Száz éve, 1921. február 8-án született Lana Turner, az 1940-es és 1950-es évek egyik legnagyobb mozicsillaga és szexszimbóluma – a megtestesült amerikai álom és az ó-hollywoodi glamour szimbóluma. Valamint nevéhez fűződik az Álomgyár egyik legnagyobb botránya: 1958. április 4-én Turner akkor 14 éves lánya meggyilkolta a színésznő szeretőjét, a maffiatestőr Johnny Stompanatót.

Egy korszak megfakult emléke, régimódi glamour-királynő, akinek négy évtized alatt forgatott ötvennégy filmje utólag nem túl jelentős. Előadóként teljes mértékben: stúdiótermék volt – vélekedett kritikusi minőségben a világhírű író, John Updike a The New Yorker magazinban Lana Turner 1995-ben bekövetkezett halálakor. 

A nem kimondottan hízelgő minősítésben van némi igazság: az 1940-es és 1950-es évek Hollywoodjának ikonikus mozicsillagát valóban a "mindenható" stúdiófőnökök teremtették, az ártatlan és illedelmes idahói kamaszlányból az MGM formált férfiak millióit megdelejező szexszimbólumot, s a producerek és rendezők Turnert főként ebben a vágyformáló minőségében alkalmazták, ritkán engedve színésznői képességeit kibontakozni. Kivételek ugyanakkor akadnak – maroknyi film, amely arról tanúskodik, hogy a David di Donatello-díjas (Madame X) és Oscar-jelölt (Peyton Place) Lana Turner több lehetett volna annál az előkelően hűvös megjelenésű, de végzetes érzékiséget sugárzó "örökszőkénél", mint amilyennek az amerikai popkultúra emlékezete megőrizte.

Slightly Dangerous (Robert Young és Lana Turner)Forrás: MGM

Turner felfedezése eleve az egyik legnagyobb szórakoztatóipari legenda: anyja légzőszervi panaszai miatt, orvosi tanácsra költözött a Turner család Los Angelesbe, és a színésznő szerint pusztán a véletlennek köszönhető, hogy megakadt rajta a The Hollywood Reporter újságírójának, William R. Wilkersonnak a szeme, amikor a középiskolás lány ellógta az egyik órát, és üdítőt vásárolt egy, a Sunset Boulevard sarkán álló kereskedésben. Wilkersonnak jó összeköttetései voltak a stúdióvezetőkkel, ezért megkérdezte a vonzó külsejű 15 éves lányt, lenne-e kedve filmekben szerepelni – majd a szülői beleegyezés után összekötötte a családot a színészügynök Zeppo Marxszal, ő ajánlotta a kamaszlányt a rendező-producer-forgatókönyvíró Mervyn LeRoy figyelmébe, aki először a Warner, majd az MGM égisze alatt kezdett sztárt faragni Turnerből (azt is ő találta ki, hogy a lány a Julia Jean keresztnevek helyett a Lanát használja).

LeRoy először a They Won't Forget (1937) című politikai drámában állította kamera elé Turnert (ő a filmbeli botrányt kiváltó gyilkosság áldozata)  – s noha a rendező emlékei szerint a lány "olyan félénk volt, akár egy nyuszi", a filmmel megalapozta a hírnevét. Ebben némi szerepe volt Wilkersonnak is, aki nem győzte dicsérni felfedezettje képességeit, de sokkal nagyobb szerepet játszott Turner sikerében az a rövid ujjú, testre feszülő pulóver, amely kirajzolta domborodó idomait – a 16 éves lányt egy csapásra az új "sweater girlként" kezdték emlegetni.

