Ötven évvel ezelőtt, 1971 áprilisában mutatták be a párizsi mozik Jacques Tati Hulot úr közlekedik című filmjét. Méltatlanul elfeledett remekművében Tati finom – inkább szomorkás, mintsem harsány – humorral mutatja be a technológiának kiszolgáltatott (roham tempóban automatizálódó és uniformizálódó), az idő valódi értelmét elveszítő modern ember tragikomédiáját.

Kényelem, egyéniség, szabadság – amióta autóipar létezik, ez a három legfontosabb hívószava a gyártók személygépkocsi-hirdetéseinek. Márkától, típustól függetlenül a reklámok mind a modern idők életérzésével igyekeznek vonzóvá tenni az autózás élményét. Az Hulot úr közlekedik tanulsága szerint azonban hatalmas ellentmondásban feszül egymásnak a "kényelem-egyéniség-szabadság" életérzés-ígérete és a valóság: az ember szüntelen harcban áll a technikával, amely őt hivatott szolgálni, de ha nem vigyáz, óhatatlanul a rabjává teszi.  

Hulot úr közlekedikForrás: Les Films Corona

Szó sincs arról, hogy Jacques Tati (1907-1982) az autóipar, a gépesített közlekedés vagy egyáltalán, bármilyen technológia ellen lett volna – sokkal inkább arról, hogy az orosz származású francia rendező-forgatókönyvíró-színész fanyar humorral, görbe tükröt tartva próbálta felhívni a figyelmet az ipari civilizáció túlkapásaira, valamint a nem kívánatos, de egyre általánosabb társadalmi mellékhatásokra: az elkényelmesedésre, az elidegenedésre és az elmagányosodásra. 

Voltaképp Tati egész nagyjátékfilmes életműve (mindössze öt film, az utolsó egészestés alkotás, az 1974-es Parádé ugyanis a svéd televíziónak készült) az ember és a technika – tágabban: a tradicionális és a modern életmód – párharcára épül. Sőt, e tekintetben (is) sajátos, fokozatos folyamatosság figyelhető meg Tati alkotásaiban. 

Az első nagyfilm, a Kisvárosi ünnep (1949) még egy vidéki poros városkában játszódik, mondhatni emberléptékű környezetben, ahová a rendező alakította postás hozza el a "modernitást", miután a moziban látott amerikai riportfilm hatására korszerűsíteni igyekszik a kézbesítést: őrült tempóban dobálja a leveleket megvadult kerékpárjáról. Az Hulot úr nyaral (1953) – amelyben először mutatkozott be további nagyfilmjeinek főhőse, a nyakigláb, csupaszív, kétbalkezes humanista Hulot – tengerparti üdülőhelyen játszódik: a táj idilli, de főszezonban maga alá gyűri a gépekkel megtámogatott turizmusipar.

Az Oscar-díjas Nagybácsim-ban (1958) már a nagyvárosban járunk, itt csodálkozik rá idegenkedve a rokonait meglátogató, vidéki Hulot a legkülönfélébb, a mindennapi élet szempontjából teljesen felesleges eszközökben kifejezést nyerő görcsös modernizmusra. Tati mesterműve, a Playtime (1967) – amelyet a nagyszerű magyar operatőr, Badal János fényképezett – már egy teljesen elembertelenedett, futurista-konzumerista Párizsban játszódik, személytelen terekben: rideg reptéri váróban, hatalmas irodaház útvesztőiben, üvegfalú lakásokban (ahol a "szerencsések" valóban kirakatban élhetik életüket, hadd lássák mások, milyen jól megy a soruk), elegánsnak szánt étteremben, amely túlszervezettsége miatt inkább ipari menzára hasonlít. S a Playtime zárlata megelőlegezi az Hulot úr közlekedik-et: az autók akár egy körhintán, úgy pörögnek a zsúfolt körforgalomban.

