Gena Rowlands: a legbátrabb múzsa

Éjszaka a Földön

Kilencvenéves lett Gena Rowlands (1930. június 19.), aki első férje, az amerikai független film rendezőzsenijének, John Cassavetes remekműveiben vált halhatatlanná. Olyan, az emberi kapcsolatok hiteles ábrázolását leginkább a realista színészet eszközével megragadó filmekben, mint az Arcok (1968), a Minnie és Moskowitz (1971), az Egy hatás alatt álló nő (1974), a Premier (1977), a Glória (1980) és a Szeretetáradat (1984). Persze, hiba lenne az amerikai filmszínészet páratlan erejű egyéniségének életművét arra a hét (a New York árnyai aprócska, stáblistán sem jelzett villanásával együtt nyolc) filmre szűkíteni, amelyekben Cassavetes cinkostársaként, múzsájaként bátran és őszintén tárta fel a legmélyebb emberi érzéseit, elvégre olyan rendezők számíthattak mindig kiváló alakításaira, mint Woody Allen, William Friedkin, Paul Mazursky, Paul Schrader, Lasse Hallström vagy Jim Jarmusch. Sőt, nemcsak férje, de gyerekei számára is múzsa tudott lenni: Nick és Zoe Cassavetes az általuk rendezett filmekben is támaszkodhattak édesanyjuk érzékeny jelenlétére.

Két Oscar-jelölés (Egy hatás alatt álló nő és Glória), egy életműdíj az amerikai filmakadémiától, nyolc Golden Globe-jelölésből két díj (Egy hatás alatt álló nő és a The Betty Ford Story című 1987-es tévéfilm), nyolc Emmy-jelölésből három tévés szobor (The Betty Ford Story, Face of a Stranger, Hysterical Blindness), vagy épp a berlini Ezüst Medve a Premier-ért – csak a legfontosabb elismerések, amelyek alátámasztják Gena Rowlands színészi nagyságát.

Arcok (Gena Rowlands) Forrás: AFP

Ugyanakkor érdemes leszögezni: Rowlands elmaradt Oscar-díja egyike az amerikai filmakadémia legnagyobb mulasztásainak, amelyet az (akkor már 85 éves, jóformán visszavonult Rowlands számára "odaítélt") életműdíjjal sem lehet jóvátenni. Ahogy a rendezőzseni, színészóriás John Cassavetes meg nem kapott három Oscarja (legjobb mellékszereplő: A piszkos tizenkettő, legjobb forgatókönyv: Arcok és legjobb rendezés: Egy hatás alatt álló nő) is mintha azt mutatnák: a tehetséget a jelöléssel részben elismerő Hollywood a díjak oda nem ítélésével igyekezett büntetni a házaspárt, amiért keresetlenül őszinte remekműveikkel szélesre tárták a lehetőségek kapuját az amerikai független film előtt.

John Cassavetes filmjei rendre a szeretetről, a szabadságvágyról, a hétköznapi konfliktusokról, a lehetőségek kereséséről és elszalasztásáról, az emberi kapcsolatok, érzelmek és erőfeszítések bonyolultságáról szólnak – s ezek életszerű ábrázolásában (már az improvizáción alapuló alkotófolyamatban is) az első helyre, a középpontba helyezte a színészt, aki azonosulva szerepével voltaképp önmagát, az embert alakította.

Egy hatás alatt álló nő (Peter Falk és Gena Rowlands) Forrás: AFP

Gena Rowlands a férje filmjeiben tehát kendőzetlenül tárulkozott ki: szó szerint a lelkét adta. Minden mozdulata, gesztusa, mimikája: a belső folyamatok pontos és hiteles külső, fizikai megnyilvánulásai – de valóban, olyannyira hitelesek, hogy a nézőnek az a benyomása támad: ezek a megnyilvánulások csak és kizárólag valós tapasztalatok alapján rekonstruálhatók, s hogy az életrajzi adatok, a magánélet hullámvölgyeinek ismerete nélkül is biztosan érezhető, a színész valóban megjárta a lelki pokol összes bugyrát (s persze: sikerrel vergődött ki azokból).