They Won't Forget (Lana Turner)Forrás: Warner

Ennek ellenére, amikor LeRoy leszerződött a Metro-Goldwyn-Mayer stúdióval és szerette volna magával vinni Turnert is, a Warner vezetői (sőt, maga Jack Warner) könnyen felbontották friss szerződésüket a színésznővel, mert úgy gondolták, nem elég tehetséges, hogy nézők millióit a moziba csalogassa. Louis B. Mayer viszont osztotta LeRoy meggyőződését, hogy Turner lehet az új hollywoodi szexszimbólum, akire ráadásul nagy szüksége volt az MGM-nek, mivel nem sokkal korábban halt meg a stúdió szőke üdvöskéje, Jean Harlow.

Voltaképp ekkor skatulyázták be: Mayer az új Harlow-t akarta megteremteni. Az MGM-nél meglehetősen tudatosan, több lépcsőben "gyártották le" a szőke szexbomba új prototípusát. A középiskolai tanulmányait magánúton befejező Turnert eleinte naivaként, az ártatlan szexualitás megtestesítőjeként szerepeltették (a They Won't Forget-hez hasonlóan például az 1938-as, George B. Seitz rendezte romantikus tinikomédia Love Finds Andy Hardy-ban), és eredeti vörös haját is csak fokozatosan világosították, míg az 1941-es Ziegfeld Girl-ben (r.: Robert Z. Leonard) el nem érte azt a platinaszőke színt, amely a későbbiekben elválaszthatatlan kelléke lett imázsának.

Ziegfeld Girl (Judy Garland, Hedy Lamarr és Lana Turner)Forrás: MGM

Ziegfeld Girl nem csupán azt jelezte, hogy – Updike szavait idézve – az MGM készre gyártotta új termékét. Turner szerint ez volt az első film, amely színészi kihívások elé állította, s ennek megfelelően, ami érdekelte is. A legendás Broadway-lánykórusnak emléket állító musicalben az akkor 20 éves Turner kifejezetten éretten alakította a – Lillian Lorraine-ről mintázott – törekvő színésznőt, aki nem tud mihez kezdeni a hirtelen jött sikerrel, végül az alkohol tönkreteszi. A filmbéli, James Stewarttal közös "se veled-se nélküled" szerelmi szálához persze már akkor kellő tapasztalattal rendelkezett, ekkor ugyanis már túl volt első, viharos házasságán: 1940-ben mindössze négy hónapig volt a legendás jazz-klarinétos Artie Shaw felesége, aki Turner (és több más felesége, így Ava Gardner) szerint a szélsőségekig fokozta az érzelmi erőszakot (az már csak a válás után derült ki, hogy Turner Shaw gyerekével várandós, egyes pletykák szerint azonban a terhességmegszakításhoz az MGM ragaszkodott – mint oly sok, dollármilliókat termelő színésznő esetében). 

Ördög az emberbenForrás: MGM

Ami pedig Updike megállapítását cáfolja: a negyvenes években Turner több emlékezetes filmben szerepelt. Például a Victor Fleming rendezte Ördög az emberben (1941) című Robert Louis Stevenson-adaptációban, igaz, az már Spencer Tracy ötlete volt, hogy az utolsó pillanatban cseréljék fel az eredeti szereposztást, és az ártatlanság mintaképe, Ingrid Bergman játssza el Mr. Hyde romlott vonzalmának tárgyát, a feslett bártündért, míg a szexszimbólum Turner naivaként alakítsa a jól fésült Dr. Jekyll úrilánymenyasszonyát.

Ahogy izzik a levegő Turner és Clark Gable között a Honky Tonk című westernben (1941, r.: Jack Conway) és a második világháborús romantikus drámában, a Valahol megtalállak-ban (1942, r.: Wesley Ruggles) is – máskülönben való igaz, a színésznőt tucatfilmek érzéki biodíszleteként szerepeltették, s csak nagy ritkán sikerült kitörnie e szerepkörből.

A postás mindig kétszer csengetForrás: MGM

E kitörési kísérlet legjobban az 1946-os A postás mindig kétszer csenget-ben sikerült. A Tay Garnett rendezte noir Turner színészi pályájának csúcsa – a James M. Cain azonos című regényéből készült sötét történetben összetett és érző játékkal hozza a végzet asszonyát, a szabályos szépség mögött megbúvó erotikus és erőszakos romlottságot. Nem kis mértékben Turner játékának köszönhető, hogy az olasz, Luchino Visconti-féle változat mellett Garnett filmje a legjobb Cain-adaptáció a mai napig. 

