Drakula: minden idők legkülönösebb love storyja

Dracula (Helen Chandler és Lugosi Béla)

Kilencven éve, 1931. február 14-én mutatták be a hangosfilmkorszak első nagy sikerű horrorfilmjét, a Bram Stoker 1897-es gótikus levélregényéből – pontosabban annak 1927-es színpadi változatából – készült Drakulát, amelynek magyar származású főszereplője, Lugosi Béla a tömegkultúra egyik legismertebb alakjává tette az erdélyi vérszívó grófot.

Lovas kocsi zötykölődik a Kárpátok zord csúcsai között, a fogat igyekszik minél hamarabb a pihenőhelyre – "Balog János korcsmája a Fehér csikóhoz" – megérkezni, mivel hamarosan beköszönt a legismertebb boszorkányszombat, a Walpurgis-éj, amikor – állítja az egyik utas – a holtak előjönnek a sírból, és kiszívják az élők vérét. A szintén a kocsin utazó angol ingatlanügynök, bizonyos Renfield úr azonban nem törődik a babonával, hiába figyelmeztetik, még az éjjel meg akar érkezni ügyfele, Drakula gróf kastélyába. A rémült kocsis csak a Borgói-hágóig hajlandó elvinni, Renfield ott száll át Drakula fogatára, hogy aztán később, miután a vérszívó gróf a rabszolgájává tette, segítsen a szörnyetegnek eljutni Londonba – ahol éjszaka és nappal, sötétség és világosság, vágy és szerelem, halál és élet, a barbár Kelet és a civilizált Nyugat csapnak össze egymással.

Bár Bram Stoker 1897-es nagy hatású vámpírtörténetét Murnau már 1922-ben megfilmesítette a Nosferatu-ban, és Tod Browning is rendezett már korábban egy (néma) kvázi-vámpírfilmet Lon Chaney-vel (London éjfél után), ez a korai hangosfilm – amelyet 1930 végén forgattak, és 1931-ben, Valentin-napon mutattak be – indította útjára a horrort mint külön zsánert, és ennek legpopulárisabb alműfaját, a vámpírfilmet"

– írja a műfaj neves brit szakértője, a filmesztétaként és rémregényíróként egyaránt elismert Kim Newman az 1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz című mozitörténeti bédekkerben a Drakuláról.

Drakula (Lugosi Béla és Dwight Frye) Forrás: Universal Pictures

A Drakula tehát filmtörténeti határkő, egy már korábban is (főként az 1920-as évek német expresszionizmusában, s példának okáért F. W. Murnau Nosferatu-jában) formálódó műfaj, a horror önállóságát és piaci életképességét jelzi. A műfajiság záloga – ahogy arra például Andrew Tudor brit filmtudós is rámutatott – részben a forgalmazási siker, ennek mentén alakulnak ki, a tartalomból kiindulva, a műfaji sémák, az ismerős stílusjegyek és cselekménymotívumok, márpedig a hangosfilm történetének első amerikai stúdióhorrorja, a Drakula zajos közönség- és kritikai sikere valóságos dömpinget eredményezett. Az elkövetkező néhány évben csak a Browning-film mögött is álló Universal olyan filmekkel hozta el a klasszikus horror aranykorát, mint a Frankenstein (1931, r.: James Whale), A Morgue utcai gyilkosságok (1932, r: Robert Florey – főszerepben Lugosi Bélával), A múmia (1932, r.: Karl Freund) vagy A láthatatlan ember (1933, r.: James Whale), de a konkurens stúdiók is hamar meglátták az üzleti lehetőséget, a Paramount például először a Dr. Jekyll and Mr. Hyde-dal (1931, r.: Rouben Mamoulian) szállt versenybe, sőt, a független produkciók közül is többen rémmesével próbálták biztosítani piaci stabilitásukat, ilyen volt például az első élőhalottas film, A fehér zombi (1932., r.: Victor Halperin – ugyancsak Lugosival a főszerepben).

