Nyolcvanéves lett Adrian Lyne – a brit rendező nevéhez olyan filmek kapcsolódnak, mint a Flashdance (1983), a 9 és fél hét (1986), a Végzetes vonzerő (1987), a Jákob lajtorjája (1990), a Tisztességtelen ajánlat (1993) vagy a Lolita (1997). 

Mindig is szerettem a párkapcsolati drámákat – és lássuk be, a párkapcsolatok része a szexualitás  – mondta Adrian Lyne tavaly a People magazinnak. Tény, hogy kevés rendező képes annyira felhevíteni a filmvásznat, mint Lyne, aki eddigi nyolc nagyjátékfilmje zömében rendre azt vizsgálta, mitől működik, vagy épp nem működik egy kapcsolat, és e vizsgálódás során gyakorta teremtett erotikusan fülledt atmoszférát. 

9 és fél hétForrás: MGM/UA Entertainment Co.

Az erotikát illetően a hangsúly valóban az atmoszférán van: Lyne ugyanis nem elsősorban explicit jelenetekkel provokálja nézőjét, hanem azzal a tömény vizualitással, amelyben a hangulati elemek legalább akkora szerephez jutnak, mint a mezítelen testek látványa vagy egy sokat sejtető mozdulat. Lyne szexuális esztétikája a (nyolcvanas-kilencvenes években készült) reklámfilmeket és a videoklipeket idézi – ami nem is meglepő, elvégre a rendező azon alkotók közé tartozik (Ridley Scott, Alan Parker, Hugh Hudson, etc.), akik a brit reklámiparból törtek be a filmvilágba. 

Két rövidfilmet (The Table, 1973; Mr Smith, 1976) követően 1980-ban már egy epizódokra szaggatott kamaszdrámában, a négy középiskolás barátnő sorsát bemutató Rókák című felnövéstörténetben (amelyben ugyancsak szerepet kap a szex) igyekezett bizonyítani, hogy a televíziós reklámok stílusát képes élvezhető formában a nagyvászonra adaptálni. 

Rókák (Kandice Stroh, Jodie Foster, Marilyn Kagan és Cherie Currie)Forrás: United Artists

Nem ezzel, hanem második filmjével, a Flashdance-szel hívta fel magára a figyelmet – olyannyira, hogy videoklipszerű jeleneteivel rögtön új irányt mutatott a hollywoodi kommersznek. Holott az éjszakai mulatók üdvöskéjének, a tánckarrierről álmodó 18 éves pittsburghi acélgyári munkáslány története voltaképp Lyne önreflektív ars poeticája: ahogy Alex keresetlenül, bakancsban becsattog a balettintézet kapuján, úgy igyekezett a francia újhullám hatására filmezni kezdő, de gyakorlatias esztétikai szemléletét mégis a reklámiparban elsajátító Lyne berontani a filmművészet csarnokába, mintegy egyesítve a szerzői megközelítést, a hátsóudvari realizmust és az álomgyári pátoszt, valamint a kereskedelmi célzatú stíluseszményt.

Flashdance (Jennifer Beals)Forrás: Paramount Pictures

A Flashdance óriási siker volt a mozipénztáraknál, a What a Felling című betétdallal Giorgio Moroder, Keith Forsey és Irene Cara Oscart és Aranyglóbuszt nyert, Lyne pedig megkapta a japán kritikusok által odaítélt Kék Szalag-díjat – de az amerikai és brit ítészek kevésbé kedvelték a filmet, leginkább azt kifogásolva, hogy a rendező a cselekményt feláldozta a tánc és a zene oltárán. 

A közönségsikerre és kritikai elismerésre egyaránt áhítozó Lyne három évvel később jelentkezett új filmmel, a merészsége miatt csak "cenzúrázva" moziba engedett, a szadomazochizmust sajátos "dizájnesztétikával" ábrázoló 9 és fél hét című erotikus drámával. Kim Basinger és Mickey Rourke fülledt izgalmakban bővelkedő románca ma már a szexfilmek klasszikusa, amit a Flashdance-hez hasonlóan jól fogadtak a nézők, a kritikusokat azonban megosztotta, s a fanyalgók ezúttal is úgy vélték, a reklámfilmes vizualitás háttérbe szorította a cselekményt és a jellemábrázolást.

Lyne végül a 6 Oscar-díjra (köztük a legjobb film és a rendezés elismerésére) jelölt Végzetes vonzerő-vel törte meg a kritikusok ellenérzését (ráadásul a film üzleti szempontból is hatalmas siker volt). Az egyre erőszakosabbá váló szerető és a családos ügyvéd thrillerében sokan rögvest az AIDS és a könnyelmű kapcsolatok veszélyeinek allegóriáját vélték felfedezni. Ugyanakkor nem egy feminista támadta a filmet, mert eltúlzottnak érezték a Glenn Close által megformált szerkesztőnő pszichózisát, sőt, egyenesen azt vetették Lyne szemére, hogy olyannyira sötétre satírozta a női karaktert, hogy azzal voltaképp teljes egészében kimenti a családapát a házasságtörés bűnéből. 

