Az Oscar-díjas színész, aki divatba hozta a kopaszságot

2020.07.11. 22:08

Száz éve, 1920. július 11-én született Yul Brynner, az első hollywoodi kopasz filmcsillag. Az Anna és a sziámi király főszerepéért borotválta le a haját (alakításáért 1957-ben Oscar-díjat nyert), s a továbbiakban is főleg így állt kamera elé. Noha például az olyan filmekben, mint a Salamon és Sába királynője (1959) vagy az Arnold, a bajkeverő (1968) markáns arcszőrzettel (parókában és bajusszal, szakállal) alakította Izrael bölcs királyát, illetve a banditából a mexikói forradalom egyik vezéralakjává vált Pancho Villát, elsősorban kopasz szerepeivel teremtett valóságos divatot. Számos rajongója követte példáját, a hatvanas években a tar koponyát egyenesen Brynner-stílusként emlegették az amerikai fodrászok, miközben az 1985. október 10-én tüdőrákban meghalt színész karizmatikus alakításaival olyan kopasz sztárok előtt is utat tört a filmiparban, mint Telly Savalas, Ben Kingsley, Bruce Willis, Vin Diesel vagy Dwayne Johnson.

A száz éve született Yul Brynner kalandos élete önmagában filmre kívánkozik, ahogy arról is lehetne izgalmas dokumentumfilmet forgatni, miként változott meg a színész hatására a kopaszság elfogadása Hollywoodban és persze a filmipar mintaadásának köszönhetően a legszélesebb társadalmi körben. Mert – derül ki például Kerry Segrave Baldness: A Social History, a kopaszság "társadalomtörténetét" elemző könyvéből – Brynner színre lépése előtt kifejezetten szégyellték a filmszínészek, hogy a kor előrehaladtával veszítettek dús hajkoronájukból (az ötvenes években például olyan sztárok rejtették ritkuló hajukat paróka alá, mint Charles Boyer, Gene Kelly vagy Fred Astaire), és ezzel voltaképp a mozirajongók számára is azt közvetítették, hogy a férfikopaszság szégyellni való dolog. 

Anna és a sziámi király (Yul Brynner és Deborah Kerr)Forrás: 20th Century-Fox

Azzal azonban, hogy második játékfilm-szerepe, az Anna és a sziámi király (1956, r.: Walter Lang) sikere után Yul Brynner legtöbbször kopaszon állt kamera elé, már rövid távon is legitimálta a tar koponyát a gyöngyvásznon. Persze ezek zöme eleve "egzotikus" szerep volt, amelyeknél a kopaszság mintegy következett a karakterből, miközben természetesen megjelenésének e "negatív" többlete kifejezetten segítette is e figurák életre keltésében: az Anna és a sziámi király-ban IV. Ráma (Mongkut) uralkodót, az Anasztáziá-ban (1956, r.: Anatole Litvak) a cár Párizsba emigrált tisztjét, a Tízparancsolat-ban (1956, r.: Cecil B. DeMille) II. Ramszesz fáraót, a Dosztojevszkij-adaptáció A Karamazov testvérek-ben (1958, r.: Richard Brooks) a jobb sorsra érdemes, lobbanékony és léha Mityát, a George Tabori forgatókönyvéből készült, az 1956-os forradalom végnapjaiban, Magyarországon játszódó Az utazás-ban (1959, r.: Anatole Litvak) a szerelem és a kötelesség között vívódó Szurov őrnagyot alakította.

