Nyolcvanéves lett Al Pacino (1940. április 25.), az amerikai színjátszás egyik legnagyobb művésze. Intenzív, robbanékony játékával olyan hollywoodi klasszikusok sikeréhez járult hozzá, mint A Keresztapa-trilógia, a Serpico, a Kánikulai délutánA sebhelyesarcú, a Carlito útja vagy a Szemtől szemben.

Túl alacsony, túlságosan tapasztalatlan és túlságosan is olasznak néz ki – nagyjából ezek voltak a Paramount stúdió vezetőinek kifogásai, amellyel igyekeztek megvétózni Francis Ford Coppola döntését, hogy a mozinézők számára addig jóformán ismeretlen Al Pacinóra ossza Michael Corleone szerepét A Keresztapa (1972) című gengszterfilmjében. Coppola kitartott választása mellett és a Mario Puzo regényéből készült maffiaeposz első része meghozta az addig csak két filmben szereplő (Én, Natali és Pánik a Tű parkban), de színpadon már Obie- és Tony-díjakkal kitüntetett Pacino számára az áttörést Hollywoodban. 

A Keresztapa (James Caan és Al Pacino)Forrás: AFP

Energikus, ugyanakkor rendkívül érzékeny, egyszerre ösztönös és intelligens játékáért Oscar-, BAFTA- és Golden Globe-díjakra jelölték, s egycsapásra a method acting újabb fenegyerekeként kezdték emlegetni Hollywoodban. S nem csak színészi képességei miatt érdemelte ki az enfant terrible jelzőt: az 1974-es Oscar-ceremóniát nem kevés sértettséggel bojkottálta, azt nehezményezve, hogy az amerikai filmakadémia csupán mellékszereplőként, de a nála jóval kevesebb filmidőben szereplő Marlon Brandót a legjobb színész kategóriában jelölte (Brando el is nyerte a díjat, s más okokból ugyan, de ő sem jelent meg a gálán). 

A bronxi szicíliai bevándorlók gyermekeként született, Lee Strasberg híres színésziskolája, az Actors Studio elvégzése előtt alkalmi munkákból tengődő Pacino alakításaiban sokszor megjelenik ez a sértett igazságérzetből fakadó lobbanékony harag. 

Al Pacino mindig arra törekszik, hogy külsejét a figurához igazítsa – hol a haját, hol pedig a szakállát növeszti meg –, de a szemében még a gyengéd pillanatokban is valahogy ugyanaz a félelmetes düh tükröződik, amely nemcsak engem, hanem mindenkit lenyűgöz. Szerintem minden sztárban van valami félelmetes, valami megzabolázhatatlan. Lehet, hogy a néző azt hiszi, hogy ő lesz az, aki képes megszelidíteni, kordában tartani, lecsillapítani azt, aki emberi léptékkel már nem is mérhető – a sztárt – írta a színészt a Serpicó-ban (1973) és a Kánikulai délután-ban (1975) is rendező Sidney Lumet Hogyan készül a film? című kötetében.

SerpicoForrás: AFP

Ez a permanens düh persze azért is szembeötlő, mert Al Pacino már mozikarrierje első szakaszában, az 1970-es években készült filmjeiben rendre olyan figurákat alakított, akiknek köze van az erőszakhoz és a bűn világához. A szicíliai bevándorlók amerikai álmát a származás diktálta összetartozás és a hatalomvágy rémálmaként, mintegy modernkori királydrámaként tálaló A Keresztapá-t megelőzően a Pánik a Tű parkban című drámában (1971, r.: Jerry Schatzberg) kiüresedett életében vergődő drogdíler volt, a Serpicó-ban megingathatatlan igazságérzetű rendőr, aki elkeseredett harcot vív a rendőrséget behálózó korrupcióval, A Keresztapa 2-ben (1974) tovább mélyítette a háborús hősből maffiózóvá vedlő Michael Corleone erkölcsi bukástörténetét, a Kánikulai délután-ban alkalmi bankrabló, aki a barátja nemváltó műtétjéhez akar pénzt szerezni, és forrófejű, a tettlegességtől sem visszariadó védőügyvéd, aki fokozatosan csalódik az igazságszolgáltatási rendszerben Az igazság mindenkié (1979, r.: Norman Jewison) című tárgyalótermi drámában. 

