Az 1995-ös Showgirls annak idején aláásta azt a régi üzleti modellt, hogy szexszel mindent el lehet adni. Vagy mégsem? Utálói végeláthatatlan sorában egyre több rajongó bukkan fel, akik szerint az, ami első látásra rossznak tűnik, igazából tudatos és remek koncepció. De akkor most egy meg nem értett szatíra a Showgirls, vagy egyszerűen csak egy rossz film?

A Showgirls minden idők egyik legrosszabb filmjeként ismert, ennek ellenére - vagy éppen ezért - elég erős rajongótáborral rendelkezik.

Imádja például Quentin Tarantino, aki szerint Hollywood legjobb próbálkozása volt egy explotation filmre, amivel a korabeli nézők nem tudtak mit kezdeni. Úgy gondolom, Paul Verhoeven értette a viccet, Joe Eszterhas viszont nem. Szerintem a legtöbb ember nem értette a filmet, mert nem ismerik az exploitation filmeket - nyilatkozta a The Rolling Stone-nak 1998-ban. 

Jacques Rivette szerint a Showgirls áll a legközelebb Verhoeven holland filmjeihez. "A többihez hasonlóan nagyon kellemetlen élmény: arról szól, hogyan lehet túlélni egy seggfejekkel teli világban, és ez Verhoeven filozófiája" - mondta a Les Inrockuptible-nek. (Mint ismert: Paul Verhoeven a hetvenes-nyolcvanas években a holland új hullám legnagyobb rendezője volt, művészetét sokan Fassbinderhez hasonlították, ő fedezte fel egyébként Rutger Hauert is. Verhoeven legnagyobb hollywoodi sikereit egyébként - mások mellett - Andy Vajna producer segítségével érte el.)

Paul Verhoeven filmje már azelőtt megosztó volt, hogy egyáltalán bemutatták volna. A világ egyik legjobb forgatókönyvírója, a szintén Verhoeven rendezte Elemi ösztönnel világhírűvé vált Joe Eszterhas rekordösszegnek számító, 2 millió dolláros előleget kapott a forgatókönyv megírására, Paul Verhoeven rendező pedig 45 millió dolláros költségvetésből készíthetett korhatáros filmet. Amerikában ugyanis a legszigorúbb besorolás az NC-17, ami azt jelenti, hogy 17 éven aluliak még csak felnőtt kíséret nélkül sem ülhetnek be rá.

Kyle MacLachlan és Elizabeth BerkleyForrás: Collection Christophel via AFP/© United Artist/© United Artist

Ennek megfelelően a Showgirls-ben nincs visszafogottság, vagy diszkréten elforduló kamera, ha testiségről van szó. Nomi Malone (Elizabeth Berkley) azzal a céllal érkezik Las Vegasba, hogy táncosnő legyen, és ugyan karrierje első állomása egy sztriptízbár, hamarosan a Stardust kaszinó topless revüjében lép fel. A sok showgirlre viszont csak egy sztár, Cristal Connors (Gina Gershon) jut, és hiába Nomi növekvő népszerűsége, és viszonya a vezetőség egyik tagjával (a Twin Peaks-ből is ismert nagy színész, Kyle MacLachlan), piszkos módszerek nélkül nem lehet feljebb (lejjebb?) jutni a ranglétrán.

Elizabeth BerkleyForrás: Collection Christophel via AFP/© United Artist/© United Artist

A film kockázatos befektetés volt, ami sajnos nem jött be: ugyan a szigorú besorolás ellenére rengeteg moziban játszották, de a rossz kritikákkal párosítva a lehetséges érdeklődők töredéke ment el a filmre, ami így a gyártási költségét sem tudta visszahozni. 

Az egész bukás legnagyobb vesztese Elizabeth Berkley lett, akinek éppen kezdődő mozikarrierje csírájában elhalt, de Verhoeven és Eszterhas pályája sem heverte ki a traumát. Paul Verhoeven teljes mértékben vállalta a felelősséget, olyannyira, hogy ő volt az első ember, aki elment átvenni a szobrát az Arany Málna-díjkiosztón. A filmet akkor rekordnak számító, 7 díjjal tüntették ki.

Azonban VHS-kazettán (majd később DVD-n, Blue-ray-en) a film új életre kelt, és hiába őrizte meg pozícióját a legrosszabbnak tartott filmek között, egyre több és komolyabb filmrajongó gondolja jó filmnek.

