Százéves lenne Montgomery Clift, a stilizált játékmodorral szemben megszületett, az érzelmi memóriára épülő realista filmszínészet, az ún. method acting első hollywoodi sztárja, akit sokan Marlon Brando és James Dean (majd nyomukban persze Robert De Niro vagy Leonardo DiCaprio) előfutárának tartanak. Olyan klasszikusokban tette halhatatlanná a rá jellemző szikár, mégis érzékeny színjátszást, mint a Vörös folyó (1948), az Egy hely a nap alatt (1951), a Most és mindörökké (1953) vagy a Kallódó emberek (1961).  

A világ legnagyobb sztárja lehetett volna, ha több filmben játszik  – mondta Montgomery Cliftről legbizalmasabb hollywoodi barátja, Elizabeth Taylor. A kétszeres Oscar-díjas színésznő ezzel egyszerre utalt a négyszeres Oscar-jelölt színész korai, 45 éves korában bekövetkezett halálára, de arra is, hogy Clift hírhedten válogatós volt a filmajánlatokat illetően, csak olyan szerepet fogadott el, amiről úgy érezte, azokat tökéletesen az egyéniségére szabták. Túlzott igényessége jegyében ráadásul olyan klasszikus remekművek főszerepét is visszautasította, mint az Alkony sugárút (1950, r.: Billy Wilder) vagy az Édentől keletre (1955, r.: Elia Kazan), amelyek egyébként illeszkedtek volna színészi életművébe.

De filmkarrierje elején az is előfordult, hogy bár tetszett neki a szerep, mégsem volt elégedett a forgatókönyvvel, ezért átírta, mint ahogy tette azt a Fred Zinnemann rendezte holokausztdráma The Search (1948) esetében – majd nehezményezte, hogy neve nem szerepelt a forgatókönyvírói Oscarra esélyes alkotás szerzői között, igaz, színészként az amerikai filmakadémia jelöltjei közé került (később az Egy hely a nap alatt, a Most és mindörökké és az Ítélet Nürnbergben című filmjeiért jelölték, a díjat egyszer sem kapta meg). 

Vörös folyó (John Wayne és Montgomery Clift)Forrás: United Artists

Clift alig 20 évet töltött a filmiparban, s 1946 és 1966 között összesen 17 filmet forgatott (válogatós természete miatt 1953 és 1956 között egyet sem), hollywoodi karrierjét ráadásul már 1956-ban jóformán derékba törte egy autóbaleset, amelynek következtében olyan arcsérüléseket szenvedett, hogy plasztikai műtétekkel sem sikerült korábban megnyerő megjelenését helyrehozni. Ezután még 8 filmben szerepelt, de a magánéletét egyébként is megkeserítő identitása, de főleg a baleset utáni fizikai és érzelmi trauma miatt a fájdalomcsillapítók és az alkohol rabja lett – 1966. július 23-án bekövetkezett végzetes szívinfarktusa után fogalmazott úgy Robert Lewis, Clift tanára a legendás Actors Studióból, hogy a színész autóbaleset utáni karrierje  Hollywood történetének leghosszabb öngyilkossága volt. 

Eleve kicsit későn, 26 évesen került a filmiparba – s mindvégig beilleszkedési zavarokkal küzdött. Meglehet, a legjobb szerepeiben is rendre visszaköszönő kettősség, a makacs kívülállás és a beilleszkedési vágy gyerekkorából gyökerezett. Az 1920. október 17-én a nebraskai Omahában született Clift szülei két testvérével együtt (egy bátyja és egy ikerhúga volt) úgy nevelték, mintha arisztokraták lettek volna: a Clift gyerekeket jó hírű magántanárok képezték, tanulmányi céllal bejárták Amerikát és Európát, s a helyi népismeret, valamint a klasszikus műveltség alapjai mellett megtanultak németül és franciául.

The SearchForrás: Metro-Goldwyn-Mayer

Az Omaha National Trust Company alelnökeként tevékenykedő apa, William Brooks Clift által anyagilag biztosított, valóban arisztokratikus neveltetésnek az 1929-es nagy gazdasági világválság vetett véget. A család 1930-ban New Yorkba költözött, ahol az apa továbbra is igyekezett előteremteni az átlagnál magasabb színvonalú életvitelhez szükséges feltételeket, de a gyerekeknek muszáj volt állami iskolába járni. A beilleszkedés, az új követelményrendszerhez való igazodás Montgomerynek nehezen ment, olyannyira, hogy testvéreitől eltérően később nem is tudott, és nem is akart bejutni a felsőoktatásba.

