Magyar származású producer készítette a kilencvenes évek drogos kultuszfilmjét

Vágólapra másolva!

25 éve mutatták be a Trainspotting című filmet a későbbi Oscar-díjas Danny Boyle (28 nappal később, Napfény, Gettómilliomos) rendezésében, Ewan McGregor, Ewen Bremner, Jonny Lee Miller, Robert Carlyle és Kelly Macdonald főszereplésével. A filmet producerként Andrew Macdonald készítette, aki a Miskolcon, Pressburger Imre néven született rendezőlegenda, Emeric Pressburger (Fekete nárcisz, Piros cipellők, Hoffmann meséi) unokája. A történet egy edinburgh-i kábítószeres társaság hanyatlásának hiteles krónikája, viszont a függőségről szóló filmek többségével ellentétben se nem rémdráma, se nem tanmese. Újszerűen, sajátos sötét humorral és szokatlan látvánnyal mutatja be a drogfüggőséget – nagyban ennek volt köszönhető hirtelen népszerűsége is.

Origo

Vágólapra másolva!

Danny Boyle Trainspotting Ewan McGregor

A film Irvine Welsh debütáló regényén alapul, amit a Sekély sírhant csapata, Danny Boyle rendező, John Hodge forgatókönyvíró, Andrew Macdonald producer, Brian Tufano operatőr és Ewan McGregor színész adaptáltak mozivászonra. John Hodge bevallása szerint inkább a regény szellemiségét és tónusát akarta adaptálni, nem a konkrét történetet, így aztán rövidített Welsh regényén, hagyományos szerkezetű, nagyrészt kronologikus történetet mesélve el, a nézői azonosulásra kijelölt főhősnek Mark Renton karakterét téve meg.

Jonny Lee Miller, Ewan McGregor, Kevin McKidd és Ewen Bremner Forrás: Photo12

Welsh prózája a filmben már Mark Renton stílusa: ő a narrátor, egy sokáig a háttérbe húzódó, passzív karakter. Megfigyelő, gondolkodó, nem pedig cselekvő hős (csak a történet végén válik aktívabbá), ezáltal tökéletes alteregója az írónak vagy akár a film alkotóinak. Részben a film irodalmi alapja inspirálta a Trainspotting posztmodern, a Ponyvaregény-hez hasonlóan intertextuális, kirívóan mesterséges stílusát is, elég a semmiből felbukkanó "Skócia legrosszabb WC-je" feliratra gondolni.

A regényből származnak a film eredeti és emlékezetes karakterei, egy edinburgh-i baráti társaság tagjai: három heroinos, az érzékeny Renton, a laza erkölcsű James Bond-rajongó Simon "Beteg fiú" Williamson (Jonny Lee Miller), a jámbor Spud (Ewen Bremner), a normalitást képviselő, sokáig droghoz sem nyúló Tommy (Kevin McKidd), és a csapat veszett kutyája, a pszichopata Begbie (Robert Carlyle).

A társaság lecsúszásán és széthullásán keresztül Danny Boyle és John Hodge a korabeli skót fiatalok életét és közérzetét is bemutatják, ráadásul a film jó fél évtizeddel később játszódik, mint a regény, azaz bemutatásakor egyszerre volt friss alkotás és egyfajta folytatása a könyvnek, legalábbis ami a korhangulat ábrázolását illeti.

Irodalmi gyökerei és narrációja ellenére a Trainspotting szokatlanul látványos filmadaptáció, hűen Welsh regényének lehengerlő stílusához: a színészi játék szokatlanul energikus (Ewen Bremner korábban játszott a regény színpadi verziójában is, bár ott Renton karakterét), a kamera folyvást mozog és váratlan szögeket vesz fel, a vágás és a zene szintén lendületes (lásd a híres nyitójelenetet Iggy Pop zenéjével), a képi világ pedig extravagánsan stilizált és olykor szürreális, elég az emlékezetes jelenetre gondolni, amiben Renton szó szerint búvárkodik egyet Skócia legundorítóbb WC-jében. Szolgai adaptáció helyett zsigeri moziélmény, ami minden eszközével arra törekszik, hogy a drogosok szemszögéből mutassa be a realitás helyett a tompulást választó, önsorsrontó életformát.

Kelly Macdonald és Ewan McGregor Forrás: Collection Christophel

A film sikerének titka leginkább abban keresendő, hogy az alkotók bátran és újszerűen nyúltak a függőség ábrázolásához: társadalmi rémdráma helyett szórakoztató, hollywoodi stílusú közönségfilmet akartak készíteni, ami bemutatja azt is, hogy mi motiválja a függőket. De nem csupán azt, hogy mi vonzza őket a kábítószerekhez ("vedd a legjobb orgazmusodat, szorozd meg ezerrel, és még mindig nem jársz a közelében sem") – noha a Trainspotting nem rágja szájba, hogy a drog pusztít, heroinfüggő szereplői egytől egyig kilátástalan, beilleszkedni képtelen, elidegenedett különcök, akik "a C-vitamint lőtték volna magukba, ha az lenne illegális", azaz életformájukkal szándékosan igyekeznek minden társadalmi normát megtagadni, nem pusztán a drogélményhez, hanem a kábítószerfogyasztás törvénytelen tényéhez is függőségük van. Ami a normákat illeti: a filmből a drogfogyasztással járó horrorisztikus víziók és a tragikus fordulatok sem hiányoznak – legyen szó AIDS-ről, gyerekhalálról vagy a kitisztuló tudatban hasító fájdalomként jelentkező öngyűlöletről.

Robert Carlyle Forrás: Collection Christophel

Lehetett volna a filmből lehangoló és egyoldalú tanmese, helyette Danny Boyle filmje egyszerre szórakoztató és hiteles, és alighanem ettől ért el a nézők körében magasabb "kultstátuszt", mint olyan, egyébként jóval magasabb minőségű filmek, mint a Férfiszenvedély vagy a Rekviem egy álomért. Igaz, ironikus a film végén a látszólag felemelő happy end is: mint Renton korábban kifejti, azt csak mondani könnyű, hogy "ez lesz az utolsó alkalom" – nem véletlen, hogy a 20 évvel későbbi folytatás, a T2 Trainspotting jóformán ugyanolyan, a társadalom perifériáján vergődő szerencsétlenekként ábrázolja az 1996-os drogkalandokat csak fizikailag túlélő szereplőit. Ha nincs is direkt ítélkezés, Boyle filmje egyértelműen azon az állásponton van: a drog súlyos betegség.