Az Éden-nel teljes lett Kocsis Ágnes nőmagány-trilógiája – a Friss levegő (2006) és a Pál Adrienn (2010) után a rendezőnő általánosabb érvénnyel szól a legnagyobb civilizációs traumáról, az elmagányosodásról, ráadásul úgy, hogy ezúttal hősnőjének esélye sincs a teljes életre.

Ökológiai sci-fibe oltott melodráma általános érvényű, társadalmi célzatú tanulsággal – lehetne sommázni Kocsis Ágnes legújabb filmjét, amelynek hősnője, Éva (Lana Baric) már abba belehalhat, ha szkafanderre hasonlító védőruhája nélkül lép ki lakásából, ugyanis allergiás a világra. Pontosabban az ipari civilizáció "melléktermékeire" reagál rendkívül érzékenyen a szervezete: nem viseli el a kémiai anyagokat, a légszennyezést, a rádióhullámokat és az elektromos sugárzást, ezért teljes elszigeteltségben kell élnie, még a rajta kísérletező, orvosi kutatócég által biztosított lakása is olyan, akár egy bunker, a falakat acéllemezzel burkolták, rideg, fémbútorokkal berendezett "otthonába" (inkább acélbörtön ez, vagy nagy méretű fémkoporsó) csak zsilipelve lehet bejutni, ahol a nyílászárók hermetikusan szigetelik el a káros anyagok legkisebb molekuláit is. 

Éden (Lana Baric)Forrás: Mythberg Films

Az alaphelyzet sokban emlékeztet Todd Haynes 1995-ös Elkülönítve című filmjére (lévén mindkettő hősnője ugyanabban a betegségben szenved), amely a mozgóképek között először foglalkozott komolyabban az ún. idiopátiás környezeti intoleranciával (vagy másképp: a többszörös kémiai érzékenységgel), amelynek körébe azok a rejtélyes, orvosilag megmagyarázatlan tünetek tartoznak, amelyeket (leegyszerűsítve) egyaránt hoznak összefüggésbe a környezeti ártalmakkal és az izolációs szorongással (illetve, mert az 20. század derekától vizsgált betegség túlnyómórészt nőket érint: a hormonszabályozással). 

Persze, nem kell messzire menni előzményekért: Kocsis Ágnes egész eddigi életművén áthúzódik a lelki-fizikai elszigeteltség, a magány témája – ám mindeddig elmagányosodott, de vágyakozó hősnői lelki világa összefüggésben állt munkakörükkel is, legyen szó az első nagyjátékfilm Friss levegő nyilvános vécében dolgozó Violájáról vagy a cannes-i FIPRESCI-díjas Pál Adrienn elfekvő osztályos Piroska nővéréről, aki túlsúlya miatt is kívülállónak érezhette magát. De az Éden előtanulmányának is beillő rövidfilm, A vírus (2005) fiatal kutatójának (aki ezúttal férfi) társadalmi elszigetelődése is munkakörének következménye: miután felfedez egy új vírustörzset, allergiaszerű, piros kiütések jelennek meg a testén, s ahogy az egyébként komolyabb tünetekkel nem járó betegség elhatalmasodik rajta, úgy hagyják magára szerettei, kollégái. Majd miután kikezelik, élete látszólag visszatér a megszokott kerékvágásba, csakhogy a közben megélt izolációs szindróma kicsengése hosszabb – állítja A vírus – a személyes magány érzete megmarad a mélyben.

ÉdenForrás: Mythberg Films

Az Éden esetében viszont szó sincs a munkakör és az elmagányosodás közötti efféle összefüggésekről: a betegsége előtt Éva tanárnőként dolgozott, ami nem kifejezetten emberektől elszigetelt, monoton tevékenység, arra vonatkozóan viszont nincs utalás a filmben (inkább az ellenkezőjére következtethetünk), hogy a kollégái vagy a gyerekek mentek volna az idegeire. Éva izolált magánya tehát kizárólag a (nagyon is létező) betegsége következménye, ennek ellenére a film kifejezetten a lelki tünetekkel foglalkozik, amelyek sokkal inkább fakadnak az elszigeteltségből, mintsem okozói annak (vagy épp a fizikai tüneteknek).

Az Éden tehát éppúgy a női magány filmje, akár a Friss levegő és a Pál Adrienn, azzal a különbséggel, hogy ezúttal a hősnőnek esélye sincs a teljes életre, Éva számára még a pótcselekvések sem hordozzák magukban a kitörés lehetőségét. Teljes izolációban kénytelen élni, orvosok kísérleteznek rajta, a testvére, Gyuri (Bocskor Salló-Lóránt) gondoskodik róla, akinek viszont épp ezért jóformán nincs magánélete.  