A tanulás helyett a színészet kezdte foglalkoztatni, s már igen korán, 15 évesen bemutatkozott a Broadwayn, s az elkövetkező tíz évben sikeres színpadi karriert épített. 1946-ban költözött Hollywoodba, ahol Howard Hawkstól kapta meg első szerepét a Vörös folyó című westernklasszikusban (a filmet 1946-ban forgatták, de csak 1948-ban mutatták be), amelyben John Wayne nevelt fiát alakította – a két vadnyugati csordapásztor családi viszályában már ekkor érzékenyen megjelenítve azt a zsarnokságtól sem mentes atyai tekintély elleni lázadást és az azt kísérő "férfias neurózist", amit később Marlon Brando és James Dean hozott igazán divatba.

Az első Oscar-jelölését elhozó The Search-ben pedig úgy alakított átütő hitelességgel és természetességgel "túlérzékeny" közlegényt, hogy valójában elkerülte a második világháború fronttraumáját: 1942-ben allergia és vastagbélgyulladás miatt alkalmatlannak nyilvánították a katonai szolgálatra. Mégis, ez, a többek között Clint Eastwood színészetét is bevallottan formáló alakítás, illetve szerepkör elkísérte karrierjét: berepülő pilótát alakított az 1948-49-es berlini blokádnak emléket állító A légihíd (1950, r.: George Seaton) című hidegháborús drámában, az érzelmeit csak zenélés közben kifejezni tudó, egy újabb mérkőzés elől meghátráló neurotikus bokszbajnok közlegény volt Fred Zinnemann nagy sikerű Most és mindörökké című filmjében (1953), az Oroszlánkölykök-ben (1958, r.: Edward Dmytryk) nem csupán a harcmező rémképével, de a kiképzés és társai brutalitásával is megküzdő közlegény, míg az amerikai polgárháború idején játszódó Esőerdő megyé-ben (1957, r.: Edward Dmytryk) azért csatlakozik az uniós haderőhöz, hogy megtalálja paranoiás feleségét és kisfiát. 

Most és mindörökké (Montgomery Clift és Frank Sinatra)Forrás: Columbia Pictures

Közönségkedvenccé (s korának férfi szexszimbólumává) azonban a Theodore Dreiser Amerikai tragédia című regényéből készült Egy hely a nap alatt (1951, r.: George Stevens) tette – s a szegény családból származó, várandós barátnőjétől (Shelley Winters) egy felsőosztálybeli lánnyal (Elizabeth Taylor) elképzelt házasság és így a társadalmi felemelkedés reményében szabadulni igyekvő George Eastman szerepében Clift valóban legikonikusabb és mesterségének legjobb alakítását nyújtotta.

Az Egy hely a nap alatt-ban Clift ráadásul a method acting egyik első, de jellegzetes példáját mutatta meg. Az érzékszervi emlékezet jegyében a börtönjelenetek felvétele előtt egy éjszakát a San Quentin állami fegyház "halálsorán" töltött – s épp az ott megismert rabok rezignáltsága ihlette arra, hogy szembemenve George Stevens rendezői utasításával a lehető legtermészetesebb módon vonuljon a villamosszék felé, s csak finoman görnyedt testtartásával, szenvtelenül merev arcvonásai közül épp csak kivillanó, szánakozó gyermeki tekintettel jelezze, milyen gyötrő szenvedélyek dúlnak a halálba menetelő George Eastmanben.

A hiteles szerepmegformáláshoz szükséges tapasztalatgyűjtés jegyében csatlakozott egy mérnöki ezredhez a The Search forgatása előtt –  s épp az ott szerzett benyomásai alapján írta át a forgatókönyvet –, tanult meg szárnykürtön játszani és bokszolni a Most és mindörökké kedvéért vagy költözött egy hétre egy kanadai katolikus kolostorba, hogy bele tudja élni magát a gyilkossággal vádolt, de a tettes gyónási titkát őrző pap szerepébe Alfred Hitchcock, a jogászkrimik dilemmafeszültségét egyházi környezetre adaptáló Meggyónom (1953) című thrillerében.

Utóbbi film ugyancsak szép példája Clift mély beleélésről tanúskodó, mégis visszafogott, természetes eszközökre szorítkozó játékmodorának – hiába a néző számára nyilvánvalóan hamis gyilkossági vád, Clift a másoktól megszokott látványos, már-már hisztérikusságot súrolóan figyelmet követelő jelenlét helyett épp csak egy tekintettel, finom gesztussal jelzi pillanatnyi kétségbeesettségét, elhitetve ezzel, hogy valóban egy olyan papot látunk, aki hisz az isteni gondviselésben.

MeggyónomForrás: Warner Bros.

