Ötven évvel ezelőtt (1971. január 24-én) mutatták be az amerikai mozik a „brit Felliniként" is emlegetett Ken Russell provokatív életrajzi filmjét a talán legnagyobb orosz zeneszerzőről, Pjotr Iljics Csajkovszkijról. 

Egy homoszexuálisról szól, aki feleségül vesz egy nimfomániást – foglalta össze Ken Russell a rá jellemző provokatív szellemességgel az egyetemes zenetörténet egyik legnépszerűbb komponistája, Pjotr Iljics Csajkovszkij magánéleti és alkotói küzdelmeit sajátos egységben és egyedi vízióban kicsúcsosító  Zenerajongók című filmjének történetét. Tény, hogy a zeneszerző magánlevelezéseiből és testvére (valamint A pikk dáma és a Jolánta librettistája), Mogyeszt Csajkovszkij önéletrajzából is egyértelműen kiderül, hogy a komponista homoszexuális volt, aki 37 éves korában elsősorban a látszat miatt vette feleségül a nála 10 évvel fiatalabb tanítványát, Antonyina Miljukovát, akitől néhány hét múlva külön is költözött.

S bár abban eltérőek az álláspontok, hogy a zeneszerző saját neméhez való vonzalmát milyen mélységben élhette meg, a legtöbb zenetörténész úgy véli, az erkölcsi és büntetőjogi következményektől való félelem miatt mindenképp terhes titkolózás és az abból következő, folyamatosan fel-feltörő depresszió nyomott hagyott Csajkovszkij művein is – és ugyanígy: Mijukova számára a beteljesületlen szerelemmel járó házasság romlást hozott, az Orosz Birodalom és az ortodox egyház szigorú szabályai miatt nem válhattak el, a nő házasságtörő kapcsolatokban adott életet három különböző apától származó három gyerekének, akiket árvaházba adott, élete utolsó két évtizedét pedig elmegyógyintézetben töltötte. 

Zenerajongók (Richard Chamberlain és Glenda Jackson)Forrás: United Artist

Russell provokációja tehát elsősorban nem abban áll, hogy a művészt homoszexuálisnak, feleségét pedig férfifalónak ábrázolja. Sőt. Russell még csak azt sem állította, hogy filmje tárgyilagos portré lenne. Épp ellenkezőleg. A film elején "kiegészítő" felirat teszi teljessé a címet: Ken Russell filmje Csajkovszkijról és a Zenerajongókról (Ken Russell's film on Tchaikovsky and The Music Lovers) – és pontosan erről van szó, a rendező látomásáról, arról, hogy milyen kép alakult ki benne a komponistáról annak szerzeményei és életének bizonyos eseményei alapján. 

Azaz, nem a szó hagyományos értelmében vett életrajzi filmről van szó, hanem a rendező benyomásai alapján született művészportréról, zenei és biográfiai interpretációról, amelyben a cselekményt Csajkovszkij zenéjére komponált flashback- és (álmokból, rémálmokból álló) fantázia-szekvenciák szabdalják, mi több, sokkal inkább a látvány illusztrálja a zeneműveket (pontosabban azok egyes tételeit), mint fordítva, közelítve ezzel a végeredményt egy egészestés videokliphez. 

Zenerajongók (Richard Chamberlain)Forrás: United Artists

Russell tehát olyan portrét festett Csajkovszkijról, amelyben összeolvad az életrajz műveken keresztüli magyarázata és a művek magyarázata az életeseményeken keresztül – ami kivételes eredményt szül: a produktumot, az alkotót és a magánembert elválaszhatatlan hármas egységben mutatja be, kiegészülve a tolmácsoló alkotó személyével. 

