Ötven éve mutatták be a párizsi mozik a film noir legnagyobb francia mesterének, Jean-Pierre Melville keserűen pesszimista bűnügyi remekművét – A vörös kör lassan és kimérten haladó, de feszültséggel teli film, amelyet egyaránt jellemez a filozófiai emelkedettség és a lélektani mélység. Schreiber András a kétségkívül remekművet elemzi, amely saját korában - a Nouvelle Vague uralkodása idején - ugyan nagy közönségsikert hozott, de kivételes művészi értékét nem siettek elismerni. Később Scorsese és Tarantino egyik legkedvesebb filmje lett.

A bűnöző Vogel (Gian Maria Volonté) megszökik az őt Marseille-ből Párizsba szállító vonatról, az őt kísérő Mattei felügyelő (André Bourvil) nagy erőkkel ered a nyomába. Egy másik gengszter, Corey (Alain Delon) öt év után szabadul a marseille-i fegyházból, utolsó börtönéjszakáján az egyik smasszer felvázolja neki egy párizsi ékszerüzlet kirablásának tervét. Corey meglátogatja egykori társát, Ricót (André Ekyan), aki annak idején cserben hagyta, a börtönben sem látogatta, s most Corey barátnőjével él együtt – kompenzációképp Corey elveszi Rico pénzét, majd miután egy biliárdteremben ártalmatlanná teszi Rico embereit, kocsit vásárol, és Párizs felé veszi az irányt. A két bűnöző, Vogel és Corey útjai véletlenül, de sorsszerűen keresztezik egymást, hogy aztán – maguk mellé véve egy alkoholfüggéstől szenvedő egykori rendőrmesterlövészt (Yves Montand) – kirabolják a Vendome tér szóban forgó ékszerboltját, miközben a nyomukban lihegő, a nyomozás során alvilági módszerektől sem visszariadó Mattei felügyelő a film minden szereplőjére, így saját magára is érvényesen bizonyítsa főnöke lesújtó állítását, miszerint minden ember bűnös. 

A vörös kör (Yves Montand, Gian Maria Volonte és Alain Delon)Forrás: The Criterion Collection

A francia filmtörténet legnagyobb bűnügyi rendezője, Jean-Pierre Melville A vörös kör-t  – korai, 55 éves korában bekövetkezett halála miatt: utolsó előtti filmjét – afféle összegző műnek szánta: saját számításai szerint korábbi, tucatnyi filmjében összesen 19, a bűnözők és a bűnüldözők közötti lehetséges kapcsolódási pontot dolgozott ki, ezeket akarta egyetlen filmben, egyetlen közös gondolat mentén megmutatni. 

A hivatásos bűn és a hivatásos bűnüldözés konfliktuslehetőségeinek összefoglalását – egyúttal magát a cím magyarázatát –  Melville már a film elején egy filozofikus, szöveges inzerttel, egy Rámakrisnának tulajdonított idézettel megoldja, amely idézet szerint a "vörös kört" maga Buddha rajzolta a földre egy darab krétával, miközben arról beszélt, hogy a tévelygő emberek szükségszerűen találkoznak egymással (a hazai szinkronos változat felvezetőjének utolsó, frappáns mondata, miszerint "a mi esetünkben a tévelygő emberek: bűnözők", a magyar szövegért felelős Szeredás András leleménye). 

Csakhogy Rámakrisna nem emlékezhetett Buddha szimbolikus vörös körére – már csak azért sem, mert az egészet Melville találta ki (éppúgy, mint három évvel korábban A szamuráj-t felvezető Bushido-citátumot), hogy már a film nyitányában egyértelművé tegye: a pesszimista bűnügyi történeteket dokumentarista kisrealizmussal és melankolikus metafizikával ötvöző rendező ezúttal sem hazudtolja meg magát, és a néző elemelt, sőt transzendens krimit kap. 

A vörös kör (Gian Maria Volonté és Andre Bourvil)Forrás: The Criterion Collection

Hosszan, 140 percben kibontott, végtelenül hűvös és hideglelős alkotás A vörös kör, amelyet Henri Decaë – tompa fényekkel és semmibe nyúló árnyékokkal, az élénk színeket is korlátozott palettán tartva – olyanra fotografált, mintha a szereplőkkel együtt a néző is az életet a haláltól elválasztó, ködbe burkolózó álommezsgyén kóborolna. Komótos, de mindvégig feszesen tartott, Robert Bressont idéző "kimerevített", meditatív tempójú film, amely maga is lassan érlelődött. Legalábbis Melville szerint, aki úgy emlékezett, a film hosszú (mintegy félórás) és kísérőzenétől mentes, "valós idejű" ékszerrablási jelenetét már 1950-ben kigondolta, ám amikor látta John Huston hasonló jelenetet tartalmazó (és hasonlóan komor és realista) Aszfaltdzsungel-ét – majd öt évvel később Jules Dassintól a Hustonnál is tovább merészkedő Rififi a férfiak közt-öt –, hosszú időre elvetette az ötletet, hogy aztán a saját életművét mintegy összefoglaló, s már csak ezért is hosszú ideig érlelt A vörös kör-ben mégis felhasználja.

