Meghalt Sean Connery, pedig ha van színész, akkor ő – hiába, hogy lassan két évtizede nem állt kamerák elé – halhatatlannak tűnt. Persze, amíg vetítik a filmjeit, s ezért tart a rajongói emlékezet, addig minden filmszínész halhatatlan, de Connery utolsó szerepében is (a nem túl erős Szövetség című kalandfilmben) egész egyszerűen az elnyűhetetlen – mert őszbe borultan is egy kamaszfiú sármjával megáldott – sztár képzetét keltette. 

Alig telt el két hónap, hogy megemlékeztünk az akkor 90 éves Sir Thomas Sean Connery pályájáról – benne arról a művészi harcról, hogy kilépjen abból a szerepkörből, ami őt világsztárrá, sőt moziikonná tette. Ő volt az első színész, aki eljátszotta a filmtörténet leghíresebb titkosügynökét, James Bondot, s minden valamirevaló 007-es rajongó rögtön hozzá is teszi: Connery nem csupán naggyá tette a figurát, de ő volt a mérce, amihez később minden Bond-színész mérte magát (még akkor is, ha épp szakítani kívánt a Connery-imázzsal), sőt, ő volt a legjobb 007-es – minden túlzás nélkül: ő maga volt James Bond.

Persze, az első 007-es mozikaland megkérdőjelezhetetlen érdemei között szerepel az is, hogy – ha hihetünk a vonatkozó szakirodalomnak – a Terence Young rendezte 1962-es Dr. No volt az első hamisítatlan akciófilm, az az alkotás, amely a bőséges előzmények után egyértelműen jelezte egy önálló műfaj születését, középpontban a látványos események kalandáradatával és a maszkulin hős magasztalásával. Csak kissé túlzás azt állítani, hogy korunk akcióhősei mind Bond szmokingjából bújtak elő – legfeljebb kevésbé elegánsak, mint a Vesper Martinit (felrázva, nem keverve!) kortyoló, kártyában és szerelemben egyaránt szerencsés 007-es.

Dr. No (Ursula Andress és Sean Connery)Forrás: Eon Productions

És Connery valóban eggyé vált szerepével: a Ian Fleming által teremtett, kevésbé életteli figurát ellenállhatatlan sármmal, kíméletlen kalandvággyal és jéghideg cinikus humorral ruházta föl (a skót színésszel eleinte ellenszenves Fleming pedig belátta tévedését, s Connery miatt esett szó a brit kém skót gyökereiről a későbbi 007-es regényekben). A szexuális forradalomtól hevülő hatvanas években ő lett a férfiasság új, lehengerlő szimbóluma, akinek elhisszük, hogy képes egy hanyag félmosollyal meghódítani bármely gyönyörű nő szívét – s mert ezt elhisszük neki, a legvadabb küldetések és az azokhoz szükséges válogatott kütyük sem tűnnek annyira hihetetlennek (sőt, a fáma szerint nem egy efféle Bond-kelléket próbáltak szovjet mérnökök előállítani, mert ha az MI6-nek van, akkor a KGB-nek is kell).

Vonzóvá tette a 007-es ügynököt, egész egyszerűen, mert maga is vonzó volt – s titkon minden férfi arra vágyott, hogy olyan pimaszul, mégis elegánsan mutatkozhasson be (ha lehet, egy vonzó nőnek), mint tette azt Connery 1962-ben: "A nevem Bond. James Bond".

Aztán ez a színészmesterséget intézményes keretek között soha nem tanult ösztönös tehetség, 1954-től filmező, korábban bronzérmes testépítőversenyző, a haditengerészetet is megjárt koporsófényező, aktmodell és gyerekfelügyelő megunta, hogy ő lett az angolszász férfiak gazdasági és fizikai fölényének, s nem utolsó sorban szexuális szabadságának szimbóluma, aki egzotikus helyszíneken (a Pokollá vált Paradicsomban) biztosítja ha nem is a világbékét, de a status quo-t, és fokozatosan (és folyamatosan) új színészi kihívásokat keresett (összesen hétszer alakította a brit kémet).

Ilyen jellegű korai kísérletei közül a brit katonai büntetőtáborban játszódó, az indokolatlanul embertelen regula ellenében fogant A domb (1965, r.: Sidney Lumet) főszerepe volt igazán sikeres – talán mert a történetből hiányoztak a nők. 

Marnie (Sean Connery és Tippi Hedren)Forrás: AFP

Persze, a szexuális zavarok köré szőtt pszichothriller, az Alfred Hitchcock rendezte Marnie-ban (1964) is remekel a kleptomániás nőt leleplező, majd védelmező férfi szerepében.Csakhogy már-már állatias játéka csak részben emeli el Bondtól – máshonnan nézve ugyanis, Hitchcock épp a hódítás abszurdumára hegyezi ki a történetet, azt bontja ki, amikor a máskülönben vonzó, de valamely oknál fogva visszautasított férfi, akár egy ragadozó a prédát, úgy cserkészi be és készteti megadásra a nőt, sőt, hiúságában sértett fenevadként veti rá magát. Márpedig a Connery fémjelezte  Bond-filmeket nem csak az akció erőszakossága, de a hódítás teszi izgalmassá – a Marnie-ban a hódítás és az erőszak egybeforr (lám, az egyébként ellenállhatatlan férfi is esendő).