A napi rutin elviselhetetlen monotonitását András (Daan Stuyven), az Éváékkal perben álló vállalat megbízásából vizsgálódó pszichiáter töri meg, akinek megjelenésével felsejlik a helyzete miatt egyre fásultabb nő magányának részleges, elsősorban lelki enyhítése.

ÉdenForrás: MYTHBERG FILMS

Éva és András (illetve a féltékeny harmadik: Gyuri) egyre mélyülő emberi kapcsolatában is dominál a szinte áttörhetetlen magány, a helyenként kifejezetten humoros dialógusokban kicsúcsosodó közös jelenetek melletti párhuzamos képsorok pedig arra is lehetőséget biztosítanak a rendező számára, hogy bemutassa, a fizikailag egészséges emberek sem feltétlenül élnek szociális szempontból teljes életet. Az elvált András például alig találja meg a közös hangot kiskamasz lányával.

S ha Éva drótból készít szobrokat, akkor András hobbija az, hogy műcsalikat készít. A két főalak szimbolikusan magányos elfoglaltságait nem csupán kiegészíti, de ellenpontozza az Éva által perelt cég ügyvédjének szenvedélye, ő ugyanis preparált óriásrovarokat gyűjt (azaz, míg Éva és András halott holmikból próbál valami életszerűt létrehozni, az ügyvéd halott élőlényeket kezel műtárgyként) – e tevékenységek lábjegyzetelik legérthetőbben a film általánosabb érvénnyel feltett "ökotudatos" kérdését, hogy vajon mennyire tükröződik az emberi kapcsolatokban az a mód, ahogy a környezetünkhöz viszonyulunk. 

Az Éden ennél is általánosabb – a fizikai környezetszennyezésen csak részben túlmutató – kérdése pedig az: képesek vagyunk-e még, s ha igen, miként valódi kapcsolatot teremteni egymással (ha úgy tetszik: a külvilággal), mind fizikai, mind lelki értelemben egy olyan modern, egyre agresszívabban az online térbe is terelt világban, amelyben az intimitáshoz szükséges koncentrációt egyre több "magányos csábítás" csorbítja. 

ÉdenForrás: MYTHBERG FILMS

Innen nézve Éva betegsége a civilizációs magány metaforája – s ezt a modernkori szeparációt hivatott érzékeltetni a film rendkívül egységes, rideg képi világa, statikus beállításai és személytelen plánozása (operatőr: Tóth Widamon Máté), amelyet remekül kiegészít a (az elszigetelt ember pszichéjében) felerősödő zajok jellemezte hangkulissza. Sőt. Vinnai Petra látványtervező sajátosan személytelenné és futurisztikussá varázsolta a történet fő helyszínét, Budapestet – ami nem csupán a film nemzetközi jellegét erősíti, de a magyar (és fővárosi) néző számára éppenséggel az elidegenedést mutatja meg (és persze: növeli egyúttal). 

A szkafanderbe bújt Éva akár egy asztronauta egy lakott, de számára halálos légkörű bolygón – minden ismerős, mégis minden (és mindenki) annyira idegen (de ha figyelmesek vagyunk: nem csupán Éva, hanem az "idegenek" számára is). 

 Az Éden voltaképp hamisítatlan "karanténfilm" – de nem azért, mert az izolációs magány tekintetében annyira kínosan rímel a koronavírus-világjárvánnyal bekövetkezett, sokak számára szorongatóvá vált "lakásmagányra". A film ötletét Kocsis Ágnes már egy évtizeddel korábban dédelgetni kezdte, a forgatás 2018 nyarán ért véget, nemzetközi bemutatójára 2019-ben került sor a rotterdami fesztiválon, bemutatását (részben) épp a lockdown késleltette. Váteszmozinak mégsem lehet nevezni – az Éden ugyanis nem a vírusfertőzés okozta bezártságot (az elmúlt másfél év tapasztalatai csak erősítik a hatását), hanem az efféle járványok nélkül is jelenlévő modernkori elmagányosodást ábrázolja. Azt a civilizációs traumát, hogy  egyre többen egyre idegenebbül mozognak saját, egykor ismerős környezetükben, miközben mindennél jobban vágynak arra, hogy közel kerüljenek valakihez.