Kedves Lana, köszönöm ezt az alakítást, ami sokkal jobb, mint amit valaha is reméltem – így dedikálta Cain 1934-es regényének ajándékpéldányát, amit a bemutató után sietett eljuttatni Turnernek. Az író eleve úgy gondolta, hogy a szerelemből és haszonszerzésből elkövetett gyilkosság útmenti történetének női főalakjára Turner az ideális színésznő, mert minden adottsága megvan ahhoz, hogy a rendezett megjelenés és szabályos szépség mögött megbúvó viharos és bizonytalan érzékiséget, valamint törekvő romlottságot megjelenítse.

A postás mindig kétszer csenget (Cecil Kellaway, John Garfield és Lana Turner)Forrás: MGM

A Cain-adaptációval Turner elmozdulhatott a drámaibb szerepek felé, de A postás mindig kétszer csenget-ben látható érzékeny és hiteles játékot nem igazán sikerült megismételnie. Pedig A zöld delfin utca (1947, r.: Victor Saville) kedvéért még a haját is besötétítette és 7 kilót fogyott, hogy jobban hasonlítson Katharine Hepburnre, aki helyett a 19. századi szerelmiháromszög-dráma főszerepét elvállalta – ezzel párhuzamosan pedig a Cass Timberlane (1947, r.: George Sidney) című drámát is leforgatta, ahol Vivien Leight sikerült kiütnie a szereposztásból.

Majd Lady de Wintert alakította A három testőr-ben (1948, r.: George Sidney), felfedezője, Mervyn LeRoy rendezte a Hazatérés című második világháborús szerelmi drámáját (ez volt a harmadik filmje Clark Gable-el), és George Cukor kedvéért eljátszotta a házasságtörő modellt A saját élete (1950) című szerelmi drámában, amelynek kedvezőtlen fogadtatása már jelezte Turner karrierjének átmeneti hanyatlását.

Hazatérés (Lana Turner és Clark Gable)Forrás: Metro-Goldwyn-Mayer

A kevésbé izgalmas filmek idején a magánélete adott apropót a sajtónak, hogy Turnerrel foglalkozzanak. A negyvenes évek második felében gyengéd szálak fűzték Frank Sinatrához és a mágnás Howard Hughes-hoz, 1948-ban feleségül ment a milliárdos Henry J.Topping Jr.-hoz, akivel négy évig voltak házasok, 1953 és 1957 között már a Tarzan- és Karl May-filmek sztárjának, Lex Barkernek a felesége volt. 

Miután Barkertől elvált, kezdte forgatni érett pályafutása nagy sikerét, a Grace Metalious regényéből készült Peyton Place-t (1957, r.: Mark Robson), amelyért Oscar-díjra jelölték. Valóban meggyőző volt a New England-i előkelő asszony szerepében, aki egyedül neveli házasságon kívül született tinédzser lányát, miközben annak barátnőjét tulajdon apja erőszakolja meg.

Peyton PlaceForrás: 20th Century Fox

Nem sokkal később bajba került gyerekét egyedül nevelő anyaként került a címlapokra Hollywood egyik leghíresebb gyilkossági ügyében. 1958. április 4-én 14 éves lánya, Cheryl Crane leszúrta Turner maffiatestőr szeretőjét, Johnny Stompanatót. A bírósági ítélettel megpecsételt hivatalos változat szerint Crane az anyját védte az erőszakosan féltékeny verőembertől, aki Turnerék Beverly Hills-i otthonában azzal fenyegette a színésznőt, hogy megöli – az ijedt kamaszlány egy konyhakéssel sietett anyja védelmére, ami félig védekezésből, félig balesetből szaladt Stompanato testébe.

