Hollywood kegyetlen, hazug, gyáva és gőgös. Hetven évvel ezelőtt, 1950. augusztus 10-én mutatták be Billy Wilder keresetlenül őszinte és cinikus film noirját.

„Én vagyok minden idők legnagyobb sztárja" – jelenti ki teátrális pózba merevedve az Alkony sugárút tragikus hősnője, Norma Desmond, a némafilmek egykori csillaga, aki elkeseredve vágyik vissza a dicsfénybe. A téboly peremén táncol, végül mélyre zuhan: a valaha volt pompa és a mellőzöttség szürke valósága között tátongó sötét szakadékba. Ellenben Norma Desmond megkopott hírnevével, az Alkony sugárút értéke megkérdőjelezhetetlen, Billy Wilder klasszikusa valóban, s mind a mai napig az egyik, ha nem a legjobb mozgókép, amit az Álomgyár kiábrándító valóságáról valaha készítettek. Radikális, gúnyos, illúzióromboló, szókimondó hollywoodi vallomás, amely ráadásul nem csupán a szórakoztatóiparnak, de a mindenkori közönségnek is tükröt tart. 

Alkony sugárút (William Holden és Gloria Swanson)Forrás: Paramount Pictures

Noha – a címében és a cselekmény fő helyszínében a valóságos, Beverly Hillst átszelő, az 1920-as évek mozicsillagainak kedvelt lakóhelyéül szolgáló sugárutat, a Sunset Boulevard-t megidéző – Alkony sugárút fekete humorban és vitriolos kritikában meghempergetett film noir, Billy Wilder műve legalább annyira hátborzongató hollywoodi szociohorror is. Eleve úgy indul, akár egy kísértetmese: az amerikai filmtörténet egyik leghíresebb, formaújító nyitányában egy előkelő villa medencéjéből halásznak ki a rendőrök egy holttestet, a film férfi főszereplőjét és egyben narrátorát. 

A noiroknál már korábban is alkalmazott keretes flashback szerkezetet Wilder azzal frissítette fel, hogy a történetet – akár egy vallomást – egy "hulla" meséli el: a harmincas évei elején járó Joe Gillis forgatókönyvíró (William Holden) hat hónappal korábban elkeseredetten próbál meg eladni egy nem túl ígéretes forgatókönyvet a Paramount Pictures egyik producerének, majd hazafelé autózva észreveszik és üldözőbe veszik a kocsiját lefoglalni akaró végrehajtók; menekülés közben defektet kap, de még el tudja rejteni a járművet egy elhagyatottnak hitt Sunset Boulevard-i villa üres garázsában.

Alkony sugárútForrás: Paramount Pictures

Persze a villa nem lakatlan, a némafilmek egykori sztárja, Norma Desmond (Gloria Swanson) és inasa, Max (Erich von Stroheim) élnek benne, akik azt hiszik, Gillis az a temetkezési vállalkozó, aki azért érkezett a szebb napokat látott birtokra, hogy a színésznő szeretett csimpánzát méltó módon elhantolja. Ismét horror keveredik a noirba: a villa, akár egy kísértetkastély, két lakója (és olykor felbukkanó vendégei) az emlékek birodalmában bolyongó élőhalottak (de nagyon is valóságosak: olyan, a némafilm idején tündöklő sztárok bolondultak bele a későbbi mellőzöttségbe, mint Mae Murray vagy Clara Bow).

Amikor aztán kiderül, Gillis író, a színésznő munkát ajánl neki: segítsen neki a nagy visszatérés reményében (saját maga által) írt Salome terjedelmes forgatókönyvének átdolgozásában. Innen pedig már csak egy ugrás, hogy az anyagi gondokkal küszködő Gillis kénytelen-kelletlen Norma Desmond dzsigolója legyen, miközben titokban egy másik forgatókönyvön kezd dolgozni a korábban őt kritizáló, csinos Paramount-dramaturgnő Betty Schaeferrel (Nancy Olson).

