Ha egy szuperhős eredettörténetéről van szó, biztosan legalább 10 filmet fel tudnánk sorolni a témában, különösebb gondolkodás nélkül. Azonban egyik sem sikerült olyan személyesre, mint A sebezhetetlen, ami pont visszafogott, minimalista stílusának és lassú sodrásának köszönheti erejét, és szinte ugyanazt az élményt nyújtja, mint amikor képregényt olvas az ember – pedig nem is adaptáció. M. Night Shyamalan egyik legjobb filmje idén 20 éves.

A legjobb képregényfilm, ami nem képregény alapján készült – általában így szokták bemutatni A sebezhetetlent. Nem véletlenül.

M. Night Shyamalan nem várta meg – valószínűleg helyesen – hogy a Hatodik érzék elsöprő sikere és az azt követő elvárások elnyomják, helyette alig egy év múlva már be is mutatta következő filmjét, amit azóta is a személyes kedvencének tart a sajátjai közül. Az összehasonlítás persze elsőre adta magát, amit csak felerősített, hogy Bruce Willist is hozta magával, de A sebezhetetlen merőben más lett, mint amire az akkori közönség számított tőle.

Bruce WillisForrás: AFP

Amikor 2009-ben Quentin Tarantino összeállított egy listát 20 kedvenc filmjéről, amelyek 1992 óta készültek – azaz a saját rendezői bemutatkozása óta – , így nyilatkozott róla:

"Nemcsak Bruce Willis legjobb alakítását láthatjuk A sebezhetetlen-ben, szerintem lenyűgöző benne, hanem a Superman-mítosz brilliáns feldolgozását is."

Felhívta a figyelmet arra is, hogy a film reklámkampánya elég homályos lett, nem derül ki belőle, miről is fog szólni igazából:

Mi lenne, ha Superman köztünk élne, csak nem tudná magáról, hogy ő Superman? Csak ezt nem tudod, amíg meg nem nézed magát a filmet. Mindenesetre úgy gondolom, hogy A sebezhetetlen korunk egyik mesterműve.

A film előzetese inkább egy misztikus thrillerre utal, a Hatodik érzék-re hajazva, pedig ennek köze sincs a valósághoz. A sebezhetetlen egy rém egyszerű film, de pont ebben rejlik az ereje: gyakorlatilag egy kamaradarab, két nagyon erős karakterrel, akik a maguk módján a helyüket keresik a világban.

David Dunnt (Bruce Willis), egy vonatszerencsétlenség egyetlen túlélőjét különös elmélettel keresi meg Elijah Price (Samuel L. Jackson). Price-nak egy ritka genetikai rendellenesség miatt könnyen törnek a csontjai, és azt feltételezi, hogy mindenképpen kell lennie olyannak is, aki a spektrum másik végén van. David pedig – aki egyetlen karcolás nélkül élte túl a balesetet – elgondolkodik, hogy életében nem volt beteg, és elkezdi fejleszteni képességeit, amiknek korábban nem tulajdonított jelentőséget.

Samuel L. JacksonForrás: AFP

A film vizuálisan is visszaadja a képregények világát. Képkockái, beállítási egy képregény paneljeire emlékeztetnek, rengeteg jelenetet csak egyetlen szemszögből vettek fel. Színválasztása is jellegzetes. David Dunn színe a zöld, szinte mindig annak egyik árnyalatát viseli, Elijah Price pedig Samuel L. Jackson kedvenc színét, a lilát ölti magára.

A törékeny csontjai miatt Mr. Üvegnek (magyar szinkronban Porcelánnak) csúfolt Elijah-t többször is valamilyen tükröződő felületen keresztül látjuk. Visszatérők még a fejjel lefelé fordított képkockák, amik általában valami rossz eljövetelét jelzik.

Robin Wright Penn és Spencer Treat ClarkForrás: AFP

És ami a legszebb: gyakorlatilag alig láthatunk vizuális effektusokat, CGI-kavalkád helyett végig nagyon személyes marad a történet, látványos csaták helyett a belső harc az, ami igazán számít. Bruce Willis és Samuel L. Jackson kémiája talán itt működik a legtökéletesebben (ez már a negyedik közös filmjük volt), ahogy szinte minden tekintetben egymás ellentétét formálják meg.

Bruce Willis és Samuel L. JacksonForrás: AFP

James Newton Howard zenéje pedig nagyszerűen egészíti ki a folyamatot, ahogy David saját öntudatára ébred, a határait feszegetve, fia, Joseph (Spencer Treat Clark) lelkes asszisztálásával, miközben a feleségével (Robin Wright Penn) is próbálja helyrehozni elhidegült kapcsolatát.

A lassúság viszont megmutatkozik sajnos a főszereplő ráeszmélésében is: megbicsaklik a logika és a folyamat, miért nem gondolkodott el még korábban azon, hogy nem volt még soha beteg, hogy egy traumatikus élményt nem tud felidézni stb. A film végén pedig kötelező jelleggel jön a fordulat, ami itt még nem érződött erőltetettnek, sőt, nagyon is működik: nemcsak új megvilágításba teszi az addig látottakat, de ezzel együtt is kerek egészet alkot, nem hagyja kérdések között a nézőt. Ez a kerekség, a lezártság pedig mára üdítő ritkaságnak számít egy szuperhősfilm esetében.

Méltatlan folytatás

Ugyan a történet nem feltétlenül kívánt maga után folytatást, végül 2019 januárjában mégis megérkezett – de bár ne tette volna.

A 2016-os Széttörve sok félresikerült alkotás után Shyamalan egyik legjobb késői filmje lett egy többszörös személyiségzavaros emberről, Kevin Wendell Crumbról (James McAvoy), aki elrabol három középiskolás lányt. A végén pedig egy klasszikus csavar helyett "csak" Bruce Willis érkezett, mégpedig David Dunnként, ezzel egy univerzumba helyezve a két filmet. Hamarosan be is jelentették az Üveg-et, amiben összeeresztik a karaktereket. 

Sajnos az Üveg egy minden szempontból kínos film. Shyamalan saját zsebből finanszírozta, és a szűkös büdzsé látszik is rajta. A cselekmény jórészt egy helyszínen, egy elmegyógyintézet falain belül játszódik, hiába lengetik be egy nagyszabású esemény eljövetelét, a várt katarzis elmarad, a beleerőltetett fordulatok (ezúttal már nem volt elég egy) pedig már nevetségesek. Pedig alapvetően nem volt rossz a koncepció, a két világ egyesítése sok izgalmas lehetőséget rejtett magában, de a trilógia befejezése sem a Széttörve feszültségét, sem A sebezhetetlen drámáját nem tudta visszaadni, helyettük valami sokkal rosszabbat váltott ki: az unalmat.

A kellemetlen folytatás persze semmit sem von le A sebezhetetlen értékéből (sőt). Hiába láttunk azóta már számtalan eredettörténetet, sehol sem lehet ennyire átérezni, hogy milyen érzés lehet a világ súlyát cipelni a vállunkon.