TízparancsolatForrás: Paramount Pictures

Korai "kopasz" filmjei közül egyedül a Kuroszava-ihlette A hét mesterlövész-ben (1960, r.: John Sturges) alakított vérbeli amerikai karaktert, olyan figurát, akit akár hajjal is játszhatott volna – mint ahogy hajjal (pontosabban: parókában) szerepelt A kalóz-ban (1958, r.: Anthony Quinn) vagy a Salamon és Sába királynőjé-ben (1959, r.: King Vidor). Chris Adamsként A hét mesterlövész-ben azonban átörökítette a kopaszságot az egzotikus szerepkörből a klasszikus Hollywood ősi és "legamerikaibb" műfajába, a westernbe, ráadásul nem gonosztevőként, hanem a mexikói falu megvédésére felbérelt párbajhősök vezéreként (némi egzotikum azért akad: Adams ugyanis egy francia eredetű louisianai kisebbségből származik: cajun). Innentől fogva pedig megállíthatatlan volt a kopaszság felvállalása: 1965-től Telly Savalas is már csak kopaszon volt hajlandó játszani, majd a Love Story-ban (1970, r.: Arthur Hiller) az akkor 63 éves Ray Milland is úgy érezte, túl sokáig erőltették rá a parókát, s amikor a negyvenes-ötvenes évek meghatározó, Oscar-díjas sztárját (Férfiszenvedély, 1945, r.: Billy Wilder) arról kérdezték, hova lett a haja, azt felelte, egy dobozban tartja dél-franciaországi birtokán. 

A hét mesterlövész (Yul Brynner, Steve McQueen, Horst Buchholz, Charles Bronson, Robert Vaughn, Brad Dexter és James Coburn)Forrás: United Artists

Brynnernek köszönhetően egyre több filmsztár mert kopaszon a kamerák elé állni – miközben a színész egyszerűen csak felismerte: haj nélkül férfiasabb és különlegesebb a megjelenése. De nem csupán kopaszságával igyekezett fenntartani a személyével kapcsolatos egzotikumot: a vele készült interjúkban a Julij Boriszovics Brinerként, egy svájci mérnök-feltaláló apa és egy orosz doktor lánya házasságából Vlagyivosztokban született színész egyébként is izgalmas származását és fiatalkorát rendre kiszínezte. Mivel apjának nem csak svájci német, de orosz felmenői is voltak, anyja pedig részben mongol származású volt, Brynner sokszor azt állította,hogy Taidzse Kahn néven egy mongol bányamérnök és egy román cigánylány gyermekeként született Szahalinon. 

A füllentés olyan jól sikerült, hogy a cigánysággal számos interjújában szimpatizáló Brynnert 1977-ben "származása" okán is megválasztották a Nemzetközi Roma Szövetség tiszteletbeli elnökévé. Művészkarrierjének beindulását valóban romáknak köszönhette: miután négyéves korában a szülei elváltak, anyjával először a kínai Harbinba, majd 1934-ben Párizsba költöztek, ahol egy vendéglőben fellépő orosz cigányzenekar hatására kezdett gitározni, hogy aztán énekes nővérét kísérhesse párizsi bárok színpadán. Újabb kínai kitérő után, egy baleset miatt szó szerint derékba tört cirkuszi akrobata karriert követően 1940-ben érkezett az Egyesült Államokba, hogy akkor már ott élő énekes-színésznő nővére segítségével leukémiás édesanyjukat gyógykezeltesse.  

A második világháború alatt Brynner francia nyelvű rádióbemondóként dolgozott az Egyesült Államok Háborús Információs Irodája számára: a németek által megszállt francia területek lakóinak tolmácsolta az amerikai kormány üzeneteit. Ezzel párhuzamosan Mihail Csehov (a nagy orosz drámaíró Anton Pavlovics Csehov színész, rendező, antropozófus unokaöccse) színiiskolájában képezte magát, s kisebb szerepben ugyan, de mégis hamar, már 1941-ben bemutatkozott a Broadway-n.

Az első, komolyabb áttörésre nyolc évet kellett várnia: Benedek Lászlótól megkapta első filmszerepét (Port of New York), miközben első felesége (összesen négyszer házasodott), a színésznő Virginia Gilmore kapcsolatai révén a tévére átköltöztetett rádiós drámaantológia-műsor, a Studio One egyik rendezője lett a CBS-nél. 

