annál, mint ami valójában, de lerí róla, hogy a rendező hatalmas lelkesedéssel adta bele a szívét, lelkét. Szükség volt már egy ehhez hasonló Ritchie filmre, ami bár nem ér fel a korai munkáihoz, egyfajta modernizált változatnak tökéletes. Az egykori rosszfiúból úriember lett, ezzel pedig mi nézők járunk a legjobban.