Ultrák: Országomat a csapatért

2020.05.29. 18:30

A megszállott fociszurkolók, horribile dictu a futballhuligánok világa rendre megihleti a filmeseket, s noha Hollywoodot hidegen hagyja a téma, az öreg kontinensen előszeretettel készülnek az Ultrák-hoz hasonló darabok. S bár ezen művek színvonala erőteljesen ingadozó, az elsőfilmes Francesco Lettieri kétségtelenül minden tőle telhetőt megtett, hogy mély és átélhető formában ragadja meg a kívülállók számára nehezen értelmezhető "életérzést".

Nápolyban járunk, ahol (ahogy Olaszország-szerte) szinte vallás a labdarúgás, de nem a Napoli, hanem egy fiktív csapat, az Apacsok szurkolóinak életét nyomon követve. A csoport hierarchikusan működik, élen a veterán alapítókkal, s vezetőjükkel Sandróval (Aniello Arena), majd a középkorú, erejük teljében levő felnőttek következnek, végül a feltörekvő, bizonyítani vágyó fiatalok. Nézeteltérések, tragédiák, összetartás, generációs különbségek. Ezekbe a témákba nyerünk betekintést hőseink szemén keresztül. 

UltrákForrás: Netflix

Az Ultrák nem egy történetet mesél el, sokkal inkább egy állapotot hivatott bemutatni. Rögtön a nyitányban látható kiírásokban leszögezik, hogy amit látunk, fikció. Sem a nápolyi szurkolók nem segédkeztek, sem a valóság más, dokumentált mozzanataiból nem merítettek a film elkészülte során. Ennek a következő jelenet azonnal ellent is mond, elvégre valós archív felvételeket látunk többek közt a Napoli 1984 és1991 között ünnepelt sztárjáról, Diego Maradonáról, a stadionokban uralkodó hangulatról, rosszabb esetben káoszról. Ez a fajta ellentmondásosság sajátosan körbelengi Lettieri munkáját. A karakterek rendre megkérdőjelezhető döntéseket hoznak, panaszkodnak, majd a szöges ellentettjét csinálják az eltervezettnek. Ennek ékes példája Sandro kifakadása, amikor szembesíti társát azzal, hogy a csoport tönkretette az életét. Ez azért mondvacsinált konfliktus, mert senki nem szorított pisztolyt a fejéhez és kényszerítette erre az életre. Saját maga választotta ezt az utat, mégis mást hibáztat érte. Érthető a vívódása, a kiöregedéssel járó kételyek, de Lettieri egyszerűen túl esetlenül nyúl a személyes drámához.

UltrákForrás: Netflix

Hasonló a fiatal srác esete, aki bosszút akar állni halott bátyjáért, miközben képtelen eldönteni, hogy az öregek vagy a fiatalok pártjára álljon. A legnagyobb baj az Ultrák-kal, hogy hiába igyekszik minden erejével, az ábrázol eseményeknek az átlagnéző szempontjából nincs tétje – és tény, hogy nem mindenki képes átérezni ennek a világnak a lényegét, de illett volna kicsit aprólékosabban bemutatni ezt a szubkultúrát.

Az Apacsok összetartoznak, kiállnak egymásért, mégis nagy a széthúzás a generációs különbségek miatt, ám ebbe is csak belekóstolunk, nincs idő kibontani, mert lépünk át egy teljesen másik szálra. Célszerűbb lett volna egy központi konfliktust keresni, mert így hajlamos szétesni a cselekmény. Amit azonban nem lehet elvitatni, hogy az atmoszféra tökéletesen a helyén van, s nagyon úgy tűnik, hogy Lettieri épp az életérzést akarta megmutatni, s ennek érdekében feláldozta a cselekményt a hangulat oltárán. Aki egy kicsit is fogékony a film hangulatára, azt képes berántani a nápolyi miliő és Sandroék ellentmondásosságában is átélhetően megmutatott életfilozófiája. Noha a zárást leszámítva nincsenek tömegjelenetek, a meccsekből is kimaradunk, mégis átélhető, hogy mitől lehet olyan jó érzés ehhez a csoporthoz tartozni. Sokszor nincs értelme a balhéknak, illetve a dráma is kissé felszínes, de megvan benne az a megfoghatatlan varázs, ami képes bekebelezni az embert.

Az Ultrák érdekes film, mely elsősorban a generációk közti különbségről, kiöregedésről szól, de túlzottan mélyen egyik témát sem érinti. Nincs feloldozás, konklúzió, csak a város, a srácok és a csapat. Ugyanakkor a fociultrákról szóló filmek közül eddig egyetlen egy sem tudta még ilyen erővel megragadni a kiégés állapotát, azt, amikor a drukkert már alig hajtja a korábbi életét minden téren mozgató szenvedély. És ennek a kiégési állapotnak érzékeltetésében kifejezetten erős az Ultrák.