Alkony sugárút (William Holden és Nancy Olson)Forrás: Paramount Pictures

Az Alkony sugárút összefonódó hollywoodi duplaportré, két, a végzetben találkozó párhuzamos életrajz: az önmaga egykori imázsába szerelmes, mások – a közönség és a filmipar rég nem létező – rajongására szomjazó, a valóság elől őrületbe menekülő színésznőé és az újságíróból lett cinikus és kiégett forgatókönyvíróé, aki képtelen érvényesülni Hollywoodban. 

Az amerikai filmvilág csalóka ábrándjaival kíméletlenül, mégis elegánsan leszámoló Alkony sugárút nem csupán azzal – a szórakoztatóiparban manapság is érvényes – jelenségvizsgálattal engedett bepillantást a kulisszák mögé, hogy két főszereplője kapcsolatán keresztül feltárta, hogyan torzítja a személyiséget a hírnév és a hírnév akarása (Desmond az illúziók rabja, a kitartottjává váló Gillis megpróbál felkapaszkodni a színésznő hátán). A csúf véget érő szép reményeken túl, a hollywoodi közeg valóságábrázolásának igényével Wilder ugyanis egy sor más filmipari jelenséget érint, kezdve a felszínes szórakoztatás és a mélyebb tartalom közötti dilemmával. 

„Kíváncsi volnék, mit tartana elfogadhatónak? James Joyce? Dosztojevszkij? – ront neki Gillis A zöldfülű című, baseball-forgatókönyvét bíráló Betty Schaefernek. „A filmnek sem árt, ha van valami eszméje" – válaszol a nő. „Ó, igen. A mondanivaló. Egy jó történet nem elég. Az Elfújta a szelet is visszaadná" – replikázik a sértett író. „Azt én adtam vissza. Azt mondtam: kit érdekel ma a polgárháború?!" – vág közbe a Paramount producere, majd elhomályosodik a tekintete (a 10 Oscar-díjjal kitüntetett Elfújta a szél a filmtörténet egyik legnagyobb kasszasikere lett). 

Rövid jelenet, s mégis: a mindig zseniális forgatókönyvekből dolgozó (szkriptíróként induló, s 6 Oscar-díjából hármat íróként elnyerő) Wilder nem csupán az ötletházalás és -fejlesztés kulisszáiba enged bepillantást, de rögvest minimum két irányból is kritizálja a stúdiókat. 

Vagy ott egy másik, szinte mellékesen odavetett kijelentés, amiben a főhősből kiszóló, osztrák Wilder megfogalmazza lesújtó véleményét az amerikai nagyzolásról (és az annak otthont adó Hollywoodról, annak stúdión kívül is létező "díszletvilágáról"): „Mint minden Kaliforniában, eltúlzott volt az eső is".

Alkony sugárút (Gloria Swanson és Cecil B. DeMille)Forrás: Paramount Pictures

A túlzásokhoz tartozik a hollywoodi sztárrendszer egyik alapvető eleme, a szépség és a fiatalság megszállott dicsőítése – csak napjaink, esztétikai és "fiatalító" plasztikai műtéteken (legtöbbször feleslegesen) átesett sztárjainak tömegét elnézve, a fiktív Norma Desmond nagyon is valóságos alak: Hollywood ontja magából az idő múlásával szembenézni képtelen, mentálisan és fizikailag is meggyötört embereket. 

Az nem tragikus dolog, ha valaki elmúlt 50, csak ha minden áron 20 akar lenni  – veti oda Gillis Norma Desmondnak. Hetven év múltán is aktuális kijelentés. S lám: a Norma Desmondot alakító, az Alkony sugárút idején 53 éves, a megszállottságig egészségtudatos (és ennek köszönhetően: fiatalos) Gloria Swanson szinte követelte Wildertől, hogy ne őt "öregítsék" a szerephez, hanem a nála mintegy 20 évvel fiatalabb William Holdent sminkeljék úgy, hogy még fiatalabbnak tűnjön. Így aztán Norma Desmond kevésbé leharcolt lett, mint amilyennek Wilder megálmodta.

Mégis: a némafilmek egykori nagy sztárja, az Alkony sugárút-tal nem csupán újra visszatérő, de élete alakítását nyújtó Swanson minden más tekintetben megfelelt Wilder elképzeléseinek – úgy játssza Norma Desmondot, mintha az valóban benne ragadt volna a némafilmek világában, széles, geometrikus mozdulatokkal, vagy épp szoborrá merevedve, elnagyolt mimikával, ragadozóként vicsorogva. 