Mindent egybevetve: Gena Rowlands a modern film legnagyobb amerikai színésznője.

Persze, a bátor alakítások a nézőtől is bátorságot kívánnak, mert nem egy nagy történet egyszerű igazságával (vagy épp fordítva), hanem a valóságos élettel és az érzelmek nyers valóságával szembesítenek, amit olykor kifejezetten kellemetlen nézni, legyen szó az Egy hatás alatt álló nő háziasszonyának összeomlásáról, a Minnie és Moskowitz csalódott múzeumi kurátornőjének vívódásairól vagy a Premier színésznőjének totális életválságáról.

Premier (John Cassavetes és Gena Rowlands) Forrás: AFP

Rowlands Cassavetes filmjeiben tudta legjobban megmutatni páratlan tehetségét, de már az első közös film (ha nem számoljuk a New York árnyai-t), a stúdiómegrendelésre készült Gyermeki várakozás (1963) előtt brillírozott. 1953-ban végzett a New York-i Amerikai Színművészeti Akadémián (egy évvel azelőtt, hogy Cassaveteshez feleségül ment), és hamar befutott a Broadway-n, valamint a korszak népszerű televíziós műsoraiban (Top Secret. The United States Steel Hour, Armstrong Circle Theatre etc.), hogy aztán a filmipar is felfedezze magának: 1958-ban debütált a nagyvásznon Jose Ferrer The High Cost of Loving című kapcsolati komédiájának főszereplőnőjeként. Majd jött David Miller (Dalton Trumbo forgatókönyvéből készült) kiábrándult modern westernje, Az utolsó cowboy (1962) és a The Spiral Road című egzotikus kalandfilm (1962, r: Robert Mulligan), a férje rendezte Gyermeki várakozás, majd a Tony Rome (1967, r.: Gordon Douglas) című neo-noir Frank Sinatra oldalán, hogy aztán az egy évvel későbbi Arcok-kal (a filmtörténet egyik legszebb és legösszetettebb prostituáltszerepe az övé) végleg eldőljön: Gena Rowlands nem a stúdiófilmek üdvöskéjeként, hanem az amerikai független film nagyasszonyaként alkosson maradandót.

Az utolsó cowboy (Kirk Douglas és Gena Rowlands) Forrás: AFP

Persze a Cassavetes-évek alatt is vállalt "más jellegű" munkákat – már csak azért is, mert színész-rendező férje elsősorban a saját és felesége ilyen, bőséges színészi feladataiból származó bevételeiből finanszírozta rendezői életművét, ráadásul gyakran szerepeltek közösen mozgóképekben, legyen szó tévés munkáról (Alfred Hitchcock Presents: Murder Case), olasz bűnfilmről (A sérthetetlenek), nagy kiállású, de alacsony nívójú akciófilmről (Rémület a stadionban) vagy épp Paul Mazursky modernizált Shakespeare-adaptációjáról (Vihar) – s ez utóbbi talán még közel is áll a Cassavetes-Rowlands opusok szellemiségéhez, még ha nem is ér fel azok színvonalához.

Vihar (John Cassavetes és Gena Rowlands) Forrás: AFP

A Premier-ben – Cassavetes legnehezebb, a nézőpontokat megsokszorozó művében – olyan elsöprő erővel, hátborzongató mélységgel és tiszta természetességgel alakítja a középkorú színésznő válságát, hogy ebben, a színházat a filmbe ültető alkotásban úgy tűnik, végképp elmosódik a határ a szerep és a valóság között: mintha Rowlands valóban azt érezné, elvesztette vonzerejét, nem csupán színésznőként, de nőként is.

