Száz éve, 1920. október 15-én született Henri Verneuil (Ashot Malakian néven, Rodostóban) örmény származású francia forgatókönyvíró-rendező. Olyan filmeket készített, mit Az ötlábú birka (az 1954-es filmért Verneuilt forgatókönyvírói Oscar-díjra jelölték), a Majom a télben (1962), a legjobb idegen nyelvű alkotás Golden Globe-díját elnyerő, valamint Edgar Allan Poe-díjjal kitüntetett Alvilági melódia (1963), a Százezer dollár a napon (1964), az I, mint Ikarusz (1979) vagy az Ezer milliárd dollár (1982). A maga idejében a "legamerikaibb francia rendezőnek" nevezett Verneuilre 1969-es, kultikus gengszterfilmjével, a Szicíliaiak klánjá-val emlékezünk.

A 2002-ben meghalt Henri Verneuil az 1950-es és 1960-as évek francia filmgyártásának – az eladott mozijegyeket tekintve – egyik legsikeresebb zsánerrendezője volt, akit ugyanakkor legtöbbször támadtak a művészetpártoló, a filmek esztétikai-intellektuális élményét dicsőítő kritikusok, s csak halála előtt nem sokkal "rehabilitálták", amikor 1996-ban életművéért (amelybe könnyed komédiák, komor bűnfilmek és a személyességet sem nélkülöző drámák egyaránt beletartoztak) megkapta a francia Oscarként számon tartott César-díjat (az elismerésre 1980-ban is jelölték I, mint Ikarusz című filmjéért).

Ami a filmekkel szemben támasztott művészi igényeket illeti, Verneuil kritikai mellőzőttségét részben magyarázza, hogy  abban az évben készítette el első nagyjátékfilmjét (Haláldűlő, 1951), amikor André Bazin megalapította a Cahiers du cinéma című legendás filmesztétikai folyóiratot, amelynek lánglelkű fiatal szerzői, s később a francia újhullám jeles alkotói (Truffaut, Godard, Chabrol, Rivette, Rohmer...) heves támadást indítottak a második világháború után készült francia filmek, a "tradition de la qualité" (a minőség hagyománya) rendezői ellen, akikről úgy vélték, többre tartják a mesterséget a kísérletező kreativitásnál, a jellemzően hollywoodi műfajok jól bevált sablonojait pedig a személyes és egyéni hangvételnél.  

Alain Delon és Henri Verneuil a Szicíliaiak klánja forgatásánForrás: Jean-Pierre BONNOTTE/Getty

Márpedig Verneuil filmjei beleestek a "tradition de la qualité" kategóriájába, s bár a kritikus Truffaut egy cikkében elismerően értekezett a rendező Jelentéktelen emberek (1956) című drámájáról, a francia újhullám később maga alá mosta Verneuil kritikai elfogadottságát, s a rendezőt nem épp a legjobb indulattal emlegették a "legamerikaibb francia rendezőként". A hollywoodi forma persze nem feltétlenül jelentett azonosulást egyéb amerikai szellemiséggel: épp Verneuil 1982-es thrillere, az Ezer milliárd dollár volt az első francia film, ami szembe ment az amerikai nagyvállalatok térfoglalásával Franciaországban, s így voltaképp a gazdasági globalizmussal is. 

Kétségkívül, Verneuil leginkább a szórakoztatás művészetében hitt, filmjei cselekmény- és színészközpontúak. Utóbbit illetően: míg eleinte a komikuskirály Fernandel bábáskodásával készítette filmjeit, később a harmincas évek lírai realizmusának sztárja, Jean Gabin lett visszatérő főszereplője, akit a hatvanas években igyekezett aztán az új francia film nemzetközi sztárjaival egy alkotásban összeverbuválni (Jean-Paul Belmondót a Majom a télben, Alain Delont az Alvilági melódia és a Szicíliaiak klánja című filmjeiben osztotta Gabin mellé), s később sem adta alább, a hetvenes-nyolcvanas években is sztárokkal forgatott: Jean-Paul Belmondo, Omar Sharif, Yul Brynner, Henry Fonda, Yves Montand, Patrick Dewaere, Mel Ferrer... 

Szicíliaiak klánjaForrás: Les Films du Siècle

Nem véletlen, hogy a biztos kezű rendezés, a gyakorta csavaros forgatókönyv mellett Verneuil filmjeinek legnagyobb erejét mégis leginkább a színészi alakítások adják. Nincs ez másképp legtipikusabb és egyben legjobb bűnfilmje, az Auguste Le Breton azonos című regényéből készült Szicíliaiak klánja esetében sem, amelyben Jean Gabin egy Párizsban székelő szicílai banda vezéreként, Alain Delon rendőrgyilkos ékszertolvajként, Lino Ventura pedig a nyomában lihegő rendőrfelügyelőként varázsolja el a közönséget – szikár profizmussal, de rendkívüli természetességgel és páratlan összhangban. A Szicíliaiak klánja a legszebb példa arra, mennyire jól tudta instruálni Verneuil a színészeit (a három főszereplő mellett minimum Irina Demick és Amedeo Nazzari nevét illik megemlíteni).