Kánikulai délutánForrás: AFP

Az évtizedben csupán két olyan filmben szerepelt, ahol az általa csontig hatoló hitelességgel megformált figura nem kerül szoros (és gyakran kibékíthetetlen) kapcsolatba a bűn erőszakos világával. Az Erich Maria Remarque Hiába futsz című regényéből készült Bobby Deerfield-ben (1977, r.: Sydney Pollack) hidegvérű, mindennapjait a szigórú önkontroll és kockázatelemzés jegyében igazgató autóversenyző, aki egy baleset és egy halálos beteg nő iránt fellobbanó szerelme miatt értékeli át az életét. A Madárijesztő-ben (1973, r.: Jerry Schatzberg) az általa alakított, sosem látott fiához igyekvő egykori tengerész egyenesen elutasítja az erőszakot – kivételes, a színész imázsára rácáfoló szerep ez, amelyet renkívüli hitelességgel, életigenlő humorral, józan romlatlansággal, ugyanakkor a mélyből feltörő fájdalommal formált meg. A Cannes-ban Arany Pálma-díjat nyert remekművet egyébként Zsigmond Vilmos fényképezte.

Madárijesztő (Gene Hackman és Al Pacino)Forrás: AFP

Ma már kultikusnak számító szerepei (Portyán, A sebhelyesarcú) ellenére Pacino karrierje kisebb zuhanásnak indult a nyolcvanas években: 1980 és 1989 között mindössze öt filmben szerepelt, míg a megelőző évtizedben kilenc forgatáson vett részt. Inkább színházban játszott. Persze, Al Pacino soha nem tartozott azon színészek közé, akik évente akár több filmet is forgatnak – elmélyült, részletgazdag alakításaira, a karakter száz százalékos megértésére és a teljes átlényegülésre időre van szüksége. 

A legtöbb színész csak eljátssza a szerepet, de Al Pacino eggyé válik velük. Annyira tökéletesen átlényegül a karakterré, hogy a film vagy a színdarab vége után is még sokáig benne marad – mondta a színészről mestere, Lee Strasberg, megerősítve azt a legendát, hogy Al Pacino még a forgatások szünetében sem hajlandó másképp viselkedni, mint a figura, amelynek épp a bőrébe bújt.

PortyánForrás: AFP

S kétségkívül érzelmileg megterhelő lehet egy olyan karakter hiteles megformálása, mint Steve Burns fedett nyomozó a Portyán-ban (1980, r.: William Friedkin), aki egy sorozatgyilkos után kutatva, mintegy csaliként merül el a homoszexuális SM-szubkultúrában.

A bemutatásakor melegjogi aktivisták által hevesen támadott filmet (főleg a homofóbia alaptalan vádjára felülve) a legtöbb kritikus fércműként bírálta a mára klasszikussá vált filmet, ahogy a showbiznisz világát magánéleti válságban feltáró komédia, a Szerző, szerző! (1982, r.: Arthur Hill) sem aratott babérokat. Roger Ebert kritikájában egyenesen azt kérdezte: Mit keres Al Pacino ebben a katyvaszban? Mi történik a karrierjével?

A karrierjét féltőknek Al Pacino a Howard Hawks 1932-es klasszikusát a nyolcvanas évekre aktualizáló A sebhelyesarcú-ban (1983) adott markáns választ. A film létrejötte eleve Pacinónak köszönhető: miután látta Hawks eredetijét, rábeszélte az ügynöki képviseletét is ellátó Martin Bregman producert a remake-re. Pacino ugyanakkor maradt volna a harmincas éveknél, az már a rendezésre eredetileg felkért Lumet ötlete volt, hogy a a szesztilalom Chicagójában játszódó gengsztertörténetet igazítsák a nyolcvanas évekre, a kubai bevándorlók által ellepett, kokainmámorban úszó Miami talmi csillogására. Lumet ugyanakkor több politikát szeretett volna a filmbe csempészni (konkrétan: a kormány felelősségét firtatta volna a kábítószerkereskedelem mértékét illetően), ezért Bregman lecserélte Brian De Palmára, s forgatókönyvírónak felkérte Oliver Stone-t, aki viszont csak azután mutatott érdeklődést a film iránt, miután beszélt Lumet-vel, s beleszeretett az általa kigondolt változtatásokba. 

A sebhelyesarcúForrás: AFP

Pacino erőszakban és keresetlen szókimondásban tobzódó A sebhelyesarcú-ja új irányt mutatott a gengszterfilmeknek, levetve magáról minden eleganciát és szentimentális romantikát, miközben a film egésze (beleértve Al Pacino elementáris játékát) a szélsőségekig stilizált eszközökkel mutatja be a hataloméhes bűnözők nyers, gátlástalan és kegyetlen világát. 

Aztán Pacino filmkarrierje valóban megfeneklett. A függetlenségi háború bukásra ítélt fércműve (Amerika fegyverben, 1985, r.: Hugh Hudson) után négy évig csak színházban játszott, s csupán A szerelem tengere (1989, r.: Harold Becker) című neo-noir kiábrándult zsarujaként vett új lendületet filmes pályafutása.

