Maradona képe Marilyn Monroe és Mao Ce-tung közé illik

Maradona - Kusturica filmje (Emir Kusturica és Diego Maradona)
Vágólapra másolva!
A kétszeres Arany Pálma-díjas (A papa szolgálati útra ment, Underground) Emir Kusturica rendhagyó portréfilmet forgatott a 60 éves korában meghalt Diego Maradonáról. Sőt, a 2008-ban bemutatott Maradona - Kusturica filmje legalább annyira szól a rendezőről, mint a sokak által valóságos Istenként bálványozott focistáról.
Vágólapra másolva!

– hangzik Emir Kusturica monológja az évszázad labdarúgójáról (legalábbis a FIFA ezredfordulós szavazása szerint) készült dokumentumfilmjében.

Diego Maradona Forrás: Wild Bunch Distribution

Punk (szex, drog és rock 'n' roll), Shakespeare és Verdi, pop-art, Hollywood és a „nagy proletár kulturális forradalom" keveredik már rögtön a másfél órás portréfilm hatodik percében (nem is szólva a spagettiről), hogy mindenki számára érthetővé váljon: Diego Armando Maradona több tehetséges labdarúgónál, a tömegkultúra ikonja, akiről az is hallott, akit máskülönben hidegen hagy 22 férfi kétszer 45 percig tartó küzdelme.

A Maradona - Kusturica filmje (s még pontosabb az angol cím: Maradona by Kusturica) nem is a színtiszta rajongásról (sőt: kultuszról) szól (arra, ha már Maradona, ott van Carlos Sorin 2006-os filmje, a sztár 2004-es szívrohama utáni tömeges "beteglátogatást" megörökítő El Camino de San Diego), de még csak nem is a páratlan sportkarrier hullámvölgyeiről (azt legutóbb Az Amy Winehouse-sztori Oscar-díjas rendezője, Asif Kapadia dolgozta fel 500 órányi "sosem látott" archív felvétel segítségével 2019-es, a nápolyi évekre fókuszáló Diego Maradona című alkotásában).

Kusturica portréjának középpontjában az az ember áll, amilyennek Maradona látni és láttatni szerette volna magát:

az argentin hazafi, a nehéz körülmények közül saját tehetsége és kitartása által feltörő férfi, a latin-amerikai nép gyermeke, akit ugyan elgyengített a siker és a kokain, de aki végül ismét legyőzte a körülményeket és persze saját magát, és kiszabadult a kábítószer gyilkos öleléséből – és persze az antikapitalista dél-amerikai, aki Kusturica filmjében büszkén mutatja meg a vállára tetovált Che Guevara-portrét, majd ugyancsak a marxista forradalmárt ábrázoló pólóban látogatja meg Fidel Castrót, és mosolyogva támogatja az USA-ellenes Hugo Chavezt.

De már rögvest Kusturica monológja után Maradona azt ecseteli a nappalijában, hogy az 1986-os mexikói labdarúgó-világbajnokság Anglia elleni negyeddöntője (benne a futball-történelem legszebb Maradona-góljával) afféle elégtétel volt az 1982-es Falkland-szigeteki háborúért (olyasmi, mint nekünk a szovjetek elleni vízilabdadöntő a melbourne-i olimpián, egy hónappal az 1956-os szabadságharc leverése után).

Kicsit később ezt a gondolatfutamot illusztrálja egy rövid animáció, amelyben a pozícióját épp a falklandi incidenssel megerősítő Margaret Thatcher buktatná a pályán Maradonát, aki a sikertelen szabálytalanság után annyiszor kergeti körbe a labdát a dühöngő „Vaslady" körül, hogy annak végül leesik a feje – mindeközben pedig üvölt a Sex Pistolstól a God Save the Queen.

Sok kritika érte persze Kusturicát a film bemutatása után, hogy engedte Maradonának baloldali manifesztókkal lerombolni saját mítoszát (sőt, azonosult is a focista mondandójával), elvégre, ha egy tehetséges ember világpolitikai kérdésekben állást foglal (főleg úgy, ahogy azt Maradona tette), azzal rögvest megosztó személyiséggé válik – ha nem volna elegendő ehhez a dopping- és drogbotrány. Sőt, Kusturicát azzal is vádolták, hogy nem csupán a labdarúgó-fenomén iránti rajongásától, de önmagától is hagyta magát elvarázsolni.

– hangzik el rögtön a film elején, majd később, Maradona szívrohamának felelevenítésekor a Macska-jaj-ból (1998) vág be részleteket.

Természetesen, a Maradona - Kusturica filmje legalább annyira szól a rendezőről, mint a focistáról, egy pillanatig sem tagadva személyes érintettséget, de nem is ringatva a nézőt abba az illúzióba, hogy a dokumentumfilm objektív műfaj.

Maradona - Kusturica filmje (Emir Kusturica és Diego Maradona) Forrás: The Wild Bunch

Kusturica filmjéből süt a személyesség – a portré alanyáé és a portrékészítőé egyaránt. De épp ennek a személyességnek köszönhető, hogy Kusturica igazán közel tudott kerülni Maradonához, aki betekintést engedett mindennapi életébe, még akkor is, ha azzal esetleg szándékával ellentétes érzést vált ki egy-egy rajongójából. Mert lássuk be, nehéz azonosulni azzal a Maradonával, aki latin-amerikai diktátorok barátságát keresi. Ugyanakkor épp politikai kismonológjai és az azokkal párhuzamos környezetrajz jól szemlélteti, hogy

Latin-Amerikában a foci nem csupán az egyéni felemelkedés, a nyomorból való kitörés lehetőségét jelenti, hanem annál sokkal többet: kilencvenpercnyi hitet egy jobb életre – s épp ezért lehetséges, hogy egy focista köré külön vallást alapítsanak rajongói

(az 1998-ban létrejött Iglesia Maradoniana, amely 1960-tól számítja az időt), s amelynek saját tízparancsolata azt tanítja: "Ne távolodj el a valóságtól, és ne légy haszontalan".

Kusturica 93 perces – hosszabbítással épp egy futballmeccsnyi idő – filmjében tehát nem csupán egy rendkívüli tehetségű, gyarlóságán felülemelkedni próbáló sportoló (és kicsit a saját) portréját rajzolja meg, hanem e portrén keresztül a latin-amerikai gondolkodás, ha nem is általános, de mindenképp sajátos olvasatát adja. Épp ahogy azt Maradona szerette volna.