Kivételes egység, de nem Russell esetében, aki már a Zenerajongók előtt, a BBC számára készített hasonló, az életrajzi tényeket és a műveket saját merész képzettársításaival összekapcsoló zenészportrékat készített (például Bartókról, Elgarról és Richard Straussról – utóbbi, a Hétfátyoltánc óriási botrányt eredményezett: istenkáromlással és pornográfiával is megvádolták, és hogy túlzottan elnéző a Harmadik Birodalommal), később pedig két további, kísérletezésben merészebb nagyjátékfilmmel – az ezúttal sajátos németellenessége miatt bírált Mahler (1974) és Lisztománia (1975) – is a szó legtágabb értelmében vett zeneszeretetének hódolt.

Zenerajongók (középen: Izabella Telezynska)Forrás: United Artists

A Zenerajongók négy ember szövevényes kapcsolatának, egy sajátos "szerelmi négyszög" története,  amelynek középpontjában a zeneszerző Csajkovszkij áll (és akit az a Richard Chamberlain alakít, akiről csak jóval később derült ki, hogy szexuális érdeklődését tekintve rokon lélek az általa életre keltett komponistával). A másik három főalak Nyina Miljukova (Glenda Jackson); a komponista mecénásává váló gazdag özvegy, Nagyezsda von Meck (Izabella Telezynska); valamint Csajkovszkij férfi szeretője, Anton Csiluvszkij gróf (Christopher Gable). Utóbbi Russell és a forgatókönyvet író Melvyn Bragg agyszüleménye: a léha főnemest több, Csajkovszkijjal összefüggésbe hozott férfiból gyúrták össze, de főként az a Vlagyimir Silovszkij szolgált ihletforrásként, aki Csajkovszkij tanítványa és egy ideig úti kísérője volt, s aki Anna Alekszejevna Vasziljevával 1877-ben kötött házassága miatt grófi rangra emelkedett.

Márpedig 1877 fordulópontott jelentett Csajkovszkij életében, és nem csak a cselekményt is e dátumtól indító Zenerajongók szerint. Túl azon, hogy átalakult a kapcsolata Silovszkijjal, a zeneszerzőt ebben az évben kezdte anyagilag támogatni Madame von Meck (akivel személyesen soha nem találkozott, a zenerajongó özveggyel mindvégig – igaz, meglehetősen bizalmas – levelezésben tartották a kapcsolatot), 1877. július 18-án házasodott össze Csajkovszkij és Miljukova, valamint ebben az évben komponálta az Anyegin-t, azt az operát, amelynek középpontjában épp a felesleges ember és a szerelmi vívódás áll (a Puskin-regényből készült zenemű librettóját Silovszkij bátyja, Konsztantyin írta), s amely mű befejezésén dolgozva – magánéleti gyötrelmei, anyagi nehézségei és alkotói válsága közepette – Csajkovszkij megpróbálta beleölni magát a Moszkva folyó jéghideg vizébe. 

Zenerajongók (Richard Chamberlain, Glenda Jackson és Christopher Gable)Forrás: UA

A Zenerajongók szerelmi négyszögét a homo- és heteroszexuális, valamint éteri vonzalmak átlói tagolják ugyan, de egy erős, Csajkovszkij zenei motívumaiban gazdag, fantázia által ölelt körben. Russell filmjében minden egyes tételválasztást a képek indokolnak, s minden egyes jelenetsor a témát támasztja alá. Míg a nyitószekvenciában, a Bohócok tánca (A diótörő) alatt vidám téli karneváli forgatagban tűnik fel a négy fő alak, az I.(b-moll) zongoraverseny koncertjelenete alatt Russell már romantikus ábrándozásaikat mutatja be. Valóban romantikus ábrándokat, mert vonzódások tekintetében Russell egyértelműen fogalmaz, de mindvégig a jó ízlés határain belül – egyetlen "botrányos" kivétellel: Csajkovszkij és Miljukova a nászútjukon vonaton utaznak, szinte vedelik a pezsgőt a hálókocsijukban, a szerelvény neurotikusan rángatózik, a részeg asszony előbb szenvedélyesen csókolná passzív férjét, majd mintegy hisztérikusan meztelenre vetkőzik (Glenda Jackson pucérságban hasonlóképp merész Russell-filmért kapta első Oscar-díját),  Csajkovszkij pedig rémülve takarja el a szemét a padlón hentergő fedetlen női test láttán (a "sokkoló" jelenetet Russell a VI. (h-moll, "Patetikus") szimfónia fináléja és a Manfréd-szimfónia első tételének zárlata foglalja keretbe).  