Ugyanakkor épp ez az állatias vonás – nem csak szexuális értelemben véve megzabolázhatatlan maszkulinitás – adta a Bond-figurán kívül Connery erejét karrierje első felében: például a Shalako-ban (1968, r.: Edward Dmytryk), Az igazság erejé-ben (1973, r: Sidney Lumet), a Zardoz-ban (1974, r.: John Boorman), az Aki király akart lenni-ben (1975, r.: John Huston) vagy Az első nagy vonatrablás-ban (1978, r.: Michael Crichton).

De igazán érett férfiként tudott színészileg kibontakozni, amikor (túl az ötvenen) őszülni kezdett, s a kor nem hogy megkérgesítette volna, sokkal inkább meglágyította vonásait. A nyolcvanas évek közepétől fogva a korábbiaknál nagyobb mértékben gazdagodott szerepköre. Ő a kifinomultság és elegancia hírnöke egy barbár világban a Hegylakó-ban (1986, r.: Russell Mulcahy), ő a józan ész az Umberto Eco regényéből készült klerikális krimi A rózsa nevé-ben (1986, r.: Jean-Jacques Annaud), amely szerepéért BAFTA-díjat nyert, de ő a megrendíthetetlen igazságérzet a számára Oscar- és Golden Globe-díjat hozó Aki legyőzte Al Caponét-ban(1987, r.: Brian De Palma) és a szűnni nem akaró kalandvágy a Családi ügy-ben (1989, r.: Sidney Lumet). 

Aki legyőzte Al Caponét (Sean Connery és Kevin Costner)Forrás: Paramount Pictures

A felsorolt négy film közös vonása, hogy Connery a tapasztalatlanabb, hevesebb fiatalok mentoraként tűnik fel, s részben ebben a minőségében remekel az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag (1989, r.: Steven Spielberg) idősödő régészprofesszoraként is. Spielberg filmje akár szimbolikus is lehetne: a hatvanas-hetvenes évek akció- és kalandfilmjeinek sztárja átadja a stafétát a nyomdokába lépett generációnak. 

Ez csak részben igaz – pályájának további részében, egészen 2003-as lezárásáig Connery minduntalan kivette a részét a kaland izgalmából, legyen szó a Peter Hyams rendezte (és általa is fényképezett) Bűntény a támaszponton-ról (1988), John Le Carré hidegháborús kémregényéből készült Oroszország-ház-ról (1990, r.: Fred Schepisi), a Vadászat a Vörös Októberre (1990, r.: John McTiernan) ugyancsak hidegháborús krimijéről, a japán kultúrát egy bűneset apropóján népszerűsítő Gyilkos nap-ról (1993, r.: Philip Kaufman), az Artúr-mondakör romantikáját felelevenítő Az első lovag-ról (1995, r.: Jerry Zucker) vagy az Egy igaz ügy-ről (1995, r.: Arne Glimcher), amelyben Koltai Lajos operatőrrel dolgozott együtt (ilyen magyar vonatkozás akad még Connery pályáján: a John McTiernan rendezte Medicine Man című 1992-es egzotikus kalandfilm producere Andy Vajna volt, Willard Carroll 1998-as Szeress, ha tudsz című drámájában pedig Zsigmond Vilmos fényképezte).

Gyilkos nap (Sean Connery, Harvey Keitel és Wesley Snipes)Forrás: 20th Century Fox

Számos filmjében követel tiszteletet az idősebb és tapasztaltabb generációnak (ebből az egyik legszebb példa a Bűntény a támaszponton kocsmai verekedése) – A szikla (1996, r.: Michael Bay) bebörtönzött egykori ügynökeként egyenesen visszaköveteli magának az akcióhős szerepét fiatalabb színésztársaitól, hogy aztán a Bosszúállók (1998, r.: Jeremiah Chechik) megkeseredett antagonistájaként hagyja magát legyőzni.

Soha ne mondd, hogy soha – ez volt az utolsó 007-es filmjének címe (1983, r.: Irvin Kershner), s a cím eleve egy korábbi Bond-ellenes kirohanására utal. Ám miközben a 007-es szerepkörét végleg átadta másnak, az akció- és kalandfilmes szerepek egész pályáján elkísérték. Sőt, Allan Quatermainként búcsúzott a filmszínészettől A szövetség (2003, r.: Stephen Norrington) című kalandfilmben, amelynek ráadásul egyik producere is volt.

A szövetség (Sean Connery)Forrás: 20th Century Fox

A film nem különösebben jó, de amikor Connery színre lép, jó nézni. A 73 éves Conneryt jó nézni, akiről elhisszük, hogy képes megmenteni a világot, szembeszállni bármilyen veszedelemmel, belevágni bármilyen hajmeresztő kalandba. Utolsó szerepében nem is az idős Allan Quatermainként, inkább a megöregedett, de örök fiatal Bondként tűnik fel előttünk. 

A Csak kétszer élsz (1967, r.: Lewis Gilbert) elején azt látjuk, hogy az épp szerelmi kalandban elmerülő Bondot agyonlövik Hongkongban, holttestét a haditengerészet tisztjéhez méltóan ágyúlövések kíséretében a tengerbe vetik, majd a bebugyolált testet később búvárok egy brit tengeralattjáróra viszik, felvágják a gyolcsot, az ügynök szájáról légzőmaszkot vesznek le, és a néző megnyugszik: Bond él. Sean Connery persze most másutt kért engedélyt, hogy fedélzetre léphessen – de azok, akik szeretik a filmjeit, nem hisznek a híreknek, mert tudják, hogy ha a színészek meg is halhatnak, az igazi moziikonok halhatatlanok.