Százéves lenne Melína Merkúri (Melina Mercouri) – Irene Papas mellett a legismertebb görög színésznő. Az 1970-es évek derekától már inkább politikusként – előbb képviselőként, majd Görögország kulturális minisztereként – tevékenykedő Merkúri főleg férje, az amerikai Jules Dassin görög témájú filmjeiben alkotott maradandót – olyan filmekben, mint az Akinek meg kell halnia, a Vasárnap soha, a Phaedra, a Topkapi vagy az Asszonyok kiáltása.

Abban, hogy Melína Merkúri végül politikus lett semmi meglepő nincs, figyelembe véve, hogy politikus családba született (1920. október 18-án). Apai nagyapja, Szpirosz Merkurisz 1899 és 1914, majd 1929 és 1932 között Athén polgármestere volt; parlamenti képviselő apja, Sztamatisz Merkurisz a második világháború után közrendért felelős, illetve közmunkaügyi miniszterként is tevékenykedett; "feketebárány" nagybátyja, Georgiosz Merkurisz a Görög Nemzetiszocialista Párt vezetője volt, akit a németek a második világháború idején megtettek a Görög Nemzeti Bank elnökévé (együttműködése a megszálló németekkel olyannyira elkeserítette a családot, hogy nem is vettek részt a temetésén); míg anyai nagybátyja Pírosz Lappasz tengernagy volt, aki a második világháború után a haditengerészet vezérkari főnökeként, a Görög Olimpiai Bizottság főtitkáraként és Pál király katonai testőrségének vezetőjeként is szolgált. 

Stella (Melína Merkúri és Giorgosz Foundasz)Forrás: AFP

Merkúrit ifjú korában mégsem a politika, hanem a színészet foglalkoztatta, amihez leginkább az első férjével, a gazdag földbirtokos Pánosz Harokoposszal kötött házassága biztosított anyagi fedezetet – Merkúri pedig később (életrajzában és kulturális miniszterként) nem győzött a görögöktől bocsánatot kérni, amiért a második világháború alatt egy 400 négyzetméteres lakás fényűző biztonságában vészelte át a német megszállást, s annak ellenére nem támogatta a nemzeti ellenállási mozgalmat, hogy annak egyik központi alakja épp az apja volt (sok színész kollégája ugyanakkor úgy emlékezett, hogy Merkúri igyekezett segíteni az ellenállásban részt vevő barátainak: pénzzel és menedékkel).

Merkúri 1938-ban iratkozott be az athéni Nemzeti Színház drámaiskolájába, s 1944-ben mutatkozott be a színpadon. Az egyre zajosabb színházi sikereket arató Merkúrira végül a film is felfigyelt: első filmjét, a Stellá-t Mihálisz Kakojánnisszal (az 1964-es, három Oscar-díjas Zorba, a görög rendezője) forgatta, 1955-ben. 

A cigány és az úriember (Melína Merkúri és Keith Michell)Forrás: AFP/The Rank Organisation

A legjobb idegen nyelvű film Golden Globe-díját elnyerő, modernizált Carmen-történet Stellá-ban ma már leginkább Merkúri vibráló jelenléte (és Mánosz Hadzidákisz lehengerlő muzsikája) a legnagyobb erény – erős, független, öntörvényű nőt, egy rembétiko énekest alakít, aki nem hagyja, hogy "megszelidítsék" a férfiak, végül épp makacs szabadságigénye lesz a veszte. 

Testhez álló, Merkúri filmkarrierjében meghatározó szerep: a nőiesen törékeny, mégis fiús testalkatú, markáns arcvonásaival, égető tekintetével megrendíthetetlen akaratot sugárzó színésznő filmek sorában vált a világpolitikai erőknek ellenállni igyekvő, szabadságához, önállóságához ragaszkodó Görögország szimbólumává. A Stella mellett minimum a Jules Dassinnel forgatott Akinek meg kell halnia (1957) és legnagyobb sikere, a Vasárnap soha (1960) című filmek hősnői hordozzák magukban a görög szabadságeszményt.