Alkony sugárút (William Holden és Gloria Swanson)Forrás: Paramount Pictires

Sőt, bizonyos mértékig önmagát alakította. Glora Swansonban rengeteg Norma Desmond volt  – jegyezte meg epésen Wilder, aki törekedett arra, hogy a Hollywood-kritikus fikcióba rengeteg ponton beszüremkedjen a valóság, hitelesítve a mesét. Az Alkony sugárút egyik helyszínéül is szolgáló (s nem mellékesen: a filmet gyártó) Paramount stúdió irodájában valódi színészek, rendezők és producerek nevével dobálóznak, Norma Desmond bridzspartnerei (a "panoptikumszökevények", ahogy Gillis gúnyosan nevezi őket) egykori némafilmes sztárok (Buster Keaton, H. B. Warner és Anna Q. Nilsson), de önmagát alakítja a kétszeres Oscar-díjas rendezőlegenda, a bibliai filmek koronázatlan királya, Cecil B. DeMille is, aki épp a Sámson és Delilá-t (1949) rendezi, amikor Desmond megjelenik a forgatáson, s akit "fiacskámnak" szólít, épp úgy, ahogy a valóságban is szólította az általa féltucatszor rendezett Swansont.  

Húsz éve mindenki szabadulni akar szegénytől, kezdve a közönséggel  – mondja DeMille az asszisztensének Desmondról, de neki már nem meri megmondani, hogy esze ágában sincs megrendezni a csapnivaló Salomé-t (sőt, a stúdió producere csak azért hívogatja a színésznőt, mert el akarja kérni a kocsiját egy másik forgatáshoz).

Hasonlóan önironikusan alakítja saját magát a színésznőből a negyvenes-ötvenes évek legrettegettebb pletykaújságírójává lett Hedda Hopper, aki jelenetében ellentmondást nem tűrve parancsol rá az épp a laborba telefonálni igyekvő rendőrre, szálljon ki azonnal a vonalból, mert az ő dolga fontosabb: a színésznő hálószobájában ülve diktálja lapjának a tudósítást a sztár helyszíni kihallgatásáról (ezzel pedig Wilder tágítja a perspektívát: az Álomgyár sokszor átkozott, mégis nélkülözhetetlen fogaskereke a bulvár).

Alkony sugárút (Erich von Stroheim)Forrás: Paramount Pictures

A film legizgalmasabb – igaz, csak az utalások szintjén értelmezhető – "önalakítása" ugyanakkor Erich von Stroheimé. Stroheim az 1920-as évek egyik legtöbbre tartott hollywoodi rendezője volt (az 1924-es Gyilkos arany nagy hatású, megkerülhetetlen remekműként vonult az egyetemes filmtörténetbe), akinek karrierjét nem a hangosfilm, hanem munkamódszerei, alkotói hajthatatlansága (a stúdióigényekkel, főleg a kommersszel szembeni zsigeri idegenkedése) tört derékba, hogy aztán színészként kiváltképp ellenszenves (német) tisztek szerepében zárják skatulyába. A Stroheim által az Alkony sugárút-ban alakított Max von Mayerling is rendezőzseniből lett inassá – és férjből: a Norma Desmondot felfedező és sztárrá varázsoló Max volt a színésznő első férje ("asszonyom háromszor ment férjhez"), aki annyira imádja a nőt, hogy inkább a szolgálatába szegődik, csak a közelében lehessen, aki rendületlenül hisz abban, hogy Desmond kivételes tehetség, és ezért kiszolgálja az illúziót: ő írja a sok száz rajongói levelet a közönség által már rég porba ejtett színésznőnek. 

Három tehetséges rendező volt azokban az időkben: David W. Griffith, Cecil B. DeMille és Max von Mayerling  – mondja Gillisnek az inas. Szűkmarkú, de az említettek zsenijét illetően helytálló kijelentés, ha a kitalált Max von Mayerling nevét az őt alakító Erich von Stroheimével helyettesítjük be. 

