Huszonöt éve halt meg Louis Malle, a francia újhullám sokoldalú, örökösen új utakat kereső filmrendezője, akinek filmográfiájában éppúgy megtalálhatók a művészi igényű dokumentumfilmek (A csend világa, Kalkutta, Az ember az ember), a bűnfilmek (Felvonó a vérpadra, A tolvaj, Atlantic City), a maró szatírák (Zazie a metróban, Milou májusban), a kosztümös kaland (Viva Maria!), a fantasztikus film (Fekete Hold), a történelmet fonákjáról ábrázoló drámák (Lucien Lacombe), mint a korának tabuit feszegető "erotikus" filmek (Szeretők, Végzet) és a saját (Szívzörej, Viszontlátásra, gyerekek!) vagy épp főszereplője (Magánélet) személyes tapasztalatai által ihletett drámák.

„A rendező, aki minden új filmjével lerombolja az előzőt“ – így jellemezte Louis Malle-t egyik kritikusa, s a szigorú ítésznek annyiban igaza is volt, hogy Malle életműve nem csupán műfajokat illetően sokszínű, de az egymást követő alkotásai stílusukban is merőben eltérnek egymástól. Rombolásról azonban szó sincs, legalábbis minőségi értelemben, legfeljebb arról, hogy Malle folyamatos stílus- és műfajkeresése, önmagára licitálása miatt filmes hagyatéka olyannyira eklektikus, hogy az egyes filmeket nehéz egymással összefüggésbe hozni, az életművet leginkább a rendező személye tartja össze.

Felvonó a vérpadra (Jeanne Moreau)Forrás: AFP

A Malle-filmeket sorba rendezve – kiváltképp eltérő stílusjegyeik miatt – valóban nehézkes a rendező egységes szemléletét és jól kitapintható személyességét kimutatni, azonban az egész életművön átvonul az egyik leggazdagabb francia családba (az iparmágnás Béghin-dinasztiába) született Malle (1932. október 30., Thumeries) egészséges polgárpukkasztása. Innen nézve pedig az életmű egységének „rombolása“ olyannyira szándékosnak tűnhet, hogy abban nem csupán az önkifejezés módjának folyamatos keresését, de magát az önkifejezés sajátos módját sejthetjük: az alkotó szűnni nem akaró tiltakozását a beskatulyázás ellen.

Zazie a metróbanForrás: AFP

Az életmű laza kötőszövetéül szolgáló, kettős non-konformista lázadás mellett ugyanakkor nem egy Malle-film esetében akadnak visszatérő stiláris elemek és főképp tematikai hasonlóságok. Példának okáért a rendező előszeretettel láttatta a felnőttek valóságát a gyerekek perspektívájából – az életmű legfontosabb alkotásaként emlegetett, groteszk stílusbravúr Queneau-adaptáció, a Zazie a metróban (1960) után a vérfertőzést sem kikerülő Szívzörej-ben (1971), a második világháborús francia ellenállás romantikáját egy 17 éves kamasz dacával szertefoszlató Lucien Lacombe-ban (1974), a szerelem lehetetlenségét egy 12 éves prostituált sorsán keresztül megragadó Csinos kislány-ban (1978) és a Szívzörej-hez hasonlóan önéletrajzi ihletésű, a második világháborús német megszállást és a népirtás borzalmait saját és generációja meghatározó élményeként bemutató Viszontlátásra, gyerekek!-ben (1987).

Viszontlátásra, gyerekek!Forrás: Criterion Collection

„Öregebb lettem" – nyugtázza a Zazie a metróban végén párizsi kalandjait a 12 éves vidéki kislány az őt egy hétvégére a bohém nagybácsi gondjaira bízó (s addig szeretőjével mulató) anyjának. Nem csupán Malle sokszor botrányt keltő felnövéstörténetei esetében lehet a nézőnek az az érzése, hogy Malle szereplői legtöbbször csak öregebbek lesznek, de bölcsebbek nem – nők és férfiak elsöprő vonzása köré épített filmjeiben legalábbis sokszor köszön vissza a gyermeki naivitással párosuló önzés, kezdve a sort az első önálló rendezéssel, a noirba burkolt románc Felvonó a vérpadrá-val (1958), miközben a kommersz kalandfilmet sarkából kifordító Viva Maria! (1965) századfordulós közép-amerikai forradalmárnői egyenesen a Zazie... gyermeki zabolátlanságát és önfeledt humorát ismétlik, mintegy szerelmi bosszúálló kamaszlányként fittyet hányva a polgári józanságra.