PlaytimeForrás: AFP

Az Hulot úr közlekedik könnyű humorral – ám annál komolyabb, emberségféltő gondolatok mentén – mutatja meg az általános motorizáció szélsőségeit. Például azt, hogy az egyre gyorsabb tempó átírja az idő fogalmát, a nagy rohanásban semmire sincs elég idő, az országúton megszűnik a tradicionális utazásélmény, a táj élvezete, a megtett út varázsa elkopik, miközben a forgalmi dugóban az autó valósággal börtönné válik, ahol rengeteget kell várni, s jobb dolguk nem lévén, a sofőrök az orrukat túrják. De ott az a jelenet, amikor egy tömegbaleset után a roncsokból kiszálló utasok megfáradt tagjaikat ropogtatják – mintha nem is a sorozatos ütközések miatt fájlalnák sajgó testrészeiket, hanem mert hirtelen megszabadulva száguldó celláiktól, végre kinyújtóztathatnák magukat (és a további udvariaskodások is ezt igazolják: a gépek alkatrészeiből újra emberré válnak). 

Hulot úr közlekedikForrás: LES FILMS CORONA

A filmnek nincs hatalmas sztorija, a gondolat és a precíz megfigyeléseken alapuló kisebb-nagyobb viselkedéstanulmányok tartják össze, töltik ki a mesekeretet: Hulot úr a párizsi ALTRA manufaktúra mérnöke, aki az általa tervezett túrakocsit igyekszik eljuttatni az amszterdami autókiállításra, de folyamatosan különböző forgalmi bonyodalmak akadályozzák, s végül le is kési a csillogó eseményt.

A csehovi cselekménytelenség és a burleszk dramaturgiája ötvöződik Tati filmjében (ezúttal is): szinte minden percre jut egy (vagy több) parádésan elhelyezett képi poén, miközben nem történik semmi egetverő – éppen csak annyi, hogy Tati a groteszk és az objektivitás eszközeivel leplezi le egy-egy olyan helyzet abszurd mivoltát, amelyet általában teljesen normálisnak vélünk. 

Hulot úr közlekedik (Jacques Tati és Maria Kimberly)Forrás: LES FILMS CORONA

A groteszk és az objektivitás megközelítési módszerei csak látszólag mondanak egymásnak ellent. Tati finom, de alapos műgonddal kidolgozott gegjeit többnyire totálképekben helyezi el, erősítve ezzel a megfigyelő "pártatlan" pozícióját. 

Azt mondta, a kamerának sohasem szabad közelednie a színészhez, a szemlélőnek kell kiválasztania a maga helyét, s nem a látás tengelyét kell cserélgetni, hanem az akciót  – avatta be Badal János, a Playtime operatőre a Cahiers du Cinéma 1980 májusi számának olvasóit Tati munkamódszerébe. Tati az Hulot úr közlekedik-ben sem törekedett arra, hogy rávezesse a néző figyelmét a helyzetben rejlő komikumra – a nézőnek magának kell felfedeznie azt, sokszor a párhuzamos cselekményszálak között.  

Hulot úr közlekedikForrás: LES FILMS CORONA

Példának okáért, az amszterdami kiállítás és a holland vámőrség jelenetei önmagukban is számtalan poént hordoznak, de egymásra vetítve egy még finomabb, filozofikusan abszurd humor bontakozik ki. Miközben a kiállításon félbevágott autók között sodródik a vásárlók tömege, a vámőrségen vesztegelő Hulot túrakocsiját vizsgálják a rendőrök (az ALTRA folyvást siető amerikai marketingesnője szó szerint áthajszolja a késésben lévő kiállítási darabot szállító teherautót a határon, ezért tartóztatják le Hulot-t és a teherautó sofőrjét). Az amszterdami pavilonok autói szépek, elegánsak, s talán gyorsak is, de csak egyes paramétereikben különböznek egymástól – Hulot szerény megjelenésű járgánya viszont minden elemében magában rejt valamit az emberi idő magasztosabb és praktikusabb eltöltéséből, legyen szó a hűtőrácsból kialakítható grillsütőről, a villanyborotvaként is funkcionáló duda kihúzható gombjáról vagy a csomagtérből egy pillanat alatt kialakítható étkezőről és zuhanykabinról. 