A kilencvenes évek elején Coppolával lezárta A Keresztapa-trilógiát (1990), kiemelkedett Warren Beatty képregényadaptációjának (Dick Tracy, 1991) szereplőgárdájából, Michelle Pfeiffer oldalán új aspektusba helyezte a párkapcsolati dilemmákat a Krumplirózsá-ban (még akkor is, ha a filmet rendező Garry Marshall kritikusai joggal kérik számon, hogy az 1991-es film kiindulópontjául szolgáló darab női főszerepét Terrence McNally nem egy Pfeifferhez hasonlatos szépségre, hanem egyenesen Kathy Bates-re írta). 

Egy asszony illataForrás: AFP

Pacino eddigi egyetlen Oscar-díját egy újabb remake, az Egy asszony illata (1992) hozta el számára (Martin Brest az olasz Dino Risi 1974-es komédiáját amerikanizálta, amelyben Vittorio Gassman alakította a főszerepet) – s bár tökéletesen hozta a lobbanékony természetű vak katonatisztet, nem ez volt a legjobb alakítása az évtizedben. Akkor már inkább a David Mamet darabjából készült Glengarry Glen Ross (1992, r.: James Foley) ügyeskedő ingatlanügynöke, amelyért az Egy asszony illatá-val egy évben jelölték mellékszereplői Oscarra (eddig összesen kilencszer jelölték akadémiai díjra) vagy a Carlito útja (1993, r.: Brian De Palma) börtönből szabadult, becsületes életre vágyó, de a bűn szorításában vergődő nehézfiúja. 

Carlito útjaForrás: AFP

Noha karrierjének a kilencvenes években kezdődő második szakaszában Al Pacinót egyre többször illetik azzal a kritikával, hogy hajlamos túljátszani a szerepeit, a végletekig fokozott érzelmeket sokszor megköveteli a szerepe, ráadásul egy-egy film épp az alakítása miatt is vált felejthetetlenné, legyen szó megszállott rendőrről (Szemtől szemben, 1995, r.: Michael Mann), szánalmasan kisstílű maffiózóról (Fedőneve: Donnie Brasco, 1997, r.: Mike Newell), rámenős tévés riporterről (A bennfentes, 1999, r.: Michael Mann), szenvedélyes amerikaifoci-edzőről (Minden héten háború, 1999, r.: Oliver Stone) vagy magáról a sátánról (Az ördög ügyvédje, 1997, r.: Taylor Hackford).

A filmtörténeti pillanat, amire a két színész rajongói több mint két évtizedet vártak: Al Pacino és Robert De Niro közös jelenetben a Szemtől szemben c. filmbenForrás: Intercom

A színészi munkához elengedhetetlen megszállottságról, szenvedélyről és gyötrelemről Al Pacino fikciós dokumentumfilmek rendezőjeként is igyekezett árnyalt képet festeni: a Richárd nyomában (1996) esetében Shakespeare, a Wilde Salomé-ban (2011) Oscar Wilde nyomába eredve mutatta meg, hogy a színész hogyan próbál az alkotói szándékait, a leírt szavak minden korszakban általános érvényű jelentését fürkészve közelebb jutni színpadi szerepeinek még hitelesebb megformálásához. 

A kétezres évek elején a saját maga finanszírozta és rendezte Kínai kávé (2000), majd a norvég Erik Skjoldbjærg Álmatlanság című thrillerének Christopher Nolan által dirigált remake-jében (2002), illetve A velencei kalmár (2004, r.: Michael Radford) Shylockjaként tudta igazán megmutatni érett kori tehetségét – egész egyszerűen azért, mert az évtizedben készült filmjeiben (Pénz beszél, BeavatásA törvény gyilkosa) legtöbbször önismétlésre kényszerült, a forgatókönyv szorításában nem találva kiutat a megújuláshoz. 

A velencei kalmárForrás: SPI

A 2010-es években főként a televízióban aratott sikereket, például a Dr. Jack Kevorkian történetéből készült Dr. Halál (2010, r.: Barry Levinson) című eutanáziadrámában vagy a szintén megtörtént eseményeket feldolgozó, a legendás zeneproducer gyilkossági ügyét felelevenítő Phil Spector (2013, r.: David Mamet) címszereplőjeként. A moziban néhány aprócska villanás mellett a Danny Collins (2015, r.: Dan Fogelman) kiöregedett rocksztárjaként alakított emlékezeteset, illetve a Netflix által gyártott, a mozikban csak korlátozottan forgalmazott Martin Scorsese-gengsztereposz, Az ír (2019) Jimmy Hoffájaként. A szakszervezeti vezető szerepében Al Pacino ugyanazt tudta megmutatni elementáris hitelességgel, amit karrierje kezdetén Michael Corleoneként: hogy egyetlen szerepben képes ötvözni az amerikai elit és a munkásosztály erkölcsi zsákutcába tartó hősét.