A vörös kör (Alain Delon)Forrás: The Criterion Collection

Így aztán a keletkezési kronológia ellenére sem tűnhet úgy, hogy Melville a két amerikai mestert (Hustont és Dassint, sőt, Montand delirium tremens jeleneténél: Billy Wilder Férfiszenvedély-ét) ismételte, de főleg azért nem, mert míg az Aszfaltdzsungel és a Rififi... történetei egy rablás előkészítését, kivitelezését és utóhatásait taglalják, addig a személyes stílus csúcspontjának szánt A vörös kör-ben Melville e tagolást úgy nyújtja el, hogy majdhogynem kiöli a bűnfilm "kötelező elemeiből" az izgalmat, részben azzal a szándékkal, hogy az így felszabadult feszültséget áthelyezhesse szófukar szereplői erkölcsi kódexének legsúlyosabb bűnére: az árulásra (illetve az áruláshoz vezető útra, amelyben Melville igyekszik nyilvánvalóvá tenni azon nézetét, miszerint a rendőrökre és bűnözőkre osztott, két pólusú világban a szemben álló feleket csak a céljaik különböztetik meg egymástól, de az eszközeik nem). 

Persze, Melville sosem tagadta, hogy a filmjeihez a klasszikus amerikai film noirok szolgáltattak mintát. Csakhogy míg például A vörös kör esetében az Aszfaltdzsungel és a Rififi... is  leginkább azzal emelkedik ki, hogy szociográfiai hitelességgel ábrázolják a bűn és a bűnöző természetét, addig Melville a bűnözők szigorú világán keresztül mintegy példabeszéd jelleggel igyekszik megfogalmazni valami általános érvényűt – például az emberi létezés determináltságát. 

A vörös körForrás: The Criterion Collection

A rendező ráadásul igyekezett néhány helyen direkt módon, szerzői szignóval utalni arra, hogy filmje egyéni gondolatainak összefoglalója. A filmet indító idézet után (a szöveg mellett egy mosolygó Buddha-szobor fordul a néző felé a fekete semmiben) láthatatlan kéz vörös kört rajzol. Inkább lezáratlan ellipszis ez, a visszakanyarodó ív kissé nyitva marad és a középpont felé tart, olyan akár egy felülről összepréselt G betű – a rendező a második világháború alatt, a francia ellenálláshoz csatlakozva vette fel kedvenc írója, Herman Melville nevét, eredetileg Jean-Pierre Grumbach-nak hívták: a vörös kört szimbolizáló G tehát megfelelhet amolyan "feloldó" kézjegynek is, egyértelművé téve a Rámakrisna-Buddha-idézet eredetét.

Egy másik helyen a rendező már alkotói nevének kezdőbetűit mutatja: a rablási jelenet végén az arcát maszkkal takaró Corey visszanéz az egykori rendőr Jansen egyetlen, távolról, kézből leadott puskalövésének nyomára a biztonsági rendszert feloldó zár közepén. A zár körül gravírozott felirat: JPM 505. Nyilvánvaló, hogy Jean-Pierre Melville nem ok nélkül választotta – s mutatta meg egészen közelről, a bevésést jól kivehetővé téve – ezt a zártípust.

A vörös kör (Alain Delon)Forrás: The Criterion Collection

A direkt személyességnek ennél kevésbé szembeötlő jele, hogy Corey a rendező autóját vezette a filmben (egy 1966-os Plymouth Fury III-ast, de Melville még két másik kocsiját is a kamera látószögében parkoltatta egyes párizsi utcajeleneteknél). Aligha lehet véletlen, a költségvetés diktálta megoldás. Melville minden, fegyelmezett formanyelvű, zárt lélektani feszültségre és szereplőinek kisugárzására építő alkotása rendkívüli tudatosságról árulkodik – egyszerűbben: mindig minden a helyén van. Lehet, hogy titok övezi a szereplőket, homály fed egyes eseményeket, az idő furcsa lebegésében mégis minden természetesnek, magától értetődőnek tűnik.

A társától elvett pénzzel az autószalon nyitását a biliárdszalonban kiváró Corey, a megszokott kék helyett, vörös krétával keni körbe a dákót. A két fehér golyó egykedvűen csapódik a pirosnak, a magányos játékoshoz hirtelen becsatlakozik egy másik: Rico emberei jöttek a pénzért, az egyik meghal, a másik később lép csak a vörös körbe, ahol minden bűnös lélek újra, s végérvényesen találkozik. S Melville szerint nem csak azok, akiknek a film végén apró, vörösben izzó karikát üt a kabátján a rájuk szegezett fegyverek csöve.