A pletykák azonban kegyetlenek voltak: egyes vélemények szerint Turner maga ölte meg a szeretőjét, és a lánya csak magára vállalta a gyilkosságot, mások szerint azonban Crane menthetetlenül szerelmes volt anyja szeretőjébe, és féltékenységében szúrta le.

A féltékenységet illetően persze elsősorban a Los Angeles-i Cohen család testőreként ismert Stompanato viselkedésére volt számos szemtanú. Az egyik legismertebb eset a Máshol, máskor (1958, r.: Lewis Allen) londoni forgatásához kapcsolódik. 1957 szeptemberében Stompanato meglátogatta Turnert Londonban, de őrjöngeni kezdett, amikor a színésznő nem engedte meg, hogy elkísérje a forgatásra, és fojtogatni kezdte. A maffiózót a Scotland Yard kísérte ki a repülőtérre, de Stompanato később felfegyverkezve mégis elment a forgatásra.

Féltékenysége elsősorban Turner filmbeli partnere, Sean Connery ellen irányult, akit csőre töltött revolverrel fenyegetett – az egykori tengerészgyalogos és testépítőbajnok azonban nem ijedt meg, egyetlen mozdulattal csavarta ki Stompanato kezéből a fegyvert, aki a színész lendülő másik keze elől egészen Los Angelesig szaladt. A megszégyenített maffiatestőr sem ezt, sem pedig azt nem volt képes lenyelni, hogy Turner nem vitte magával az 1958-as Oscar-gálára, amelyen a Peyton Place-ért jelölték – még aznap éjjel berontott a színésznő otthonába, ahol végül Crane leszúrta.

A Stompanato-gyilkosság kifacsart tényeiből négy évvel később Harold Robbins írt olcsó ponyvaregényt – amelyből 1964-ben Edward Dmytryk rendezett hasonlóan méltatlan filmet: a Where Love Has Gone-ban a 15 éves féltékeny lány megöli anyja szeretőjét, majd kiderül, voltaképp anyjával akart végezni, aki ezzel szembesülve öngyilkos lesz. 

LátszatéletForrás: Universal Pictures

A lánya bírósági tárgyalása olyannyira megviselte Turnert, hogy a Douglas Sirk rendezte Látszatélet (1959) első forgatási napján pánikrohamot kapott. Nem véletlenül: a Fannie Hurst regényéből készült drámában olyan törekvő színésznőt alakít, aki egyedül neveli a lányát – egy ponton pedig a kamaszlány beleszeret egyre sikeresebb anyja szeretőjébe. 

A film Turner pályafutásának egyik legnagyobb sikere lett – anyagi értelemben pedig mindenképp: a színésznő ugyanis fizetés helyett 50 százalékos részesedést kért a profitból, így több mint kétmillió dollárt keresett egy olyan filmen, amelynek költségvetése alig haladta meg az egymillió dollárt.

Kisvártatva azonban hozott egy rossz döntést is: mivel nem tetszett a ruhatára, kiszállt Otto Preminger mesteri tárgyalótermi krimijéből, az Egy gyilkosság anatómiája (1959) című klasszikusból (amelyben Lee Remick vette át a szerepét). Ez főleg azért volt hiba, mert hiába volt a maga idejében sikeres több későbbi filmje (például: Portrait in BlackAgglegény a paradicsombanMadame X), Preminger filmjével megkoronázhatta volna a karrierjét – elsősorban művészi értelemben, ez az időtálló klasszikus ugyanis összes jó filmjénél jobban bizonyíthatta volna tehetségét. Így azonban az emlékezetben elsősorban olyan popkulturális ikonként maradt meg, aki zajos magánéletével (hét férj, híres és hírhedt szeretők, lánya gyilkossági ügye) is bizonyította azt a szexbombaszerepet, amit Hollywood szánt neki – persze, Updike voltaképp nemcsak Turnerről, de az Álomgyárról is ítéletet mondott, amikor azt állította: színésznőként teljes mértékben stúdiótermék volt.