Wilder gonosz tréfát űzött az általa nagyra tartott, jóformán földije, a bécsi születésű Stroheimmel. A film egyik epizódjában Gillis és Desmond megnézik a színésznő egyik érett sikerét, a filmet maga Max fűzi a vetítőgépbe – a filmrészlet a Kelly királynőjé-ből (1928) származik, amelyet Stroheim rendezett, Swansonnal a főszerepben, s amelynek forgatásáról az elégedetlenkedő sztár kirúgatta Stroheimet, elindítva ezzel a direktort az ellehetetlenülés útján.

Alkony sugárút (Gloria Swanson)Forrás: Paramount Pictures

Az Alkony sugárút igazi, tragikus szerelmes hőse Max von Mayerling – a rendezőként még a cukormáz alatt is a tragédiát kereső Erich von Stroheim pedig a film sok hiteles színésze között is a leghitelesebb, elvégre színészként, más alkotók inasaként maradt imádata a film közelében. Az Alkony sugárút ugyanis minden kritikája, rémisztő szociográfiája ellenére nem más, mint szemrehányó szerelmi vallomás a mozi világához. 

Hisz az én életem a film. Csak ez volt mindig és semmi más. Csak én és a kamerák, és azok a drága emberek, akik ott a sötétben ülnek  – ezek nem csupán egy gyilkossá lett, őrült színésznő szavai, de Wilder, minden filmes nevében elhangzó vallomása, amit persze az utolsó, szállóigévé vált mondattal igyekezett zárójelbe tenni: Köszönöm, kedves DeMille, kezdhetjük a felvételt  

Az imádat tárgyáról a leplet lerántó, minden elemében tökéletes filmet 11 Oscar-díjra jelölték, amelyből hármat megkapott (a látványterv mellett Charles Brackett, D. M. Marshman, Jr. és Billy Wilder a  forgatókönyvért, illetve Franz Waxman a hátborzongatóan zseniális filmzenéért), s látszólag úgy tűnt, Hollywood tűri a kritikát (részben, elvégre a legjobb film díját a rendezőként is jutalmazott Joseph L. Mankiewicz kevésbé merész, de méltán klasszikussá lett, a szórakoztatóipart a Broadway felől kritizáló Mindent Éváról című alkotása nyerte). Persze volt, aki tajtékzott a dühtől: 

Megszégyenítetted az ipart, aminek mindent köszönhetsz! Kátrányba és tollba kellene hempergetni és kiűzni Hollywoodból  – üvöltötte állítólag a Paramount díszbemutatóján, prominens hollywoodiak társaságában Wildernek az MGM-alapító Louis B. Mayer, majd hozzátette, a rendezőt rég vissza kellett volna zavarni Németországba. Utóbbi kijelentést az 1934-ben Hollywoodba érkező, 1950-ben már kétszeres Oscar-díjas (Férfiszenvedély című filmjével 1946-ban rendezőként és íróként kitüntetett) Wilder aztán a lelkére is vette, lévén édesanyja, mostohaapja és nagyanyja is az auschwitzi koncentrációs táborban haltak meg, így aztán neki is voltak ötletei, mit kellene tennie magával a nagyhatalmú filmmogulnak. 

Jól sejtette Mayer: az Alkony sugárút egy sor Hollywood-kritikus film előtt utat tört, kezdve Robert Aldrich két "variációjával" (A nagy kés, 1955, Mi történt Baby Jane-nel?, 1962) Paul Mazursky Fellini-átiratán át (Alex Csodaországban, 1970) egészen Robert Altman gyilkos szatírájáig (A játékos, 1992) vagy David Lynch szürreális víziójáig (Mulholland Drive, 2001), hogy manapság már fel sem tűnik, ha valaki lerántja a leplet az álomgyári rémálmokról. Persze az Alkony sugárút  hatására ma is feláll a szőr a hátunkon. 

Én most is nagy vagyok. Csak a mozi nem a régi  – jelenti ki Norma Desmond. Ezúttal is, amit magáról mond, az a filmre igaz: az elmúlt hetven évben rengeteget változott a mozi, de az Alkony sugárút nagyságához nem férhet kétség.