Az elmúlt évtized legizgalmasabb, vagy épp legkiábrándítóbb erotikus – pontosabban: szexjelenetekkel tarkított – alkotásait szemléző cikksorozatunk hatodik részében 2015-ből válogattunk össze 5 filmet.
A 2010-es évek kétségtelenül a szex évtizede volt a moziban – ezzel a felütéssel kezdtük az elmúlt évtized legizgalmasabb erotikus tartalmú alkotásairól szóló cikksorozatunkat, amelynek első 5 részében eddig több mint 40 film példájával igyekeztünk igazolni azt az állítást, hogy az évtizedben a korábbiaknál markánsabban jelent meg a szex a vásznon.
2015-ből csak az öt – nem feltétlenül esztétikai minőségük alapján – legizgalmasabb példát válogattuk össze: azokat, amelyekben a nem szokványos (mondhatni: normális) nemiség ábrázolása lelki folyamatok megjelenítését célozza. Persze, a "klasszikus" ágyjelenetek is két ember kölcsönös vonzalmának beteljesülését hivatottak – leginkább nézőcsalogatóan, de esztétikai szempontok szerint is felemás eredménnyel – megragadni, de a 2015-ös felhozatalból kiragadott öt film épp azért érdekes, mert ezek vonzalmai és "ágyjelenetei" jócskán meghaladják a "klasszikusokat" – sőt, az év egyik legnézettebb hollywoodi filmjében a szexuális perverziót romantikus dráma köntösébe bújtatva igyekeztek az alkotók általánosan elfogadhatóvá szelidíteni.
Szerelem
Gaspar Noé filmjében az erőszakosabb és perverzitást ábrázoló jelenetek nélkülözik az efféle hollywoodias, erőltetett, rózsaszín romantikát. A társadalmi nihilizmust a szokványostól eltérő, gyakorta durva szexualitásban is megragadni igyekvő argentin-francia rendező (Egy mindenki ellen, Visszafordíthatatlan, Enter the Void) negyedik játékfilmjében, a Szerelem-ben ugyanis egy romantikus kapcsolat történetében a szexuális kísérlezetés buktatóit mutatja be – és ebből csak az egyik a szerelem halálát elhozó hármas szex, amelynek "idegen" nő tagja (igaz, később, már titkos szexkapcsolatban) megfogan.
Ám az édeshármas, az alámerülés a swingerklubok fülledt világába vagy az elsődleges nemi jellegét megőrző transznemű nővel való liezon mellett Noé leginkább a szerelmesek kettesben folytatott (olykor nyilvános helyen) minden romantikát nélkülöző együttléteivel jelzi a kapcsolat lelki kiüresedését, azt, amikor a kölcsönös örömszerzésben egyre kevesebb az érzelem.
A cannes-i filmfesztiválon (versenyen kívül) debütált Szerelem-ben Noé a nyers, explicit szexjeleneteket 3D-ben mutatta be, egyszerre kísérletezve a nemiség ábrázolásának és a térhatás lehetőségeivel – de figyelembe véve, hogy pályafutásának eddigi leggyengébb alkotásának vontatott unalmát sem a nemiség látványizgalma, sem az idősíkokat töredezve váltogató narratíva nem tudta ellensúlyozni, e kísérlet jóformán kudarcba fulladt.
Jó nekem (Zin Li Fik/Much Loved)
Jóval izgalmasabbra sikerült az ugyancsak a 2015-ös cannes-i filmfesztiválon (a Rendezők Kéthete programjában) bemutatott francia-marokkói dráma a marrákesi prostitúcióról. Nabil Ayouch (Ali Zaoua, az utca hercege, Amit csak Lola akar, Razzia) filmje az elsők között számolt be az arab világ szexiparáról – Marokkóban be is tiltották, a film főszereplőnője, Loubna Abidar pedig halálos fenyegetéseket kapott, majd meg is támadták (azóta Franciaországban él), pedig a rendező a végső változatból ki is vágta azt a jelenetet, amelyben az utca királynőjét alakító színésznő a nyílt színen részesíti orális örömökben egyik filmbéli kizsákmányolóját.
A film így sem nélkülözi a prostitúció fülledtebb bemutatását (az érzelmesebb testiséget pedig egy 6 perces leszbikus jelenettel igyekszik ábrázolni), de az igazi botrányt az utcalányokkal való szimpátia miatt okozott az arab világban. A férfiak itt főként striciként és korrupt rendőrként jelennek meg – a Jó nekem tanulsága szerint Marokkóban a hatalom egyszerre ítéli el a prostitóciót, miközben busás hasznot is húz a 2015-ös adatok alapján ötvenezer nőt érintő illegális iparágból.
Carol
A Jó nekem-ben a leszbikus jelenet leginkább azt kívánta alátámasztani, hogy a férfiak által megnyomorított utcalányok leginkább csak egymásban bízhatnak, ezért a fizikai gyengédséget is maguk között keresik. Todd Haynes 6 Oscar-díjra jelölt, az Amerikai Filmintézet által az év 10 legjobb filmje közé választott, szintén a cannes-i filmfesztiválon bemutatott drámájában egy feltörekvő fiatal fotóművésznő (Rooney Mara, akinek alakítását Cannes-ban a legjobb színésznő díjával ismerték el) és egy felső-középosztálybeli családanya (Cate Blanchett) között bontakozik ki tiltott viszony az ötvenes évek New York-jában.