Drakula (Lugosi Béla) Forrás: Universal Pictures

Browning filmje lökést adott a stúdióhorrorok számára, de elsősorban a populáris vámpírfilm alapjait fektette le. Kiváltképp azzal, hogy (Bram Stoker nyomán) Drakula gróf személyében megteremtette az egzotikus, arisztokrata, tiszteletet parancsoló és vonzó mozivámpír figuráját – ez viszont leginkább Lugosi Béla érdeme, az ő karizmatikus, sőt hipnotikus játékmodora, arisztokratikusan elegáns megjelenése (hátrafésült hajával, denevérszárnyra hajazó fekete köpenyével) és jellegzetes kelet-európai akcentusa tette olyannyira vonzóvá a magát részben Attila hun király leszármazottjának valló székely grófot, hogy a Drakula a mai napig meghatározza a populáris vámpírfilmek fő csapásirányát. Nevezetesen azt, hogy a vámpírfilmek zömében a vérszívás aktusához azóta is erotikus vonzalom társul – ha úgy tetszik, az örökéletű, nemes vámpír szexuális értelemben is ragadozó, ugyanakkor, mert a vámpír vonzó, sokszor az áldozat halálfélelmében is megcsillan az erotikus vágy.

Drakula (Frances Dade és Lugosi Béla) Forrás: Universal Pictures

Lugosi Drakulája ellenállhatatlanná tette a vámpírt – ami, figyelembe véve a Stoker-regény első két adaptációját, valóban merész újdonság. A Drakula szörnyetege egyben csábító is. Az első Stoker-feldolgozás (pontosabban: a regény motívumainak szabad felhasználásával készült Drakula-film), az épp 100 éve, Lajthay Károly rendezésében készült Drakula halála (amelynek sajnos utolsó kópiái is megsemmisültek a második világháborúban) elmegyógyintézetben játszódik, az egyik őrült képzeli magáról azt, hogy ő a halhatatlan gróf. A címszereplő Paul Askonas megjelenése ennek megfelelően: zilált és taszító.

Ahogy a költőien szép és sokkoló expresszionista remekmű, a Stoker özvegyének jóváhagyása nélkül készült feldolgozás, a Nosferatu vérszívója, Orlok gróf (Max Schreck enigmatikus alakításában) sem vonzó jelenség. Sőt. Kopasz fejével, szőrös elálló fülével, patkányszerű fogsorával, lehetetlenül nyúlánk alkatával és végtagjaival, karmokban végződő ujjaival még csak nem is állatias rémalak – inkább természetellenes és természetfeletti figura, aki több félhomályból leselkedő félelmetes vérszipolynál, és több a világot fenyegető dögvésznél is, Murnau víziójában Orlok maga az emberekben terjedő gonoszság kivetülése, a mindent felemészteni képes romlottságé, amelyet csak a tiszta emberi önfeláldozással lehet legyőzni.

Nosferatu (Max Schreck) Forrás: AFP

A Nosferatu minden korban érvényes látomás, rémisztő allegória az abszolút gonosz és jó szűnni nem akaró harcáról, amely évtizedekkel később hatott kitörölhetetlenül nem csupán a horrorra (és azon belül a vámpírmozira), de az egyetemes filmművészetre (e megkésettség számos oka között szerepet játszott az is, hogy Stoker jogörökösei bírósági végzést szereztek az engedély nélküli adaptáció összes kópiájának megsemmisítésére, s ha egy "utazó" példány nem marad fenn, Murnau remekműve is Lajthay alkotásának sorsára jut). Murnau egyik nagy változtatása az volt, hogy kihagyta Van Helsing és a vámpír párbaját a történetből, s a tiszta nő önfeláldozása győzi le a vérszívót.

Ez azonban nem azt jelenti, hogy a Nosferatu izzana az erotikától – a vámpírt megbabonázza ugyan a szépség, de sokkal inkább úgy, mint a legyűrni kívánt jóság megtestesülése. Az örökélet szexuális izgalmát Browning filmje csempészte vissza, s tette a mozis vámpírmítosz részévé. Lugosi Drakulája vonzó férfi, aki pusztán a tekintetével megdelejezi a nőket – s nem csak azért, mert birtokában van a hipnózis képességének.

Drakula (Lugosi Béla és Helen Chandler) Forrás: Universal Pictures

Nem véletlen, hogy a szerelmesek (és a lelki betegek) ünnepén, Valentin-napon bemutatott filmet a Universal (egyebek mellett) ezzel a reklámszlogennel engedte a mozikba:

Minden idők legkülönösebb love storyja".

Az évtizedek alatt félelmetes rémmeséből sötét melodrámává szelídült Drakula ugyanis sajátos háromszögtörténet, amelyben a tiszta lelkű Mina Seward Drakula, a csábító (a fizikai vágy és a fantasztikum örökélete) és a vőlegénye, John Harker (a magasztos szerelem és a tisztes polgári élet) között őrlődik.