Viva Maria! (Brigitte Bardot és Jeanne Moreau)Forrás: United Artists

A szerelem természetrajza talán még a felnövéstörténeteknél is erősebb témája Malle-nak: ezzel indult önálló rendezői pályafutása, és jóformán ezzel is zárult (a Csehov és Andre Gregory, illetve David Mammet avantgarde színházának randevúját megörökítő 1994-es Ványa a 42. utcában).

A szerelemi szenvedély ezerarcú, ám Malle főként a háromszög-történeteket kedvelte: a Felvonó a vérpadra szerelmesei gyilkos tervet eszelnek ki, hogy megszabaduljanak a nem kívánatos harmadiktól (az idős és gazdag férjtől); a Dominique Vivant regényéből készült, kora közönségét szerelmi jeleneteinek merészségével sokkoló Szeretők-ben (1958) a feleség az előző nap megismert fiatal férfi kedvéért hagyja el férjét és lányát; a félig-meddig Brigitte Bardot élete által ihletett, a sztárlét árnyoldalait bemutató Magánélet-ben (1962) a modellből lett filmcsillag a barátnője férjébe szeret bele; a Szívzörej kamaszhőse rájön, hogy az anyja megcsalja az apját, majd egyetlen alkalomra ő is tulajdon anyja szeretője lesz (a film hemzseg az önéletrajzi elemektől, de a vérfertőzés e tekintetben merő fikció); jóval később, az 1992-es Végzet-ben pedig a politikussá lett orvos kezd viszonyt a fia menyasszonyával.

Szeretők (Jeanne Moreau)Forrás: AFP

Csupa traumatikus – egészében, vagy egyes elemeiben megbotránkoztató – vágytörténet, de hogy Malle hitt abban, miszerint a magánbűnök leképezik a közerkölcsöket, azt a Fekete Hold (1975) disztópiája bizonyítja, amelyben a rendező egészen odáig merészkedett, hogy a nemek harcát véres polgárháborúként ábrázolja.

Szívzörej (Lea Massari és Benoît Ferreux)Forrás: Orion Classics

A francia kritikusok által egyik legtöbbre tartott filmje azonban épp az éltető szenvedély hiányáról, de legalábbis a kiégésről, a hiábavaló élet melankolikus tudatállapotáról szól. A Pierre Drieu La Rochelle regényéből (amelyet a szürrealista költő Jacques Rigaut élete ihletett) készült Lidércfény (1963) depressziós, alkoholbeteg főhőse elhatározza, hogy öngyilkos lesz, de előbb meglátogatja párizsi barátait, hátha okot talál arra, mégis érdemes élnie. 

LidércfényForrás: AFP

Egy kiábrándult figurát ábrázol egy kiábrándult rendező szemével – Malle ezt már A tolvaj-ról (1967) írta önéletrajzában, arról a XIX. században játszódó filmjéről, amelynek érzelmileg és anyagilag is kifosztott, a burzsoáziát hevesen bíráló hőse "nemzetközi" bűnözőnek áll. Sokan ma is az 1968-as párizsi eseményeket előre jelző "forradalmi" filmet látják benne.