A következő évben pedig beválogatták a karrierjét egyszerre már korán megkoronázó, de be is robbantó Broadway-produkció, a Margaret Landon 1944-es regényéből készült Richard Rodgers-Oscar Hammerstein II musical Anna és a sziámi király férfi főszerepére. A darabban összesen 4 625-ször állt színpadra a világ számos pontján, 1952-ben elnyerte a Broadway-produkciók legrangosabb díját, a Tony-t, s az 1956-os filmadaptációért az amerikai filmakadémia elismerését. Hét év telt el első és második filmszerepe között, de 1956-tól kezdve húsz éven keresztül folyamatosan forgatott, 1976-os hollywoodi visszanonulásáig közel 50 filmben és tévésorozatban (köztük az Anna és a sziámi király 1972-es minisorozat-változatában) játszott – színészi nagyságát pedig mi sem bizonyítja, hogy a rá osztott szerepkör elég széles skálán mozgott, könyörtelen alakokat és érzelmesebb férfiakat egyaránt megformált, de szenvedélyes játékában gyakorta igyekezett e két, csak látszólag távol eső vonást közös nevezőre hozni.

Igaz, a hatvanas évektől leginkább a western-, kaland- és akciófilmekre fókuszált (Menekülés Zahrainból, Taras Bulba, MorituriA hét mesterlövész visszatérThe Double Man etc.) s vált a korszak Hollywoodjának egyik legmarkánsabb férfiszimbólumává – s csábította el a vásznon (s olykor a vásznon kívül is) szebbnél szebb színésznők sorát (feleségei mellett olyan hírességekkel volt románca, mint Marlene Dietrich, Judy Garland, Joan Crawford és Ingrid Bergman). 

Feltámad a VadnyugatForrás: Metro-Goldwyn-Mayer

Utolsó hollywoodi éveiben olyan szerepekkel tette halhatatlanná magát, mint a jövőbeli tematikus vidámpark önálló életre kelt fegyverforgató androidja a Feltámad a Vadnyugat-ból (1973, Michael Crichton) vagy a nukleáris apokalipszis utáni New York-ban játszódó Az utolsó harcos (1975, r.: Robert Clouse) világmegváltó küldetésre felkért harcművésze. 1976-ban mutatták be utolsó két filmjét, a Feltámad a Vadnyugat-ot folytató Eljövendő világ-ot (r.: Richard T. Heffron) és az olasz Con la rabbia agli occhi című akciófilmet (Haragos tekintet, r.: Antonio Margheriti, akiről egyébként Quentin Tarantino két filmjében, a Becstelen brigantyk-ban és a Volt egyszer egy... Hollywood-ban is megemlékezett).

Az utolsó harcosForrás: Warner Bros.

A színészet (és rendezés) mellett fotósként, íróként és gitárosként is elismert Brynner már visszavonult a filmszínészettől, amikor egy torokprobléma kivizsgálásakor 1983-ban előrehaladott tüdőrákot állapítottak meg nála. A színész 12 éves korától 51 éves koráig, amíg le nem szokott, erős láncdohányos volt: olykor napi öt doboz cigarettát is elszívott. 1985. október 10-én bekövetkezett halála előtt néhány hónappal (1985 júniusában) még fellépett a Broadway-n az Anna és a sziámi király-ban, még azután is, hogy januárban egy tévéműsorban élő adásban tudatta a közönséggel a halálos diagnózist. Ekkor osztotta meg azt a vágyát is, hogy ha még marad ereje, készítene egy erőteljes dohányzás-ellenes reklámot. 

Most, hogy meghaltam, azt mondom: ne dohányozzatok. Akármit csináltok is, ne dohányozzatok. Ha semmissé tehetném a dohányos éveim, akkor most nem kellene a rákkal foglalkoznom. Ebben biztos vagyok – mondta Brynner a kamerába nézve. Ezt a tárgyilagossága miatt is hatásos interjúrészletet, a színész utolsó, tragikus és egyben legszemélyesebb és legmegrázóbb "alakítását" a halála után valóban felhasználta az amerikai dohányzásellenes lobbi, így Brynner nem csupán a kopaszság, de az egészséges életmód egyik legnagyobb hollywoodi képviselőjévé vált.