Mit kapunk, ha összeeresztünk egy "becsületes" tolvajt, egy jó zsarut, egy háborús bűnöst és egy nőt, aki egy titkot megőrizve próbálja megoldani a kialakult helyzetet? Spike Lee kiváló alakításokkal teli, cseles heist-filmjét, A belső ember-t 15 éve mutatták be.

Úgy hívnak, hogy Dalton Russell. Jól figyeljék meg, amit most mondok, mert én megválogatom a szavaimat és nem ismétlem önmagamat. Megmondtam a nevemet; tudják, ki vagyok. A helyszínt leginkább börtöncellaként lehetne jellemezni. De nem csak azok érezhetik magukat börtönben, akiket bezártak egy szűkös cellába. A "mi", az könnyű: nemrégen kiterveltem és a végrehajtás közelébe juttattam a tökéletes bankrablást. A "mikor" nem gond. Ami az okot illeti, az anyagi motivációt leszámítva, a többi rém egyszerű: megtehettem. Már csak a "módszer" van hátra. És éppen ebben - ahogy a bárd mondja nekünk - bújik meg a veleje.

A fenti monológ erős indítása A belső ember-nek. Egyszerre kelti fel az érdeklődést, és úgy játszik - látszólag - egyenes lapokkal, hogy azért mégis nyilvánvaló legyen, hogy itt most át leszünk verve - és mindezt ráadásul még élvezni is fogjuk.

Chiwetel Ejiofor és Denzel WashingtonForrás: Archives du 7eme Art / Photo12 via AFP

Túszdráma alakul ki egy manhattani bankban: egy csapat bankrabló, élükön Dalton Russell (Clive Owen) több embert is foglyul ejt, majd egyen uniformisokba ölltöztetik őket, pont ugyanabba, amiben a rablók érkeztek. A rendőrségi akciót az előléptetésre váró nyomozó, Keith Frazier (Denzel Washington) vezeti, aki egyszerre próbálja kimenteni a túszokat és teljesíteni a rablók - elég abszurd - követeléseit. 

Az ügyben valami viszont nagyon nem stimmel, amire rátesz egy lapáttal a rejtélyes Madeleine White (Jodie Foster) megjelenése, akit maga a polgármester ajánl (némi zsarolással megspékelve) Frazier segítségére. Miss White igazából a bank alapítóját, Arthur Case-t (Christopher Plummer) képviseli, aki annak idején nácikkal is üzletelt, ennek köszönheti vagyonát - amelynek bizonyítékát pont a bankban őrzi.

Az elmúlt 15 évben igazi klasszikus heist filmmé nemesedett Spike Lee rendezése, amely tőle szokatlanul egy igazi zsánerfilm, az okosabbik fajtából. De így is magán hordozza a rendező kézjegyeit: New Yorkja diverz, a legkülönbözőbb etnikumú és nemzetiségű karakterek tűnnek fel (albán és örmény származású szereplőkkel pedig ugye általában nincsenek tele a hollywoodi filmek), és persze a rasszizmus témája is újra és újra visszatér. Az előítéletekkel is fokozatosan leszámol a film: a "bankrablót" nemesebb célok vezérlik, mint a jótékonykodásaival a sötét múltjáért vezekelni próbáló banktulajdonost. 

Mindezekkel együtt egy a rendezőtől szokatlanul könnyed film a végéredmeny, de ez mit sem von le az értékéből.

Jodie Foster és Christopher PlummerForrás: Archives du 7eme Art / Photo12 via AFP

Ahogy Clive Owen karaktere játszik a rendőrökkel, úgy játszik Spike Lee is a nézőkkel. Hiszen már rögtön az első képkockából tudjuk, hogy Dalton Russell élve megússza az akciót, a filmbe pedig beékelődnek olyan flashforwardok, amikor a túszok és a közéjük beállt bankrablók kihallgatását látjuk a szabadulásuk után a nyomozók szemszögéből, akiknek fogalmuk sincs, ki a bűnös és ki az áldozat.

Szinte az utolsó percig semmi sem az, aminek látszik.

Az amúgy ügyvédként tevékenykedő Russell Gewirtz több éven át dolgozott a film forgatókönyvén, látszik is, hogy a szívügye ez a történet volt, mert azóta is csak egy másik filmet írt, a feledés homályába merült A törvény gyilkosá-t.

Ez volt Lee és Washington negyedik közös munkája. A rendező először a bankrabló szerepét ajánlotta fel a színésznek, akinek az arcát viszont szinte végig maszk és napszemüveg fedi, így inkább a nyomozó szerepét választotta.

A show-t viszont itt Clive Owen viszi el Dalton Russellként. Ahogy Washingtonnak, úgy Owennek is az volt a fenntartása a szereppel kapcsolatban, hogy alig látni az arcát, ezért a színész több olyan jelenetet kapott, ahol nincs rajta maszk - valószínűleg ennek köszönhetjük a filmet kezdő monológot, amikor szinte megigézi a közönséget. Persze ennek is funkciója van: azonnal tudjuk, hogy egy okos rablóval állunk szemben, és az is nyilvánvalóvá válik, hogy nem bízhatunk benne. Hiszen hiába mondja azt, hogy mindent csak egyszer mond el, a film második felében is újra halljuk a monológot, akkor pedig már új értelmet nyer az addig látottak fényében.

Denzel Washington és Clive OwenForrás: Archives du 7eme Art / Photo12 via AFP

Washington pedig ezekkel az ördögi figurákkal teli világban úgy hozza az egyenes embert, hogy közben egyáltalán nem válik unalmassá. Az akkor 75 éves Christopher Plummer ugyan kissé fiatal volt egy olyan karakterhez, aki a második világháború alatt már aktívan tevékenykedett, de neki mindig örülünk. Ahogy Jodie Fosternek is, aki a tőle szokatlan femme fatale karaktert alakítja remekül.

A belső ember tipikusan többszörnézős film: második, vagy harmadik alkalommal is találhatunk benne olyan elemeket, amiket elsőre nem vettünk észre, de egy sokadik nézésnél színesítik az élményt. És hiába könnyebb észrevenni a logikai bukfenceket, az összképen ezek mit sem rontanak: valószínűleg ez Spike Lee legszórakoztatóbb filmje.