Pedig a korábbi filmjeiben mindvégig a nők pártján álló – mindig mások forgatókönyvéből, s gyakran irodalmi művekből forgató, de saját bevallása szerint minden alkalommal személyes indíttatásból rendező – Lyne filmje ezúttal is felfogható önvallomásnak: Alexandra (becézve: Alex, akár a Flashdance hősnője) megszállottságában és haragjában a rendező csalódottsága köszön vissza, amiért "erőfeszítéseit" a kánont író kritikusok (a családapa ügyvédek, akik elszórakoznak a nővel, majd ellökik maguktól) lefitymálták. 

Végzetes vonzerő (Michael Douglas és Glenn Close)Forrás: Paramount Pictures

Következő filmjében, a nyomasztó atmoszférájú Jákob lajtorjájá-ban sodródott legmesszebb az erotikától (igaz, fülledt jelenet ebben is akad, elég a házibuli "démoni" táncjelenetére gondolni). A háborús film, a horror és a melodráma sajátos elegyében Lyne fő témája ezúttal az elmúlás – a vietnami hadikórházban haláltusáját vívó amerikai katona egyszerre életigenlő és szorongásos, zsigeri víziójában ráadásul Lyne vallásfilozófiailag is érdekes felvetéseket tesz a túlvilágról, de főként a purgatóriumról.

A Jákob lajtorjája csak látszólag kivétel Adrian Lyne életművében. Sőt, Jacob Singer haldoklástörténetében épp úgy a kapcsolatokról mesél, mint korábban – a víziót lázálmok töredezik: Singer arról fantáziál, hogy a csinos postai hivatalnoknővel él együtt, de a képzelgésen belüli álmaiban visszavágyik feleségéhez és gyerekeihez. A filmben Lyne azt mutatja meg, hogy a szurony szaggatta testben vergődő tudat miként viaskodik a vágyakkal és emlékekkel – ragaszkodás és szabadulás igénye, bűntudat és megbékélés ütközik a haldokló férfi egyre halványuló pszichéjében.

A vietnami száltól nem is annyira elvonatkoztatva: a Jákob lajtorjája voltaképp a Végzetes vonzerő kapcsolati drámájának filozofikusabb, szellemi értelemben vett folytatása, amelyben a hangsúly eltolódik a világgal harcban álló nőkről a nők között őrlődő férfiakra. Lyne későbbi kapcsolati drámáiban ugyan visszaállítja a fókuszt a nőkre, de úgy, hogy a férfigyötrelem továbbra is központi téma marad. Persze, e három filmben sem megszokott dilemmákat jár körbe, és a szexhez rendre bűn tapad: a Tisztességtelen ajánlat-ban azt vizsgálja, hogyan mérgezi a párkapcsolatot a pénz, a Nabokov-adaptáció Lolitá-ban az érdekli, születhet-e tiszta szerelem egy (jogi és erkölcsi szempontok szerint is: abszolút) bűnös vágyból, a Chabrol-remake A hűtlen-ben (2002) pedig a házasságtörés és szerelemféltés sötét oldalait mutatja be, mintegy a Végzetes vonzerő párdarabjaként.

Lolita (Dominique Swain és Jeremy Irons)Forrás: AFP

Apropó Chabrol. A tény, hogy Lyne eddigi utolsó filmjéhez A hűtlen feleség-et (1969) választotta kiindulópontul, mindennél erősebben jelzi Lyne kötődését az európai értelemben vett szerzői filmhez. Korábbi filmjeiben is felfedezhető efféle kapcsolat, s nem csak azért, mert brit rendezőként igyekezett helyt állni Hollywoodban. Míg például a Lolita "nimfácskasztorijánál" tagadhatatlan a kapcsolat a Nabokov-regényt ugyancsak megfilmesítő Stanley Kubrickkal, a 9 és fél hét a végkifejletben szelíden rezonál Bernardo Bertolucci fojtogató drámájára, az Utolsó tangó Párizsban-ra (1972), de már a Flashdance is rokonságot mutat Jean-Jacques Beineix Dívá-jával (1981), legalábbis ami a cselekményt felülíró vizuális atmoszférát illeti.

Utóbbit továbbgondolva, Lyne nem csupán a brit reklámiparhoz, de a nyolcvanas évek francia filmes stílusirányzatához, a cinema du look-hoz is köthető – s Lyne kritikusai épp azt vetették a brit rendező szemére, amivel Luc Bessont, Jean-Jacques Beineix-t és Leos Carax-t is "megvádolták", nevezetesen, hogy a mondanivalónál fontosabbnak tartották a stílust, a cselekményszövés helyett a dizájnlátványt részesítették előnyben.

A hűtlen (Diane Lane)Forrás: 20th Century Fox

Hosszú, két évtizedes szünet után Adrian Lyne új filmet forgatott (a terven 2013 óta dolgozik): a Patricia Highsmith 1957-es, azonos című regényéből készült (és a francia újhullám partvizein evező Michel Deville által 1981-ben már feldolgozott) Deep Water a tervek szerint 2021 augusztusában kerül a mozikba. A film a brit rendező nagy visszatérésének ígérkezik: a házasság szokványdilemmáit szexuális kicsapongással és sorozatgyilkossággal fűszerező krimiben ugyanis Lyne kedvenc témái jelennek meg – ráadásul a történet több szempontból is szorosan illeszkedik A hűtlen-hez és a Végzetes vonzerő-höz. Lyne hattyúdala egy nem túlzottan tetemes, de annál izgalmasabb életmű méltó lezárásának ígérkezik.