A vagyonos és befolyásos családba született, bentlakásos katolikus iskolában és jezsuita kollégiumban nevelkedett, majd a Sorbonne politológiai kara után a párizsi filmakadémiára is beiratkozó Malle 1968-ban mégis inkább Indiába utazott, és mintegy abból a felismerésből, hogy a harmadik világ nyomorából nézve a párizsi diáklázadások nem tűnnek igazán fontosnak, leforgatta Kalkutta (1969) című dokumentumfilmjét – minimális narrációval, a képek eleven, lüktető erejével. Később sem igazán tudott 1968 hevületével azonosulni: a Milou májusban (1989) ugyancsak kiábrándult értelmiségi hőse egyszerre viszolyog a halott anyja örökségen vitatkozó nagypolgári családjától és a barrikádok népétől.

A tolvaj (Geneviève Bujold és Jean-Paul Belmondo)Forrás: AFP

Visszaemlékezése szerint épp azzal a megújulást kereső kiábrándultsággal "menekült" Indiába, mint ami a Lidércfény főszereplőjét is jellemezte – s nem csupán földrajzi értelemben, de kisvártatva szellemileg is eltávolodott Franciaországtól, vagy legalábbis a francia filmtől, benne a filmjei által is tajtékosra vert újhullámmal.

Persze, ez a szellemi eltávolodás is része annak, hogy afféle arisztokratikus kívülállóként és magányos lázadóként mindig új utakat keresett, elsőként ismerve fel, hogy a nouvelle vague forradalma véget ért. Egyetemi rövidfilmjei után Cousteau kapitány társrendezője volt a cannes-i Arany Pálma-díjas A csend világa (1956) című mélytengeri dokumentumfilmnek, majd az újhullám jelentős előfutárának, Robert Bresson segédrendezőjeként dolgozott az Egy halálraítélt megszökött-ön (1956), hogy aztán maga is a nouvelle vague jelentős hírnökeként mutatkozzon be a Felvonó a vérpadra sötét szerelmesfilmjével. Majd a Szeretők után, az újhullám egyik legismertebb filmjében, a Zazie a metróban-nal tulajdonképpen az újhullám paródiáját készítette el.

Zazie a metróban (Philippe Noiret és Catherine Demongeot)Forrás: AFP

Kalkutta után még két francia filmet forgatott – a Szívzűr leginkább félreértett "erkölcstelenségével" sokkolt, a második világháború alatti kollaborációval érdemben először foglalkozó Lucien Lacombe heves társadalmi vitát váltott ki –, majd az Egyesült Államokba költözött, és a koprodukcióban készült Fekete Hold után jóformán csak amerikai filmeket forgatott (a két kivétel: Viszontlátásra, gyerekek! és Milou májusban). 

Továbbra sem hazudtolta meg magát: amerikai életműve legalább annyira változatos és kalandos, mint a francia. A gyermekprostitúció témájával (és a 12 éves Brooke Shields meztelen jeleneteivel) kisebb botrányt keltő Csinos kislány után leforgatta a korszak egyik legjobb hollywoodi bűnfilmjét, az Atlantic City-t (1980), majd egy nagyon is európai filmet készített: a Vacsorám Andréval-ban (1981) közel két órán keresztül két férfi – a színész-író-komikus Wallace Shawn és a színházi rendező Andre Gregory –beszélget egy manhattani étteremben a művészet és az élet természetéről, cseppet sem unalmasan.

Atlantic City (Susan Sarandon)Forrás: Paramount Pictures

Két film erejéig úgy tűnt, bekebelezte a stúdiórendszer: elkészítette az olasz Ismerős ismeretlenek (1958, r.: Mario Monicelli) amerikai remake-jét, a Kasszafúrók-at (az 1984-es film operatőre Kovács László volt), és megrendezte a vietnami háborút Texasba importáló Alamo Bay (1985) című drámát – ezeket két utolsó francia filmjével "kompenzálta", hogy aztán a szándékosan csúcsra járatott erotikus giccs Végzet után újabb európai filmet forgasson Amerikában: a Ványa a 42. utcában-t. Ez lett az utolsó filmje – a háromszoros Oscar-jelölt, kétszeres velencei Arany Oroszlán-díjas és háromszoros BAFTA-díjas Malle 63 éves korában, 1995. november 23-án halt meg nyirokrákban.