A nőt megbabonázza az örökéletet (és további izgalmakat) kínáló erdélyi nemes, hatása alól csak akkor szabadul, amikor Van Helsing a koporsójában pihenő Drakula szívét átüti egy karóval. Tudós kalandor, apa és vőlegény sietnek a nő megmentésére – míg a Nosferatu-ban a nő önálló akarattal rendelkező ember, addig a jóval 19. századibb felfogású Drakula azt sejteti: a nőnek minden körülmények között erős férfitámaszra van szüksége, különben a legtisztábbat is elragadja a fertőző vágy.

Drakula (Helen Chandler és Lugosi Béla) Forrás: Origo

Ebből a szempontból izgalmas a film számos változtatásainak egyike a regényhez képest: a film elején (szemben a Stoker-sztorival) nem John Harker utazik Erdélybe, hanem Renfield, így nem Mina vőlegényét kísértik meg Drakula feleségei, és nem is őt harapja meg a vámpír. Harker a filmben érintetlen, tiszta jellemű, hősszerelmes férfiként jelenik meg – növelve ezzel az erkölcsi kontrasztot közte és a gaz csábító Drakula között.

Browning filmjében a vérszívó elsősorban nem a halállal, hanem a pusztulásba vezető úttal: a bűnös vágyakozással fenyegeti a világot. Rálicitál a véges élet örök szerelmére, és a pillanatnyi örömért cserébe örökéletet ígér – egy-egy kiválasztottját önmagához hasonló, bujaságban és torkosságban tobzódó vámpírrá változtatva.

Drakula Forrás: Universal Pictures

Stoker 19. századi, romantikus erkölcsfelfogását örökítette tovább Browning filmje a 20. századi tömegkultúra számára – még akkor is mai napig érvényes módon, ha a későbbiekben a szexualitás jóval nagyobb teret nyert a megjelenítésben. Sőt, már 1931-ben készült egy "ledérebb" változat: a Universal díszleteiben nappal Browning filmjét forgatták, éjszaka George Melford dirigálása mellett készült a spanyol változat (Drakula szerepében: Carlos Villarías), amely – noha Melford nemcsak a technikai forgatókönyvet, hanem Browning musztereit is sorvezetőként használta – már merészebb a szexuális sugalmazást illetően.

Épp a Melford-változat lendülete miatt sokan állítják: Browning Drakulája elsősorban Lugosi átütő játékának és a német operatőr, Karl Freund expresszionizmust Hollywoodba átörökítő képi világának köszönhette sikerét (ráadásul a Murnau Az utolsó ember című kamaradrámáját is fotografáló Freund miatt nyilvánvaló, hogy a Nosferatu számos elemében ihletforrásul szolgált). Tény, hogy Browning rendezése helyenként megtorpan – de ez annak is köszönhető, hogy az utómunkálatok során mintegy 20 percnyi jelenetsort kellett a producer kívánságára kivágni.

Drakula (Edward Van Sloan és Lugosi Béla) Forrás: Universal Pictures

Ráadásul Lugosi és Freund mellett a Browning-változat mellett szól a hang korai, rendkívül kifinomult és tudatos használata. Browning nem komponáltatott kísérőzenét a filmhez (szimbolikus azonban, hogy a főcím alatt a csábítás és a hűség témájára komponált A hattyúk tava mindenki számára ismerős dallama szól) – így az egyes jeleneteket a "természetes" hangkulissza és hangeffektek (a kocsi kerekének zakatolása, a farkasok üvöltése, a denevér szárnyának susogása etc.) tesz rémisztővé. 1998-ban Philip Glass komponált aztán az egész filmen átívelő hátborzongató vonószenét – ám a Kronos Kvartett által előadott témák nem a horror, hanem a 19. századi halálvágyó romantika felé terelik a filmet. Ebben a változatban a filmtörténet első igazi stúdióhorrorja még többet veszít amúgy is megkopott félelmetességéből, s átalakul sötét, nyomasztó szerelmi történetté, ahol a vámpír halálos ajánlata az öröklétre kevésbé tűnik romlottnak, sokkal inkább a két világ között rekedt lélek nemes gesztusának – fájdalmas vágyának, hogy társra leljen. A vámpír hipnotikus tekintetében egyszerre saját emberi, gyarló vágyainkat látjuk meg.