Voltaképp a korábbi megállapítás, hogy a történetet videoklip-szerű zenei betétek szabdalják, fordítva is igaz: az egész film zenekép-szekvenciák sorozata, amelyet a szorosabban vizsgált Csajkovszkij-korszak (csapongva és nagyjából 1877 és 1882, az 1812 nyitány bemutatása között, majd nagyobb ugrással az 1893-ban bekövetkezett halálig) részigazságokon alapuló életeseményei tagolnak. Részigazságok, mert ahogy Csiluvszkij gróf esetében, úgy például Csajkovszkij és Miljukova megismerkedését illetően is, Russell füllent. Nem hazudik, amikor azt ecseteli, hogy miként Tatjána Anyeginhez, úgy írt Antonyina is leveleket Pjotr Iljicshez, felpiszkálva ezzel az épp Puskin verses regényének megzenésítésén gondolkodó Csajkovszkij romantikus, de merőben plátói érdeklődését. A Zenerajongók szerint ugyanakkor Miljukova mindezt ismeretlenül tette, holott a valóságban a nő Csajkovszkij tanítványa volt a moszkvai konzervatóriumban, sőt, a komponistával társaságban is találkozott, mielőtt szerelmes leveleket kezdett írni neki.

Egyes feltételezések (amelyekhez Russell is idomul) szerint ugyanakkor a fikciós cselekmény és a valóság megdöbbentő rímelése nem csak a Miljukovával való látszatházasság gondolatát szülte meg Csajkovszkijban, de megszilárdította benne azt az elhatározást is, hogy operát ír az Anyegin-ből. Ennek a Zenerajongók szempontjából azért van jelentősége, mert Csajkovszkij kifejezetten problémásnak érezte a Puskin-mű megzenésítését, keveselve a drámai cselekményt – így lett az opera műfaji megjelölése "lírai jelenetek". Csajkovszkij élete kétségkívül bővelkedik drámai fordulatokban, de – mint az életrajzi filmek zöménél – nehéz azokat egységes cselekményben összefoglalni. Csajkovszkij Anyegin-jéhez hasonlóan Russell is a lírai képek műfaját választotta – épp úgy sűríti cselekménnyé az életeseményeket, mint a legtöbb biopic, de nem rejti véka alá, hogy e sűrítés óhatatlanul együtt jár a valóság torzításával, ahogy azt sem, hogy a sűrítés-torzítás a filmalkotó műve, vagyis személyes benyomások mentén történik.

Zenerajongók (Richard Chamberlain)Forrás: UA

A Zenerajongók Russell szubjektiv látomása, amelyben tökéletes összhangban forrasztotta egybe a zenét a látvánnyal. És még csak nem is az olykor merészebb, túláradó képsorokkal provokál. Az 1812 nyitány bemutatásának parádés jelenetsora alatt Csajkovszkijból szupersztár lesz, akihez dől a pénz, akit szerettei, szeretői és rajongói üldöznek (még Meckné is, akiről Russell azt feltételezi, plátói vonzódása mögött nagyon is testi vágyak húzódtak), és aki végül szoborrá, saját zsenialitásának emlékművévé merevedik. Haláltusájának és felesége elmegyógyintézeti örjöngésének párhuzamos képsorai azt sugallják: a homoszexuális és a nimfomániás ember házasságával utóbbi sérült, áldozat volt, mert ő valóban szerette és csodálta a másikat és hitt abban, hogy frigyük több lesz puszta színjátéknál. Ez az igazi merészség Russelltől – egyszerre felépíteni a komponista emlékművét és lerombolni a magánemberét, de úgy, hogy a néző Csajkovszkij zenéje iránti rajongása ne csorbuljon, sőt.