Az ötvenes évek korai sikerei (és bukásai, mint a maga idejében a kritikák által méltatlanul lehúzott Meggyónom esetében) és három év "tétlenség" után kegyetlen fordulóponthoz érkezett Clift élete és karrierje. Az Esőerdő megye forgatása idején, 1956. május 12-én elszenvedett autóbaleset után a színész már csak árnyéka volt önmagának. Ostoba, felelőtlen, egyben tragikus baleset, ami rögtön a színész halálával végződhetett volna: Clift és két utasa – filmbéli partnere, Elizabeth Taylor és akkori férje, Michael Wilding – Beverly Hillsben egy vacsorapartiról tartottak hazafelé, amikor az enyhén ittas Clift elaludt vezetés közben és az autóval egy telefonoszlopnak ütközött. A balesetet végignéző Kevin McCarthy szerint a csupán kisebb sérüléseket szenvedett Taylor mentette meg Clift életét, amikor kihúzta a már fuldokló színész félrenyelt nyelvét (sőt előtte egy letört fogat is eltávolított a nyelvből).

Két hónapot töltött kórházban, s csak azután fejezte be az Esőerdő megye forgatását – az 1957. januári bemutató előtt a színész nyugtatta az MGM veszteség miatt aggódó vezetőit, hogy a filmre tódulni fog a közönség, csak hogy meggyőződjenek arról, észrevehető-e a különbség Clift baleset előtti és utáni arcán. Az volt – a rengeteg plasztikai sebészeti beavatkozás ellenére meglátszott a változás, főleg mert a színész bal arcfele az idegek sérülése miatt jóformán teljesen lebénult.

Freud: a titkos szenvedélyForrás: The Kobal Collection

S míg korábban Clift egyik színészi védjegye arcizmának hirtelen rándulása volt, amellyel a tökéletes, de szinte fagyott arc felszíne mögül megvillantotta az általa életre keltett karakterben háborgó érzelmeket, karrierje második felében, immár vonzerejét vesztve, átlagosabb külsővel és még visszafogottabb eszköztárral – jóformán a gesztusaival és tekintetével – játszotta le társait a vászonról. Legalábbis késői karrierje két csúcspontjában, a John Huston rendezte Kallódó emberek-ben (1961) és Stanley Kramer Ítélet Nürnbergben (1961) című történelmi tárgyalótermi drámájában. Mindkét filmben két olyan, visszafordíthatatlanul sérült embert alakít, akikről okkal hihette a néző: Clift voltaképp nem is színészkedik, egyszerűen csak önmagát adja.

Az Ítélet Nürnbergben esetében ez a sejtés mindenképp valósnak tűnhet. A mindössze 12 perces jelenet felvételekor Clift a baleset után kialakult alkohol- és gyógyszer-függősége csúcsán járt, ráadásul ideges is volt, így folyamatosan elfelejtette a szövegét. Kramer végül azt kérte tőle, hogy felejtse el a forgatókönyvet, s az őt kikérdező ügyész (Richard Widmark), védőügyvéd (Maximilian Schell) és bíró (Spencer Tracy) kérdéseire válaszolja azt, ami eszébe jut, de nagyjából köze van a történethez. Megrázó 12 perc született, Clift ritka kirohanásainak egyikével, s amikor az ügyész azt indítványozza a bírónak, hogy vegyék jegyzőkönyvbe, hogy a tanú nem ura a mentális folyamatainak, Clift ismét felemelt ujjal fakad ki: 

Tudom, hogy nem! Azóta csak félember vagyok  – a nézőnek pedig okkal lehetnek olyan gondolatai, hogy a náci sterilizációs program elszenvedőjének szerepében a színész voltaképp önmagáról és a balesetéről beszél.

Következő filmjében, a John Huston rendezte életrajzi dráma Freud: a titkos szenvedély (1962) címszerepében kevésbé ösztönös, sokkal inkább tudatos színjátszást mutatott be. Majd azt követően már csak egyszer állt kamerák elé, nem sokkal halála előtt, a The Defector (1966, r.: Raoul Lévy) című thrillerben, amelynek legfőbb erénye épp Clift alakítása. Személyi titkára 1966. július 23-án talált rá a színész holttestére: meztelenül feküdt az ágyon, szemüvegben és ökölbe szorított kézzel.

Kallódó emberek (Montgomery Clift és Marilyn Monroe)Forrás: United Artists

Montgomery Clift karrierje első felében megreformálta a hollywoodi színjátszást, a korábbi lehengerlő férfiasság helyett összetett, érzékeny férfiakat formált meg, riportszerű nyers hitelességgel – a lázadás, a törekvés és az elveszettség naturalisztikus ábrázolásával kikövezve az utat az őt követő színészek előtt. Mégsem lett olyan híres, mint Marlon Brando vagy James Dean. Részben, mert ha csak tehette, elzárkózott a hollywoodi sajtó elől, de sokkal inkább azért, mert karrierje második felét kínos hanyatlás jellemezte – nem tehetségét, hanem megjelenését, függőségét illetően, amellyel okot szolgáltatott a pletykalapoknak, hogy rajongóit ellene fordítsák, miközben alakításaiból áradt az elviselhetetlen magány és fájdalom.