Akinek meg kell halnia (Pierre Vaneck és Melína Merkúri)Forrás: AFP

Mindkét filmben prostituáltat alakít, olyan nőt, akit különböző okokból az élet perifériájára sodort az élet, de aki kihívó daccal és meglepő méltósággal viseli sorsát. A Nikosz Kazantzakisz regényéből (az ő művei szolgáltak a Zorba és a Krisztus utolsó megkísértése alapjául is) készült, egyszerre lírai és kegyetlenül realista Akinek meg kell halnia az első világháború után játszódik: egy törökök által megszállt faluban az emberek a húsvéti Passió-játékra készülnek (Krisztus szerepére egy tiszta lelkű pásztort, Mária Magdolnáéra a Merkúri által alakított kacér özvegyet választják), majd amikor a falu lakóinak egy része a török haderő bosszújától tartva nem engedi be egy másik – törökök által feldúlt – falu menekültjeit, a valóság és az evangéliumi események tragikus végkifejletben olvadnak össze.

Vasárnap soha (Giorgosz Foundasz, Melína Merkúri és Jules Dassin)Forrás: AFP

Az egyik legszebb, ugyanakkor legharciasabb modernizált Passió-filmnél jóval vidámabb hangvételű a Vasárnap soha, amelyért  Merkúri elnyerte a cannes-i filmfesztivál legjobb színésznőjének járó elismerést, valamint Oscar- és BAFTA-díjakra is jelölték. A kifordított Pygmalion-történetben egy amerikai turista, afféle botcsinálta filozófus (a Dassin által alakított figura neve ráadásul Homer, azaz Homérosz) érkezik Pireuszba, hogy a nyugati kultúra bölcsőjében lelje meg a boldogság titkát, egyúttal választ kapjon arra, miért bukott alá a klasszikus korszak nagysága, miért hanyatlik a világ erkölcse. A férfi Iliában, a kikötői kéjnőben véli felfedezni a bukott Görögországot, ezért távlatokban gondolkozva elhatározza, hogy megmenti a nőt, de a nagy filozófiai lecke tanulsága végül az, hogy a nő egyáltalán nem szorul rá a férfi segítségére (megmenteni pedig egy másik férfi iránt érzett, kölcsönös, elvárásoktól mentes szerelme fogja).

Az 5 Oscar-díjra jelölt, Mánosz Hadzidákisz zenéjéért az amerikai filmakadémia által díjazott Vasárnap soha  világsztárrá tette Merkúrit – bár már korábban is forgatott nemzetközi produkcióban (Joseph Losey: A cigány és az úriember,1958), a hatvanas években sorban álltak nála a neves rendezők: dolgozott Vittorio De Sicával (Az utolsó ítélet, 1961), Carl Foremannal (The Victors, 1963), Juan Antonio Bardemmel (Los pianos mecánicos, 1965), Ronald Neame-mel (A Man Could Get Killed, 1966) és Norman Jewisonnal (Vidáman, Vidáman, 1969).

Persze, ekkoriban is igazán Dassin filmjeiben volt kiemelkedő (az Amerika-ellenes Tevékenységek Képviselőházi Bizottsága elől Európába menekülő rendezővel 1966-ban házasodtak össze). A Vasárnap soha után rögtön az újabb BAFTA-, valamint Golden Globe-jelölést hozó Euripidész-átirat (HippolütoszPhaedrá-ban (1962), amelyben beleszeret gazdag férje első házasságából született fiába (Anthony Perkins). 