Hulot úr közlekedik (Jacques Tati és Marcel Fraval)Forrás: Les Films Corona

A párhuzamos jelenetsorokban minden vonatkozást illetően a minőség és a mennyiség, valamint a tartalom és a forma állnak szemben egymással. A kiállítás kocsijai kényelmet, gyorsaságot és egyéniséget ígérnek a vásárlóknak (különösen utóbbi nevetséges a tömegtermelés korában), míg Hulot kempingautója minden ízében valami emberhez méltóbbat képvisel.

De már a film tempója és a finomra csiszolt képi humor előrehelyezése is valóságos ellenállás a tömegfilmben már a hetvenes évekre általánossá vált fokozott ritmussal és a párbeszédek cselekményszervezésével szemben. Tati a képek hatalmát hirdető ősfilm pártján állt – ha úgy tetszik, művészetében konzervatív humanista volt, aki ugyanakkor a "cselekménytelen film" vonatkozásában fontos előfutára lett a világ filmművészetére elemi hatást gyakorló francia újhullámnak. 

Hulot úr közlekedikForrás: Les Films Corona

A Tati által alakított Hulot úr a Playtime-ban csak epizodista, s az Hulot úr közlekedik-ben sem lép elő ismét főszereplővé (az maga az eredeti francia címben [Trafic] említett forgalom jelensége), de ő a legfontosabb mellékszereplő. 

Mintha néhány centivel a föld felett lebegne, szórakozott és kissé kelekótya, de végtelenül segítőkész és emberséges – az egyetlen, aki egyéniség marad a Tati által vizionált, végletesen uniformizálódó világban. De ő is kénytelen sodródni az árral – az egyetlen élőlény, akinek a filmben valamennyi szabadsága marad, az a marketingesnő kutyája: az öleb a legváratlanabb helyeken tűnik fel, ijesztő helyzeteket él túl, és boldogan liheg, ügyet sem vetve az emberek őrültségeire. A Playtime előtt Tati a gyerekekkel azonosította Hulot-t, ők voltak legfontosabb cinkostársai, most kamaszok űznek gonosz tréfát a kutya gazdájával, hogy aztán Hulot vicces pantomimmel bizonyítsa a reklámfőnöknek, az állatnak semmi baja. Kétségkívül a filmben ez a kutya a legkedvesebb szereplő – mintha Tati már a teljes emberiségben csalódott volna, lemondva a jövő nemzedékeiről is: hiába bármilyen erőfeszítés, féltő humor, az iparosított civilizáció menthetetlenül bedarálja az egyéniséget.

A humort a tragédiától olykor nagyon kevés választja el – Tati filmjeiben a nevetséges és a szomorú kéz a kézben járnak. A film végén Hulot urat haza zavarják, miközben a kiállításon kívül rekedt autó valóságos sikert arat, az utcai járókelők tömegével jegyeztetik elő vételi igényüket. Majd elered az eső, s lehetetlen megmondani, a sofőrök személyiségéhez hasonul-e az ablaktörlők mozgása, vagy épp fordítva, az autó gyűrte végérvényesen maga alá az ember személyiségét.

Hulot úr kempingautója szívvel-lélekkel készült – a tárgy lelke az alkotótól ered. Kétségünk sem lehet affelől, hogy a tömeges vásárlói igény vonzata a tömegtermelés, azé pedig az alkotói lélek elpárolgása. A csodálatos kempingautó is bekerül a személytelen körforgásba, amely kényelmet, egyéniséget és szabadságot ígér, ám Tati filmje szerint épp ezektől fosztja meg az embereket. Ki és mi áll kinek és minek a szolgálatában? Az Hulot úr közlekedik tanulsága szerint, ha nem vigyázunk, a használati eszköz lesz maga a cél  – amelyet a modern életforma kényelmes ígéreteinek felülő, eszközzé alacsonyuló ember önszántából szentesít.