Szeptember 17-én debütált a magyar mozikban a rendszerváltás 30. évfordulójára a Nemzeti Filmintézet támogatásával készült Nincs parancs! című magyar dokumentumfilm.

Szalay Péter rendező régóta kutatja a témát: másfél évtizeddel korábban már rendezett rövid dokumentumfilmet a Vasfüggöny utolsó áldozata, Kurt-Werner Schulz tragikus történetéről, ez volt a 37. Magyar Filmszemlén Schiffer Pál-díjjal kitüntetett Határeset 2006-ban. A keletnémet férfit a magyar-osztrák határon lőtték le 1989. augusztus 21-én, amikor feleségével és hatéves kisfiával megpróbáltak Nyugatra szökni. Néhány héttel később, szeptember 11-én megnyitották a határt (amit alighanem ez a tragédia is meggyorsított), novemberben pedig leomlott a Berlini Fal is.

 

Kurt-Werner Schulz özvegye, Gundula Schafitel mellett a Nincs parancs! - mintegy ellenpontként - még két másik interjúalanyra fókuszál, Bella Árpád és Harald Jäger határőr alezredesekre. Előbbi alig két nappal Kurt-Werner Schulz halála előtt, a Páneurópai piknik alkalmával nyitotta meg a magyar-osztrák határt több száz keletnémet állampolgár előtt, utóbbi pedig szintén konkrét parancs híján, saját elhatározásából cselekedett ugyanígy a Berlini Falnál. A két - kísértetiesen hasonló döntésével történelmet írt - alezredest Szalay Péter a film kedvéért egymással is összehozta, közös beszélgetéseik adják a film gerincét.

A Nincs parancs! a történelmi kontextus felvázolásával sem marad adós: megszólaltatja Nagy Lászlót és Mészáros Ferencet is (a Páneurópai piknik vezéregyéniségei közül), de a három fő karakter is beszél a kor viszonyairól. A film feleleveníti a Vasfüggöny és a Berlini "Fasisztaellenes Védőfal" döbbenetes történetét és végnapjait, ahol a határok célja főleg az "ellenség", azaz a keleti blokk népeinek bent tartása volt. Az elszakított családtagjaikkal a balatoni nyaralások alkalmával találkozó keletnémetek szemében Magyarország nyugatias országnak számított, maga volt a Paradicsom, ahogy Gundula Schafitel fogalmaz.

 

A Nincs parancs! oroszlánrészét szerencsére nem beszélő fejek teszik ki, a film megérdemli a mozivásznat: homokanimáció, korabeli graffitik, archív felvételek és fotók, narrációk (Schell Judit és Szervét Tibor) és színészekkel (Kerekes Vica, Huszár Zsolt és Kőszegi Ákos) készült rövid rekonstrukciók is segítenek megidézni 1989 hangulatát, a zenében pedig Barabás Lőrinc trombitajátéka a domináns, de hallhatóak még Sebestyén Márta, Rost Andrea, Jávori Ferenc, Szokolay Dongó Balázs és Hobo munkái is. De persze mégis interjúk rendítenek meg: Gundula Schafitel és fia visszaemlékezéseinél is felkavaróbb a Kurt-Werner Schulzra halálos lövést leadó egykori katona megszólalása. Talán azért is, mert a jó hír nem hír, viszont Szalay Péter elég hősiességet mutat be (például főhősei részéről) ahhoz, hogy a jó hír ezúttal mégis hír legyen.