Ahogy az Akinek meg kell halni és a Vasárnap soha esetében, úgy a modernizált görög tragédia után is egy könnyedebb hangvételű film, Dassin egyik késői remekműve, a Topkapi (1964), egy humorban és kalandokban meghempergetett rablófilm következett (alakításáért elnyerte a David di Donatello-díjat, és Golden Globe-ra jelölték), majd a Marguerite Duras regényéből készült, bergmani hangvételű, road movie-ba oltott háromszög-dráma, a Nyáron, este fél tizenegykor (1966), amelyben Merkúri hátborzongató hitelességgel hozza Peter Finch és Romy Schneider oldalán a szeretetre éhes, de házasságában kiteljesedni már nem képes alkoholista családanyát.

Topkapi (Melína Merkúri és Maximilian Schell)Forrás: United Artists

Nem sokkal később kezdett el politizálni, 1967-ben, amikor a hadsereg puccsal átvette a hatalmat Görögországban, és II. Konstantin király külföldre menekült. Merkúri és Dassin ekkor a Broadway-n turnéztak a Vasárnap soha színpadi változatával, az Illya Darling című musicallel (a színésznőt Tony-díjra jelölték érte), s megszerzett hírnevét felhasználva minden fórumon igyekezett szót emelni a junta ellen – aminek az lett a következménye, hogy távollétében megfosztották görög állampolgárságtól (illetve fenyegető telefonhívásokat, a megerőszakolásáról "fantáziáló" névtelen leveleket kapott, több ízben merényletet próbáltak elkövetni ellene, ezek közül a legsúlyosabb az volt, amikor a genovai színházba Merkúrinak szánt bombát rejtettek).

Ekkoriban született híres (önéletrajzának címét is ihlető) kijelentése: Görögnek születtem és görögként fogok meghalni. Ezek az emberek fasisztának születtek és fasisztaként fognak meghalni

A filmre egyre kevesebb ideje jutott, a hetvenes években féltucatnyi filmet forgatott, amelyek közül leginkább a Dassinnel közös alkotásai érdemelnek szót:  a Romain Gary életrajzi ihletésű regényéből készült A virradat ígérete (Promise at Dawn, az 1970-es filmért harmadszor jelölték Golden Globe-ra), a filmet Badal János fényképezte. Majd rögtön a junta bukása után készült, az 1967-es eseményeknek emléket állító Próba (I dokimi, 1974) és az utolsó Merkúri-film, az Asszonyok kiáltása (1978), egy újabb Euripidész ihlette modern tragédia, amelyben a Médeia szerepére készülő színésznő (Merkúri) reklámfogásként és hogy ihletet merítsen, kapcsolatba lép egy amerikai nővel (Ellen Burstyn), aki azért került börtönbe mert megölte tulajdon gyermekeit, csak hogy bosszút álljon hűtlen férjén.

Asszonyok kiáltása (Ellen Burstyn és Melína Merkúri)Forrás: AFP

Merkúri 58 évesen visszavonult a filmezéstől, amikor 1978-ban bekerült a görög törvényhozásba. Három ciklusban volt kulturális miniszter – az első nő, aki betöltötte ezt a tisztséget hazájában –, 1981 és 1989, illetve 1993-tól 1994-es haláláig. Az Európai Unió kultúrpolitikájának részeként az ő javaslatára jött létre az Európa kulturális fővárosa kezdeményezés (először Athén nyerte el a címet, 1985-ben), hazájában a kisiskolás korban kezdődő, minél szélesebb körű művészeti és kultúraismereti oktatást pártfogolta.

Ha a gyermek tudatában van a kultúrának, akkor létrejön egy másik társadalom, egy másik mentalitás, egy másik politika – hirdette, miközben elindította az Elgin-márványokként ismert, az egykor az athéni Akropolisz épületeit díszítő, ma a londoni British Museumban őrzött domborművek visszaszerzéséért folytatott, mai napig le nem zárt harcot. 1994. március 6-án halt meg, tüdőrákban egy New York-i klinikán. Holttestét két nap múlva szállították Athénba, ahol első görög nőként kapta meg az államfőknek kijáró, három napos nemzeti gyásszal egybekötött végső tiszteletadást.