A Patricia Highsmith félig önéletrajzi ihletésű The Price of Salt című regényéből (forgatókönyv: Phyllis Nagy) készült Carol-t a Brit Filmintézet sietve megválasztotta minden idők legjobb leszbikus drámájának – s bár két nő (fülledt jelenetekkel is ábrázolt) kapcsolatát mutatja be, Haynes filmje általánosabb érvénnyel szól a tiltott szerelemről: a címszereplő asszony ugyanis épp egy minden szempontból kemény válás közepén tart, amelyben a legkisebb botlás is azzal jár, hogy elveszítheti a kisfia felügyeleti jogát. Az erkölcsi dilemmát persze fokozza az azonos nemű vonzalom (és az ötvenes évek szigorúbb társadalmi közege), de a Carol alapvetően azt mutatja be, miként adja fel egy nő az anyaszerepet friss érzelmei miatt. Ennek pedig kevés köze van akárcsak ahhoz a drámához, amit a Jó nekem – ha felületesen is – megragad a gyerekét prostitúcióból eltartó hősnő sorsában.
A dán lány
Tom Hooper 4 Oscarra jelölt, Alicia Vikander mellékszereplői díjával kitüntetett életrajzi filmje Einar Wegener (Eddie Redmayne) dán festőművész átalakulásáról Lili Ilse Elvenes-szé (ismertebb nevén: Lili Elbe). Wegener/Elbe az elsők között esett át nemátalakító műtéten (1930 és 1931 között) – és aki végül belehalt az utolsó műtét (méhtranszplantáció) komplikációiba.
Hooper – David Ebershoff 2000-ben megjelent, azonos című regényéből készült – filmje hemzseg az átalakulás lelki folyamatát megragadni kívánó arcpirító jelenetektől. Ilyen például amikor Wegenert portréfestő felesége, Gerda Gottlieb (Vikander) kombinéba öltözteti szeretkezés előtt vagy amikorWegener pucérra vetkőzik a tükör előtt és – némiképp A bárányok hallgatnak vonatkozó jelenetét ismételve – a lába közé rejti férfiasságát. Később a téveszmével kezelt Wegener Párizs vigalmi negyedében betér egy kukkoldába – ám hamar kiderül, nem elveszni látszó férfi mivoltát akarja megtalálni: a homályban a neki vonagló fiatal nő (Sonya Cullingford) mozdulatait utánozza.
Noha A dán lány a transznemű témák előretörését is jelezte a világ legrangosabb filmes eseményein, számos támadás érte az LMBTQ-mozgalom felől – egyaránt nehezményezve, hogy heteroszexuális színész keltett életre egy transzneműt és azt, hogy a mozgalom egyik példaképének tekintett Wegenert tudathasadásos emberként ábrázolták a filmben.
A szürke ötven árnyalata
Nem ez az első film, amelynek középpontjában a szadomazochizmus áll: a hatvanas években például Mario Bava A korbács és a test (1963) című nagy port kavart horrorja mellett Alain-Robbe Grillet (Trans-Europ Express,1966) és Luis Buñuel (A nap szépe,1967) is a szexuális alá-fölérendeltséggel sokkolta ínyenc közönségét, nem is szólva az olyan későbbi filmekről, mint Pasolinitől a Salò, avagy Szodoma 120 napja (1975), amelyben az olasz rendező a szadizmusban igyekezett megragadni a fasizmus embertelen mivoltát.
Samantha Taylor-Johnson filmjének persze kevés köze van művészethez, filozófiához vagy tabusértő borzongáshoz, lévén E. L. James slágerregényéből készült, amely – csak némi rosszindulattal élve – unatkozó háziasszonyok számára próbálta izgalmassá tenni a szadomazochista szexet. A 2011-ben megjelent bestseller A szürke ötven árnyalata (és folytatásai) tulajdonképpen rózsaszín lányregény, amelyben az írónő romantikus körítésben tálalta a szadizmust – ennek megfelelően a négy évvel későbbi filmváltozat is hasonló felfogásban készült, erotikus romantikus drámaként meghatározva műfaját, amelynek bemutatóját is Valentin-napra időzítették.
A nem épp kedvező kritikai fogadtatásban részesült A szürke ötven árnyalata legnagyobb hibája leginkább az, hogy két főszereplőjének kapcsolata túlságosan is idézi a nyolcvanas évek egyik legizgalmasabb erotikus filmjét, a 9 és fél hét című drámát (amely ugyancsak regényadaptáció). A sors fintora: noha Adrian Lyne 1986-os filmje is sikert aratott a közönség körében, mégis a mintegy 560 millió dollárt termelő A szürke ötven árnyalata lett az a film, ami a szadomazochizmust (romantikus keretek között) vonzóvá tette a nézők számára.