Mint megírtuk, idén 71 év óta először két magyar filmet is beválogattak a Berlini Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjába: a Rengeteg - Mindenhol látlak és a Természetes fény című filmeket egyaránt a héten bemutatták be. Utóbbi filmet, amiért Nagy Dénes elnyerte a legjobb rendezésért járó Ezüst Medvét, néhány kritikusnak Budapesten is levetítették a berlini ősbemutató hetében, mi is itt láttuk.

A filmet Závada Pál azonos című regénye − pontosabban annak egy részlete – alapján írta és rendezte Nagy Dénes első mozifilmjeként. A film a II. világháborúban játszódik a keleti fronton, valahol a Szovjetunió fagyos erdőségeiben, pár nap leforgása alatt. A front mögött százezer magyar katona biztosítja a rendet a koldusszegény falvakban és kutat partizánok után, amit a főhős, Semetka István (Szabó Ferenc) szemszögéből látunk, aki felettese halála után megörökli az alakulat vezetését, és neki kell kézre kerítenie a támadókat.

Szabó Ferenc a filmbenForrás: Dobos Tamás

Nem nagyívű történetet mesélő, hanem inkább dokumentarista és atmoszférikus filmet látunk, ami azt a tapasztalatot adja át, milyen lehetett a filmbeli katonák bőrében lenni. (Itt érhető tetten, hogy a rendező eddig dokumentum- és rövidfilmeket készített.) Ami a történetet illeti, ezért hiányzik a filmből a kontextus ábrázolása: pont annyit tudunk meg a II. világháborúról a film elején, amennyit az ábrázolt magyar katonák tudhattak, azaz szinte semennyit, hiszen egyszerű parasztembereket látunk, akiket ledobtak az ellenséges területen egy hierarchikus sereg részeként.

Nagy Dénes láthatóan a végletekig hitelesen akarta mindezt bemutatni: amatőr szereplőket vonultat fel, akiket az autentikusság kedvéért magyar falvak munkásai közül választott ki. Ezekkel a sosem látott (viszont láthatóan sok mindent átélt) arcokkal valóban szinte (ál)dokumentumfilmként hat a Természetes fény, a szereplők hangja, tájszólása pedig aranyat ér (becsúszik persze fals megszólalás is, de azzal együtt is sokkal természetesebb a film, mintha unalomig ismert sztárszínészek kimunkált szónoklatait hallanánk).

Forrás: Dobos Tamás

Nem annyira a tartalom, mint inkább a forma filmje a Természetes fény: kiforrott stílusa Nagy Dénes rendezése mellett Dobos Tamás (Genezis, Fűzva) pazar operatőri munkájának köszönhető. Egyszerre képesek megragadni a természet szépségét és fenyegetését; a film monokróm, borús képi világát költői közeliek árnyalják (olyasmikről, mint egy mocsár felszíne vagy a földön kiömlő tej), de a Természetes fény fő vizuális vívmányai az egészen szokatlan, kitartott nagytotálok, amiben nem csak a karaktereknek, de a nézőnek is meg kell erőltetnie a szemét, hogy észrevegye például a rengetegből kibontakozó katonákat.

A film stílusáról - főleg a főhőst kísérő követőfelvételekről - eszünkbe juthat a Saul fia, illetve annak elődei, legyenek azok a magyar előképek (pl. Szegénylegények), vagy Nemes Jeles László Oscar-díjas rendezésének első számú inspirációja, a szovjet Jöjj és lásd! című zseniális klasszikus Elem Klimov rendezésében, ami szintén II. világháborús partizánok életét mutatja be. A Természetes fény szándékosan lassú és nehéz művészfilm (legalábbis miután negyedórát követően a nézői szem megszokja az izgalmas képi világot), e sorok írójának még annyira sem volt könnyű beleélnie magát, mint a Saul fiá-ba, ami sokkal inkább történetvezérelt film volt egyszerre markáns és rejtélyes érzelmi motivációval az Antigoné-szerű főhős részéről.

Viszont a Természetes fény szenvtelensége egyértelműen a rendezői koncepció része: Saul áldozat volt, Semetka István viszont - még ha épeszű ember nem is akarna a helyében lenni - szerepe szerint agresszor, aki kénytelen magában elnyomni minden emberségét, félrenézni a háború borzalmairól (ahogy a film is visszafogott marad a nyílt erőszakábrázolás terén). Sokatmondó (és egyben a karaktert is rendezői alteregóvá emelő), hogy ő az osztag fotósa is: nem annyira aktív, mint inkább megfigyelő karakter, aki azzal érdemli ki a főhősnek járó figyelmet, hogy nem elég kemény a szíve a háború rémálmának átvészeléséhez. Összességében a Természetes fény a filmművészet egyik fő erősségét járatja csúcsra: ez egy időutazás a múltba, amiben elődeink életének legintenzívebb élményeit élhetjük át.