Fáradtnak és depressziósnak éreztem magam

– mondta még legemlékezetesebb alakítása, az Egy hatás alatt álló nő után. Ezt a fáradtságot és depressziót más formában vitte tovább a Premier-ben, hogy aztán a két utolsó Cassavetes-film, a Glória és a Szeretetáradat, majd a Woody Allen rendezte Egy másik asszony (1988) főszerepeivel bizonyítsa: színésznőként szó sincs válságról, nincs az amerikai filmjátszásban még egy olyan asszony, aki pusztán a hallgatásával, egyetlen ajakbiggyesztésével, orrának ártatlanul természetes, mégis jelentőségteljes megérintésével képes lenne hozzá hasonló szuggesztív erővel magára vonni a figyelmet, uralma alá vonni a vásznat.

Woody Allen és Gena Rowlands az Egy másik asszony forgatásán Forrás: woodyallen.com

Cassavetes halála után (1989) az amerikai független filmezés legújabb hullámának egyik jeles alakja, Jim Jarmusch taxis szkeccsfilmjében tért vissza a gyászból: az Éjszaka a Földön (1991) a Los Angeles-i jelenetben szakmai (és talán magánéleti) nehézségekkel küzdő hollywoodi színészügynököt alakít, akit az őt otthonába szállító sofőrlány (Winona Ryder) egyszerű, de határozott jövőképe zökkenti ki egy pillanatra a szórakoztatóipar lélekölő monotonitásából. Túl a hatvanon is: Rowlands gyönyörű, de itt, Jarmuschnál kezdődik a színésznő bölcs öregedése. Amelynek újabb és újabb lenyűgöző állomásait például a nem túl jelentős, de erős jelenléte miatt mégis emlékezetes Lasse Hallström rendezte könnyed romantikus film, a Szóbeszéd (1995), a Zsigmond Vilmos által fotografált Szeress, ha tudsz! (1998) vagy épp a Párizs, szeretlek! részben általa írt, Gérard Depardieu rendezte epizódja mellett főként gyermekei, Nick és Zoe Cassavetes filmjeiben mutatta meg.

Szeress, ha tudsz! (Sean Connery, Dennis Quaid és Gena Rowlands) Forrás: Budapest Film

John Cassavetes és Gena Rowlands mindhárom gyereke (Nick, Alexandra és Zoe) követte a szülőket a színészi, rendezői pályán, s hogy Rowlands nem csupán a férje, hanem gyerekei számára is ihletadó múzsa volt, azt öt további Cassavetes-film, a Nick által rendezett Csillagot az égről (1996), az Életem szerelme (1997), a Szerelmünk lapjai (2004), a Yellow (2012) és Zoe Cassavetestől a Tört angolsággal (2007) bizonyítja. De főként a Csillagot az égről és a Szerelmünk lapjai – a rendezői debüt "alkalmi nagymama" főszerepére nem is választhatott volna Nick Cassavetes alkalmasabb és hitelesebb színésznőt, miközben a Szerelmünk lapjai-ban főként neki és James Garnernek (és nem annyira a nézői érdeklődést szító Ryan Gosling és Rachel McAdams kettősének) köszönhető, hogy a sírig tartó nagy szerelem története nem fullad hollywoodias giccsbe, s valóban úgy érezzük, két ember igazán és őszintén megismerheti egymást.

Nick Cassavetes és Gena Rowlands a Szerelmünk lapjai forgatásán Forrás: AFP

A Glória sikere után (a film elnyerte a velencei filmfesztivál fődíját, az Arany Oroszlánt) mondta Rowlandsről rendező férje:

Gena egy csoda, aki bármire képes. Eltökélt és tiszta. Nem érdekli a filmszerűség, hogy hol a kamera, hogy jól mutat-e – egyetlen dolog érdekli, hogy hiszel-e neki

A 90 éves Gena Rowlands az amerikai filmjátszás legőszintébb és legtermészetesebb színésznője. Aki megnézi legjobb filmjeit, hisz neki – és nem tud kibújni a hatása alól.