Mindent Nomiról

Verhoeven és Eszterhas szándéka minden bizonnyal jó volt, de nem véletlenül nem tudta értékelni sem a korabeli közönség, sem azóta viszonylag sok nézője. Röviden összefoglalva: a tanulság pedig szájbarágósnak tűnt: igen, a szórakoztatóipar a földi pokol egyik legsötétebb bugyra, ez a férfiak világa, ahol a nőket tárgyként kezelik; a ranglétrán feljebb jutni sem jelent igazi sikert, csak a férfiak lesznek még gazdagabbak.

Gina Gershon és Kyle MacLachlanForrás: Collection Christophel via AFP/© United Artist/© United Artist

Magyarul: mindig a ház nyer. Ezt röviden már az első jelenet összefoglalja, amiben Nomi stoppolva megérkezik Las Vegasba. A férfi, aki felveszi a kocsijával, elviszi egy kaszinóba, majd otthagyja, Nomi megüti a Jackpotot, majd addig játszik tovább, amíg nem marad több pénze. A fickó pedig időközben lelép a bőröndjével, így a végeredmény egy lépés előre, kettő hátra.

A showbusinessen belüli hatalmi harcokról pedig már láttunk jobb filmeket is. A Showgirls szégyentelenül sokat merít az 1950-es, 6 Oscar-díjas Mindent Éváról című klasszikusból, amiben egy fiatal, első látszatra jóravaló lány (Anne Baxter) próbálja aljasabbnál aljasabb módszerekkel kitúrni a sztárszínésznőt (Bette Davis) - nemcsak a színházból, de még a tulajdon életéből is.  

A Showgirls vitathatatlan bűne viszont az, hogy olykor unalmas.

Hiába része a koncepciónak, hogy a film mindent túlzásba visz, ha ezek végül kioltják egymást, és a néző hamar ráun mindenre, amit lát. A szó szerint egymásra halmozott meztelen női testek, Kyle MacLachlan frufruja, a rajzfilmbe illő medencés szexjelenet, és főleg Elizabeth Berkley legendás túljátszása együtt olyan elegyet alkotnak, amik külön-külön akár szórakoztatóak is lehetnének, így egyben viszont túl tömény az élmény. Nominak egy szimpatikus vagy hiteles megnyilvánulása nincs, egyik rohamát követi a másik, látszólag ok és cél nélkül. És hiába volt ez a rendezői utasítás, az idegesítő ripacskodás attól még idegesítő ripacskodás marad.

Elizabeth BerkleyForrás: Collection Christophel via AFP/© United Artist/© United Artist

Abban talán mindenki egyetérthet, hogy a Showgirls messze elhagyja a jó ízlés határát. Ez annak idején sok nézőt zavart, de egy egyre erősödő tábor szatíraként értékeli, és olyan filmet látnak benne, ami egyfajta tükröt tart Hollywoodnak.

A szatirikus látásmód a film utolsó harmadában többé-kevésbé megbukik, amikor az addigi túlzásokat felváltja a rideg valóság egy nemi erőszak képében. A jelenetet már maga Verhoeven is bánja: saját bevallása szerint azt akarta megmutatni, hogy a legkegyetlenebb visszaélést a legkedvesebb, gyakorlatilag egyetlen szimpatikus karakterrel szemben követik el. Ugyanakkor ezért a főhős, Nomi itt a partvonalra kerül: nem vele történik, ő csak szemlélő. Így a katarzis elmarad, amit a vérszegény bosszúja sem hoz el, a film pedig egyszer csak véget ér, igazi lezárás nélkül. Nomi meglepően könnyen megússza Las Vegas-i kalandját, és gyakorlatilag ugyanoda kerül a film végére, ahol az elején volt.

Elizabeth Berkley és Paul VerhoevenForrás: Photo12 via AFP/Archives du 7e Art/MGM/Mgm

(Bűnös?) Élvezet

Az mindenesetre vitathatatlan tény, hogy 25 évvel a bemutatója után még mindig téma a Showgirls, és senki sem tudja egy vállrándítással elintézni.

Van, aki rajta, és van, aki vele együtt nevet. Sőt, idén két dokumentumfilm is készült róla.

Az élvezetének a legjobb módja talán az, ha a helyén kezeljük: egy olyan filmként, ami sokat akart mondani az amerikai álomról, aztán vagy kommersz (és rossz) filmként kezeljük - jelen sorok írója afelé hajlik - , vagy belelátunk többet is.