Igaz, Delon izgatott jelenlétéhez hozzátett, hogy a forgatás idején keveredett komoly visszhangot kiváltó politikai botrányba, amikor 1968-ban holtan találták a testőrét,Stevan Markovicsot és a rendőrségi nyomozás során Marković kocsijában kompromittáló fényképeket találtak Georges Pompidou köztársasági elnök (a gyilkosság idején miniszterelnök) feleségéről, valamint a gyilkossággal hosszú ideig Delon régi barátját, François Marcantoni korzikai gengsztert gyanúsították, akit a sajtó később is (Markovicsot idézve) a színész "keresztapjaként" emlegetett.

Szicíliaiak klánja (Lino Ventura és Alain Delon)Forrás: Les Films du Siècle

 A nemzetközi koprodukcióban, a 20th Century Fox és a Les Films du Siècle égisze alatt (párhuzamos – francia és angol – dialógusokkal) készült gengszterfilm cselekménye egy aprólékosan eltervezett, a váratlan bonyodalmak ellenére is mesterien kivitelezett ékszerrablás köré szerveződik – a bukáshoz pedig nem is a menet közben elejtett bűnjelek, hanem a bűnözők becsületkódexének áthágása és a szicíliai bosszú vezet.

Amikor lótolvajokról írok, sosem állítom, hogy lovat lopni bűn. Ezt a bíróság tiszte eldönteni, nem az enyém – ezzel a csehovi idézettel indul Verneuil filmje. A Három nővér és A 6-os számú kórterem írója azon kritikusainak válaszolt így, akik azzal vádolták, hogy (főként elbeszéléseiben) mivel szereplőit nem jellemzi közvetlenül, nem is tesz különbséget jó és rossz erkölcsi kategóriái között. Verneuil filmje esetében az idézet valóságos mottó, mivel a rendező tárgyilagosan mutatja meg bűnöző és bűnüldöző szereplőit, a nézőre hagyva az ítélkezést és persze a kettős azonosulást – rögvest a nyitány rendkívül feszült, bravúrosan levezényelt, valós idejű szökésjelenetével, amikor Alain Delon kiszabadul a párizsi utcákon robogó rabszállítóból.

Szicíliaiak klánja (Jean Gabin és Lino Ventura)Forrás: Les Films du Siècle

A kicsivel több mint kétórás játékidőben Verneuil mesterien építi a cselekményt, a kimért tempót váratlan fordulatokkal és feszült akciójelenetekkel fokozza – ahogy zenehasználata is rendkívüli tudatosságról árulkodik: az akciójelenetekhez csak természetes zörejeket használ, s csak a felvezetéshez, lecsengetéshez, átkötésekhez alkalmazza Ennio Morricone nagyszerű muzsikáját.

De a film képivilága is pazar: a Párizst, Rómát és New Yorkot összekötő Szicíliaiak klánjá-t az a Henri Decaë fényképezte, akit elsősorban a francia újhullám rendezőinek, illetve az irányzat által inspirált alkotók filmjei tettek világhíres operatőrré (Claude Chabrol: A szép Serge; Louis Malle: Felvonó a vérpadra; François Truffaut: Négyszáz csapás; Jean-Pierre Melville: A szamuráj...).

Azt persze túlzás lenne állítani, hogy pusztán Decaë személye miatt beszüremkedne a nouvelle vague szellemisége a tradition de la qualité világába, de Verneuil azért igyekezett elhelyezni némi önreflektív utalást, legalábbis ami a kereskedelmi filmkészítést illeti.

Politikai ügy, vagy a pénzért csinálják? – kérdezi például az ékszerrabláshoz eltérített repülőgép pilótája a Delon–Gabin párostól.

S bár a Times Square harsányan villogó fényreklámjainak képével Verneuil félig megválaszolja a kérdést, a Szicíliaiak klánja mégis a modern maffiafilmek egyik első komoly és komor darabja, amely a szórakoztatás mellett betekintést enged egy bűnszervezet sérthetetlen szabályok szerinti működésébe és egy maffiacsalád életébe. Legjobb filmjeinél Verneuil mindig ezzel a bravúrral próbálkozott: hogyan lehet a közönségbarát formát mélyebb tartalommal kitölteni, hogyan lehet olyan társadalmi problémákról, mint például a bűnözés, közérthetően fogalmazni – voltaképp ebben rejlett az általa képviselt szórakoztató művészet lényege.